Délmagyarország, 1984. július (74. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-07 / 158. szám

6 Találkozások A mérnök főtanácsos Egy vasutas egyenruhában levő férfi feszesen megáll Sajtos Péter előtt, tiszteleg és jelent: — Igazgatóhelyettes elvtársnak jelentem, az építési főnökségnél ..szakmai kifejezésekkel tűzdelve, röviden és tömören folyik a társalgás, amelyből vajmi keveset ért meg a kívülálló. Érdekes és különleges világ a vasút. A rangok és a beosztások elnevezése is eltér a civil életben megszokottaktól. Sajtós Péter rangja: mérnök főtanácsos. — beosztása: a MÁV szegedi igazgatóságának műszaki igazgatóhelyettese. Erről ennyit. Viszont amíg a szakemberek beszélgetnek, visszapergetek egy láthatatlan filmet, amelyet közel ötven évvel ezelőtt rögzített az élet A mérnök főtanácsos édesapját ismertem, mozdonyfűtő volt a vontatási telepen. Negyvenöt évvel ezelőtt halt meg és három kisgyermeket hagyott maga után félárván. Az államvasutak viszont abban az időben is fölkarolta és támogatta dolgozóinak árván, vagy félárván maradt gyermekeit. Sajtos néni, ha nehéz szívvel is, előbb Erzsi lányát engedte el az internátusba, majd amikor látta és tapasztalta, hogy ott milyen jó körülmények között élnek a gyerekek, tanulnak, szakmát szerezhetnek. Péter is követte nővérét. — A kaposvári MÁV fiúnevelőbe kerültem — kezdte az emlékezését Lajtos Péter főtanácsos. •— Úgy tudom, hogy azért is vitték a gyerekeket távolabb a lakóhelyüktől, hogy jobban érvényesüljön az internátus nevelésének a hatása. Az ellátás valóban kifogástalan volt, a ceruzától a tankönyvig, a zoknitól az egyenruháig, mindent kaptunk. A szülőnek legfeljebb havi 2 pengőt kellett fizetnie, de azt is félretették számunkra, hogy legyen induló zsebpénzünk, amikor elhagyjuk az internátust. Mesél a „kis bakterok” életéről, a kollégiumi rendről, fegyelemről. Karácsonykor, húsvétkor én a nyári szünetekben szabadságot kaptak, meglátogatták özvegy anyjukat, rokonaikat. Megemlítettem, hogy valamikor magam is jártam vasutas internátusi fiúkkal kereskedelmi iskolába, s meglepődtem, amikor az egyik gyerekből nem MÁV-dolgozó, hanem pap lett, teológiára iratkozott. — Hogyan is volt ez? A vasút nem kötelezte neveltjeit arra, hogy iskoláik befejezése után a vasútnál helyezkedjenek el? — Nem volt kötelezettség. A nővérem például varrónő lett. Magam úgy tervezgettem eleinte, hogy a polgári iskolába iratkozom és majd asztalos leszek, de a kollégium igazgatója nem engedte. Beíratott a kaposvári gimnáziumba. Közben nagy változások történtek az ország és a társadalom életében. A MÁV is változtatott korábbi „vastörvényein”. Szakosította az internátusait. A kaposvári az általános iskolások intézete lett, a szegedi a közép- és felsőiskolásoké. Így került Szegedre Lajtos Péter is. — örültem, hogy közel lehettem édesanyámhoz, szülőföldemhez. A Radnótiba kerültem, ott szereztem érettségi bizonyítványt. Amikor megmondtam, hogy a műszaki egyetemre akarok beiratkozni, az osztályfőnököm megkérdezte: — Péter, te nem tanárnak készülsz? . ■ A műegyetemnek akkor Szolnokon volt egy tagozata: a közlekedési kar. De érdekesen — s majdnem végzetesen alakult a fölvételije. — Az egyik tanár epésen megkérdezte: — Azért akarsz fiam idejönni, mert különben elvinnének katonának? — Erre megsértődtem — mondja Sajtos Péter —, megfordultam és elhagytam a tanári szobát. De milyen az élet? Akkoriban a szolnoki egyetemi kar DISZ- titkára jelenlegi igazgatóm, Lovász Lázár volt. Utánam jött és elkapta a gramancomat. — Na marháskodj Péter, nem lehet csak ilyen egyszerűen lelépni. Fölvettünk és nincs pardon, tanulnod kell. — Tanultam. A szolnoki részleg egy év után beolvadt a budapesti műszaki egyetem kebelébe. Út-, vasút- és alagútépítő szakon folytattam tanulmányaimat. — Hogyan kezdődött vasutasélete? — Az egyetem befejezése után hat hónapot Szegeden gyakornokoskodtam, majd a szentesi építési főnökség békéscsabai építési osztályára kerültem. Kerek tíz esztendeig gyakorolhattam szakmámat a csabai vonalon. Kitűző mérnök, munkavezető, építésvezetői beosztásokban. — Milyen munkákat végeztek? — Átépítettük a Szajol—Békéscsaba—Lökösháza vonalat, korszerűsítettünk több vasútállomást, többek között Kisszállást is. Hosszasan meséli az első tíz év történéseit. A vasúti vonalakon, töltéseken két sínpálya is elfér. Az úgynevezett vakpályán alakították ki a korszerűbbet, nem zavarták a közlekedést. Háromszázötven ember dolgozott az építési osztály berkeiben. ..Hézagnélküli” síneket fektettek a pályára, ezek 120 kilométeres sebességet is elviselnek. — Manapság korszerű gépek végzik el az ilyen munkákat. Semleges hőmérsékletű hegesztést végeztünk, az „összeragasztott” sínek a hőmérséklet változásaira nem tágulnak és nem zsugorodnak. — Szép és „elsővonalbeli” lehetett ez a munkaköre, de hogyan került az igazgatóság épületébe? — Fölöttesem már korábban is csalogatott, de én azt mondtam, szeretnék legalább tíz évet lehúzni a csabai vonalon. Amikor a tíz esztendő lejárt, újra kértek. Mondtam magamban: na most, vagy soha. Végül is a feleségem szegedi, én magam szőregi, tehát szegedi. Jó volt az első vonalban, de a szívünk azért hazafelé húzott. Négy évig műszaki előadói beosztásban dolgoztam az igazgatóságon. Szakmai zsargonban elmondja, hogy a II. osztály, azaz építési és pályafenntartási területen lett osztályvezető-helyettes. Ezután a tervgazdasági és műszaki-fejlesztési osztály vezetését bízták rá. 1977. január elsejével nevezték ki a szegedi igazgatóság műszakiigazgató-helyettesévé. Szép karrier. Különösen érdekes ez a pályafutás, ha visszaemlékszem a hajdani szőregi gyerekre, aki a Kisbogáros utcában rúgta a port mezítlábasán, s elszontyolódva viselte, hogy csak egy szelet szilvalekváros kenyér jutott számára, a jobbmódúak szalámis zsömléje helyett. — Szereti ezt a munkát? — Egy percig sem bántam meg. Nagyon szép a vasutasok munkája, fegyelmezett, felelős tevékenysége. — Családja? — Feleségem óvónő, tizenkilenc éves fiam a katonai műszaki pályát választotta. Egyetemista. — Vonaton szokott utazgatni? — Mivel vasutas vagyok, lehetőleg vonaton utazom. Bár nevetséges amit mondok, de magánutasként is úgy utazgatom, mintha szolgálatban lennék. Személykocsink nincs, kertünk van. Ott pihenek szabad időmben. GAZDAGH ISTVÁN Szombat, 1984. július 7: A Radnóti-napló margójára Hetek szaladnak azóta, hogy részletek jelentek meg a Nagyvilág és a Kortárs májusi számában, Radnóti Miklós naplójából. Az évfordulós írások áradatában csöndes szenzáció. A teljes anyag majd, könyv alakban, várhatóan izgalmas szellemi csemegét kínál. Régóta ismert a napló ténye. Egyetemi hallgatóként kezdte írni Radnóti, a második részét már táborokból küldözgette haza, a felesége őrizte, aki — bizonyos személyi vonatkozásai miatt, mint ilyenkor szokás — csak kellő idő távolából, most engedélyezte a publikációt. Legalábbis így hírük irodalomtörténészek berkeiből. Közhelyigazság, hogy ugyanaz a mondat, kifejezés, de puszta szó is másként ül, hangzik vagy hat annak tudtával, kitől való. A személyiség sugárzása új összefüggéseket barázdál a sorok közé, s az olvasó hajlamos gyors hitelre, akár azt is elfogadni, amiben nem hitt, másként látott vagy gondolt. Nem az evidenciákról van szó persze. Értékről és mértékről, minek megítélése olykor erősen szubjektív, mint tudjuk. Radnóti sem mentes jó adag egészséges elfogultságtól írókról, művészekről, pálya, és kortársairól kivált. Hát még, ha saját költőtudatáról vall. Mindjárt az első passzus. 1934-ből, az egyetem folyosójáról. Egy lány szólítja rajongva, verseiért nagy embernek tartja: „Hát olvassatok csak. Nektek írok, nem vén hülyéknek. Azoknak reménytelen.” Majd rögvest a tétova visszavonulás, persze az is a fennsíkon, és őszintén. .Tényleg kiknek írok. Nekik? Érdemes? Nem olvassák. És ostobák, és mind ír titokban. Szörnyen tehetségtelenül.” Németh Lászlóra erről,mert feléjük vág a Válaszban. „Jogosan? Okkal. De jogtalanul.” Aztán „néha látom fiatal társakon a verseim nyomát. Egy-két fiatal költő belőlem nőtt ki. Eleinte bosszantott, de hamar mögé bújt az egész ügy mögé a mosoly. Imé, nem hiába. Olvasó? Most nő föl.” Szegeden, 1934. augusztus 31-én azon kesereg, hogy az új Nyugatban nem találja nevét Babits cikkében a Vajda János Társaság antológiájáról. Csak Vas Istvánt és Weörest említi az „agg koszorús”, a magafajta kényelmetlenül tehetséges fiatal költőket nem. „Szörnyű így talajtalanul élni. Németh sem ír rólam. A nemzedék irodalomtörténészei és esszéistái gyávák! Nem lehet rájuk számítani. (Pedig ez Radnóti-generáció. Valahogy el kell helyezkedni!) Lapot kéne csinálni. Miből? Megfojtanak a klikkek. 25 éves vagyok már.” Úgy fest, a zsenik pályastartjának kínkeservei történelmi axiómák. Pedig vannak barátok, okos jószemű biztatók, Ortutay, Baráti Dezső, Tolnai Gábor, Hont Ferenc, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának melengető közössége. Aztán Dési Huber, a festő, meg Vas István, a költő, meg Bálint György, a publicista, Sík Sándor, a piarista professzor stb. Na és Füst Milán. A kedvenc példakép, az örök mérték. Arany János, őt viszi magával később is a poklok tornácaira, a haláltáborok rondabugyraiba. Hanem előbb még tiszteleg Babitsnak. 1941. augusztus 5. Halálhíre lesújtja döbbenten konstatálja a 8 órai Újság gyorsjelentésének prűd fogalmazását elhunytéról: „országos hírű költő”. Úgy érzi, a „nagy magyar költő” kitétel inkább megilletné. „Nagyon magányosnak érzem magam. Nem voltam »bizalmas barátja«, de a tudat, hogy él, ha betegen is, hogy él... Ki védi most már azt (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!) azt, amit védeni kell. Kinek a tekintetét érezzük író jobbkezünkön?... Elzüllik nélküle az osztály." Magányosságba burkolózó költőtudatának kényszerű kíséretéül szegődik a körülötte mind hangosabban dobolt faji kérdés. 1941. március 10. „Zsidók és nemzsidók egyaránt beleőrülnek a fajba, egyre inkább valóság lesz bennünk ez az ostoba, zavaros, soha végig nem gondolt fogalom (még fogalom sem!), használják és számolnak vele. És lélekben hazudnak maguknak. Elismerik a botcsinálta közösségeket és igyekeznek jól érezni magukat. Mindenki hülye és kényelmes körülöttem? A Mi a magyar? után azt kérdezik, hogy Mi a zsidó? És verejtékeznek. Mert mi is hát? Mert a Mi a magyar ?-nál én előveszem Aranyt, vagy Petőfi-Petrovicsot, a Mi a német ?-nél Goethét és Heinét, a franciánál Racine-t, Baudelaire-t vagy Apollinaire-t, Kosztroviczky-t és a zsidónál... no ugye, mit vesztek elő a zsidónál? Szt. Pált, vagy netalántán Dávidot vagy Salamont?” 1942. július 1-én egyetlen rövid szó, drámai bejegyzés: Behívtak... Július 5.: „Sárga karszalagot kapunk és katonasapkát... A sárga szalagot hordom, még »büszke« sem vagyok rá, mint sokan itt. De nem is szégyelem. Jobb lenne büszkének lenni.” És másnap. ..Oltás. Ki visznek Ukrajnába? Az oltást a szív fölé adják, előtte jóddal lemossák a bőr felületét. Színjelkép. Sárga folt a bőrön is. Utána erősen vérzek, érbe szaladhatott a tű. Mint Krisztus vonulok, kibontott inggel, vérző mellel.” Minek részletezzem, döbbenetes olvasmány. Gondolatminiatúráin klasszikus tökély süt át. Nem tudom ilyen textust szabad-e megmártani az esztétika vegykonyháján, hiszen az ismert események visszavetítése akkor is a döbbenet erejével hatna, ha mártír szerzője történetesen suksükölve gagyogna-ragyogna. Ám ezek a sorok — akár az eklogák vagy a razglednicák — attól oly szeditően hatalmasak, hogy ilyen környezetben születtek. Hogy képesek voltak megszületni. NIKOLÉNYI ISTVÁN Mi lesz veled, amatőrmozgalom ? Embere válogatja — és a szűkebb, meg a szélesebb társadalmi környezet kultúrájától is függ —, milyen módon próbálunk a hétköznapok és önmagunk fölé emelkedni. Élményéhségünk csillapítására időtlen idők óta élünk a művészet gyümölcseivel- Vasy pontosabb jelképpel élve: kenyerével, melyet megvásárolhatunk, de akár magunk is süthetünk magunknak. Csak a polgárosodás — más szóval, az egyre tömegesebbé váló árutermelés — folyományaként kezdtünk leszokni mind testi, mind szellemi táplálékunknak, mind pedig tárgyi környezetünknek saját kezünkkel való formálgatásáról. A mi társadalmunk — céljait tekintve — emberközpontú árutermelő társadalom, ezért legjobb törekvései arra irányulnak, hogy mindinkább visszahelyezzék az embert örömszerző és önfejlesztő-önkiteljesítő képességeinek birtokába. Ezért támogatja többek között az amatőr művészeti tevékenységet. Ez a támogatás elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a művelődési otthonok alaptevékenységi körébe tartozik amatőr művészeti csoportok-közösségek fenntartása (helyiség, fűtés, világítás, tárgyi kellékek, szakvezetők és fellépési-bemutatkozási lehetőségek biztosítása). A közoktatás területén kisebb hangsúlyt (és támogatást) kap a rendszeres munka inkább néhány hagyományos — évenkénti vagy kétévenkénti — országos rendezvény ösztönzi a művészeti tevékenységhez vonzódó gyerekeket és pedagógusokat. 1980-ban országos konferenciát tartottak három amatőr művészeti ág képviselői, és megfogalmazták a következő évek feladatait, és országos tanácsokat választottak, melyek a színjátszókat, képzőművészeket és táncosokat képviselvén, igyekeztek részt venni a mozgalom irányításában. Idén, négy év elteltével, újabb országos konferenciák dolga lesz az elvégzett munka, az újabb feladatok és lehetőségek felmérése. A fent említett művészeti ágakhoz ezúttal a bábosok is csatlakoznak. Az idei tanácskozásokat különösen érdekessé teszik az utóbbi néhány esztendő gazdasági-társadalmi folyamatai, változásai. Legalábbis erre enged következtetni a színjátszók konferenciája, amely már le is zajlott. legfőbb gond a fenntartókkal (elsősorban a tanácsi művelődési otthonokkal) való viszony feszültebbé válása A gazdálkodás új szabályozói, a bevételi tervek kényszere egyre csökkenti a csoportok anyagi támogatását, bizonyos helyeken még a próbatermeket is bevételes szolgáltatások javára kell átengedniük. A piaci törvények érvényesítése a közművelődés területén már első pillantásra óhatatlanul fölveti az amatőr művészet társadalmi hasznosságának kérdését. Szerencsére, vannak olyan színjátszó együttesek, amelyek állandó és lelkes közösséget mondhatnak magukénak, sőt olyan példa is akad, hogy több — különböző műfajú — amatőr csoport egyesületbe tömörülve szakadt el a fenntartó emlőkétől. Mégsem tekinthetjük a gazdasági életképességet az amatőr együttesek egyetlen jogcímének az életben maradáshoz. Nem lenne célravezető a hivatásos színházak állami dotációiéval példálózni, hisz az amatőr együtteseknek sem mindegyike vállalkozik irodalmi (dráma- és színháztörténeti) értékek közvetítésére, sőt sokuk megvalósításában még a vitathatatlan értékek is jócskán veszítenek eredeti (vagy lehetséges) fényükből. Mégsem lenne helyes színjátszásra szerveződött közösségek felbomlását elősegíteni , vagy együtt maradását nem segíteni. Az efféle közösségek tagjai az emberhez méltó lét lehetőségeit keresik, s az általuk választott út helyes irányba vezet. Hogy ki meddig jut rajta, az sok mindenen múlik. Mindig lesznek csoportok, amelyek legföljebb önmagukat szórakoztathatják, de az érdeklődők köre csoportonként különböző nagyságú, s a művészi fejlődéssel párhuzamosan növekedhet is. A piaci törvényeket valóban figyelembe kell vennünk: nem erőltethetünk gyönge produkciókat a szabadon válogató közönségre — de nem szabad ezt tennünk a gyanútlanabb közönségréteggel sem. A jó produkciók forgalmazásában azonban nagyobb részt vállalhatnának a közművelődési intézmények. Nyárra elkészül a rendelet, amely ennek anyagi lehetőségeit is szabályozza. Vannak azonban olyan vonatkozásai is az amatőr művészetnek — nevezetesen a színjátszásnak is —, amelyeket a szocialista közművelődésnek meg kell óvnia a ,,piaci áringadozástól”. Elsősorban a művészeti vezetők, rendezők — s lehetőség szerint a színjátszók — képzéséről-továbbképzéséről van szó. S úgy látszik, e területen nem olyan borúsak a kilátásaink, mint a tárgyi feltételek alakulását illetően. A februári konferencián több (de még mindig nem elég) egyetem és főiskola kezdeményezéseiről hallottunk, melyek a leendő pedagógusok ilyen irányú felkészítését célozzák. Kísérte kellő figyelem és siker e kezdeményezéseket! Remélhetőleg, a többi amatőr művészeti ágnak ez év folyamán sorra kerülő konferenciái is megcsillantanak néhány — a felhőkön átütő — reménysugár! ..