Délmagyarország, 1984. december (74. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-16 / 295. szám

VILÁG PROLETÁRJAI. EGYESÜLJETEK! Flaszteretika r~T<okon, szipog, aztán hüppög a barátnőm a teleljonban. „Altam, megfagyva, kővé válva, sóhálvinnm dermedve hosszú percekig, és egyszerűen nem hittem a szememnek. Nincs egy hete, hogy majdnem tízezer forintért kicseréltem mind az öt kopott gumit az autómon. És akkor reggel lemegyek, és téglával, betondarabokkal alápácolva, ott áll a kocsi a parkolóban. Gumik nélkül. Csak a Pótkerékhez nem fért hozzá az a rohadt! Most mondd meg, mit csináljak?” Magam is belesápadtam, beszéltem neki feljelentésről, ismeretlen tettes ellen, újsághirdetésről, jutalommal a ,,becsületes” jelentkezőnek, de aztán legszívesebben ököllel vertem volna az asztalt a tehetetlenségtől, az eleve kudarcra ítélt próbálkozásoktól, a reménytelenségtől. Mesélem a barátnőm esetét, s a társaságban mindenkinek van hozzátennivalója. Kinek az ablaktörlő lapátját, kinek a dísztárcsáit, a sógorodnak a benzinjét, a kollégádnak a tetőcsomagtartóját, az ismeretlen levélírónak a két rendszámtábláját... Egész füzérünk van már érthetetlen és bosszantó esetekből, egész csokraink az efféle magatartásra ráhúzható rokonértelmű szavakból. „Tépjük a szánkat, úgyis hiába, a közerkölcs egyre csak romlik” — legyint végül egyikünk. Hazafelé menet, azon kapom magam, hogy fenn hangon szidom az előttem álló autó vezetőjét. Újságot olvas, a piros lámpánál várakozva. Mikor már gázt kellene adnia, akkor kapcsol sebességbe, a mögöttünk feltorlódó sorból jó, ha három kocsi átér még a zöldön. A többiek kivárják a következő periódust, addig túráztatják a motort, szabályos füstfelhőbe burkolózva, ők a potenciális levélírók, telefonálók, a közlekedési ankétok felszólalói, akik rendre azt teszik szóvá: „lusták” a szegedi jelzőlámpák. í Tehetetlenségükben mondják, hogyan is volna módjuk másképp közhírré tenni: a kocsisornak egyszerre kéne megindulnia, nem egymásra várva, mint ahogy a dominók dőlnek. Hogy volna lehetőségük szólni a motorosoknak, akik vadul elhúznak tíz autó mellett is, s beállnak az első mellé, jobbról? Hogy mondják el, ezt ne tegyék! Szálljanak ki a kocsiból, leckéztessék meg a szabályszegőt, a veszélyhelyzetet előidézőt? Nyernek-e annyit a réven mint amennyit veszítenek a vámon? Tűzzünk talán barátságos hangú cédulákat minden autó szélvédőjére, amelyik garázsunk bejáratában terpeszkedik, minden szóló motorra, amelyik egy autónyi helyen várakozik? Kezdjük el magyarázni a módosított KRESZ-t. a parkolóhelyre vadászó, de még véletlenül sem indexelő autósnak? A nagykörúti zöldhullámot a belső sávon meglovagló T-betűs teheratónak? ... Nem, nem vitatkozunk. Csak a rendőrrel. Részletesen megokoljuk, hogy miért nincs tartalékizzó a tasakban. „Azt hittem. ..”. Magyarázgatjuk, hogy a simára kopott gumiköpenyt épp ma akartuk kicserélni. „Oda indulok. .A saját, érvényét vesztett jogosítványunkra rácsodálkozunk. „Nem vettem észre”. S közben a lehető legkisebbre nyitjuk a szánkat. „Nem ittam én egy kortyot sem .. .”. Munkatársam története jut erről az eszembe: a minap első szóra beismerte, vétkes, tehát kész kifizetni a helyszíni bírságot. A rend őre úgy meglepődött a mentegetőzés, a kertelés elmaradásán hogy nyájasan, s fizetés nélkül tovább engedte. Tippnek sem rossz, az ilyesmit kellene eltanulnunk egymástól. S nem azt, hogy minden nő eleve alkalmatlan a közúti gépjárművezetésre. csak vasár- és ünnennapokon nem, amikor is ferjurunk szeret, meginni néhány üveg sört. Nem azt kellene ellesnünk hogy miképpen kell beszorítani a szabályosan várakozókat ..csak pár percre” szabálytalanul leállított járművünkkel! S ha nagyobb lóerejű kocsi húz el mellettünk az országúton, nem feltétlenül kell lépést tartanunk vele, neki ugyanis a fí 1 se is jobban foghat. . Folytassam-e még? Akik e sorok olvastán egyetértően bólintanak, valószínűleg amúgyis a józan (a szó mindkét értelmében józan!) vezetők táborába tartoznak. Azok közé, akik elborzadnak minden téli reggelen a szélvédőüveg tenyérnyi jégmentes foltján kikandikáló autóvezetők merészsége láttán. Mit láthat a körülötte rohanó forgalomból, hogy fogja észrevenni a zebrára lépőt, aki talán az én gyerekem vagy a saját apja? Nem vagyok félős természet, de mostanában kezd rossz közérzetem lenni, ha öt—tíz percnél több időt töltök a volánnal a kezemben. Cöpp gyereket látok a vezető melletti ülésen és bukósisak nélkül motorozó családapát. Lovas fogatokat a külvárosi kocsma előtt — naná, kólát isznak odabent a hajtók! Az egyirányú utcákból a menetiránnyal szemben haladó, a jó szándékú figyelmeztetésre idegesen fölcsattanó „úrvezetőket”, a szirénázó mentőautóra rá sem hederítőket, a lakótelepi járda nélküli utakon száguldozó motoros tizenéveseket. látva, mostanában mindig megkérdezem magamtól, ezek mitől érzik magukat ilyen biztos nyeregben. De nem látszik, csak tépem a számat, egyelőre hiába. „A közerkölcs egyre csak romlik.” S annak, ugye, a faszteretika is része... . t. Pálfy Katalin BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA 74. évfolyam 295. szám 1984. december 16., vasárnap Ära: 1,40 forint ;s <*4* ■' Az eredmény szakmailag jó — csak nem kényelmes Diagnózis — a gyermejurási szülőiéitól Mi történt, mondjuk, úgy 30 éve, ha egy szegedi kisgyerek megbetegedett? A szülő vagy elvitte a Kossuth Lajos sugárúti poliklinikára, vagy szólt a felnőttek körzeti orvosának, nézze meg az odahaza fekvő gyermeket, de fogadta a kicsiket az SZTK is. Amennyire az ember visszaemlékezhet gyermekkori tapasztalataira, az idő tájt mintha nem lett volna olyan puskaporos a levegő az egyetlen, igazán gyerekeket ellátó rendelő várótermében, mint manapság olykor a 34 gyermekorvosi körzet egyikében-másikában. Végül is az SZTK gyermekgyógyászati szakrendelését váltotta föl 25 esztendeje az az ellátási forma, amely a területi elven alapszik. Vajon, mi mindenben hozott előrelépést a körzetesített gyermekorvosi hálózat, s mi az, ami panaszra adhat okot. Választ dr. Dux Ernő, a szolgálat csoportvezető főorvosától és dr. Román Ferenc főorvostól, a gyermekkórház igazgatóhelyettesétől kértem. A gyermekellátás jelenlegi formája tisztességes eredményt ért el 25 esztendő alatt. Az integrációt megelőzően, már 1964-ben szoros szervezeti és szakmai kapcsolatba került a körzeti szolgálat a gyermekkórházzal, s példamutató az együttműködés a gyermekklinikával is. Eredményként könyvelhetjük el, hogy megyénkben a legalacsonyabb a csecsemőhalálozás aránya, hogy lényegesen csökkent a gyermekkórház zsúfoltsága, emelkedett az itt élő emberek egészségügyi kulturáltsága. Ehhez az időszakhoz fűződik, hogy külön gyermekorvosi ügyeletet terveztek Szegeden, s hogy az iskolák falain belüli ellátás is javult. Bizonyos betegségeket sikerült háttérbe szorítani, helyüket azonban újabbak foglalták el. Az eredmények mellett szólnunk kell a gyermekeket nevelő családok által is érzékelt, kevésbé megnyugtató jelenségekről is. Való igaz, hogy a zsúfoltság korábban nem okozott ekkora gondot, mint manapság. j Az okok összetettek. Régebben szűkebb volt a biztosítottak köre. A nagyszerű vívmány, hogy állampolgári jog az orvosi ellátás, némi túlbiztosításra is ösztönzi a betegeket, az aggódó szülőket különösen; apró, otthon is kezelhető panasszal azonnal orvoshoz viszik a gyereket. A betegforgalmat most maga a váróterem zsúfoltsága is szabályozza: a tömeg láttán egyszerűen visszafordul az, akinek a gyermeke nem szorul igazán orvosi kezelésre. (Hogy mikor teheti ezt meg a szülő nyugodt lelkiismerettel, ennek eldöntéséhez kellene jóval több egészségügyi, gyermekgondozással kapcsolatos ismeretre szert tennie.) Olykor egy idejében beadott kúp, 1-2 napos diéta, forró tea vagy kamillás borogatás is elég a gyógyuláshoz. A zsúfoltság természetesen függ az adott időszakban előforduló betegségek számától és a munkaerő létszámától, összetételétől is. Ha például hirtelen megszaporodnak a hurutos betegek, a gyógyítók átlagos ellátásra „méretezett” létszáma azonnal kevésnek bizonyul, s ahelyett, hogy erősítésről tudna gondoskodni az egészségügy, az ő dolgozói is, emberek lévén, megbetegszenek, s a hiányzók egyszerű pótlásával is nehezen küzd meg. A „rizikófaktor” duplán érvényesül az elnőiesedő egészségügyi munkakörökben, hiszen ha nem is a doktornő, a védőnő, az ápolónő, az orvosinok betegszik meg, a gyermeke lehet beteg. Panaszra ad okot a zsúfoltság mellett az is, hogy, noha jelenleg 19 helyen rendelnek, nem mindenki viheti a lakásához legközelebb eső intézménybe beteg gyermeket. A válasz erre az, hogy éppen a túlzsúfoltság elkerülése érdekében a nagy népsűrűségű területekről, például az Északi városrészből kénytelenek egyes családokat a Lenin körúti rendelőbe irányítani. Meglehet, hogy így — az utazás idejét is beleszámítva — hamarabb kerül az orvos elé a gyerek, mintha a szomszédban ugyan, de hosszasan várakozna. Gyakran vetik az egészségügy szemére hogy nem szűnt meg a betegek fölösleges küldözgetése. Az orvostudomány fejlődésének differenciálódásának eredményeként maga az intézményrendszer is sokgócúvá vált. Az integráció elméletben összekapcsolta ezeket a területeket, a kórház, az ifjúsági rendelőintézet, az ideggondozó egy helyben való „központosítása" azonban horribilis összegbe kerülne. A 25 év egyéb változásokat is hozott a gyermekorvosi ellátásban. Míg régebben napi 6 órát rendeltek az orvosok, feladataik köre mára jócskán kiszélesedett. A megszületett csecsemő iránti maximál figyelem, rendszeres ellenőrzés szükségessége hívta életre a tanácsadási rendszert, a körzeti orvos otthon fekvő betegeket is ellát, de iskolaorvosi teendői is vannak. A szándék helyes: egy szakember őrködjék a gyerek egészségén az első pillanattól gyermekkora végéig. A cél valamiféle állami háziorvosi szisztéma kialakítása, személyre szóló, individuális ellátás megteremtése, amely azonban jelenleg utópia. Utópia, mert érvényesülését gátolják a gyakori helyettesítések, az, hogy az orvosi körzet határa nem esik egybe az iskolaival, hogy az egy betegre jutó átlag ,s 3 perc nem elegendő az orvos és a beteg bizalmas beszélgetésére. Az ingyenesség megteremtette a lehetőségét annak, hogy az egészségügy közelebb kerüljön a családokhoz, hogy a gyerek egy szakemberhez kötődjék, de mindezt egyéb tényezők is befolyásolják. Pedig egyre kényszerítőbb erővel sürgetné ezt a közeledést maga az élet: ma már a gyerekek panaszai mögött is nemegyszer lelki okok húzódnak meg. Kezdeti stádiumban ezek „kezelése” is a körzeti, gyermekorvosra várna. A diagnózis szerint tehát vannak neuralgikus pontok a gyermekorvosi szolgáltatásban. Mondhatnánk úgy is: szakmailag jó az eredmény, csak nem kényelmes. A tartalom rendben, a formát kellene még csiszolni. A refrén ismerős, hisz oly sokat elhangzik manapság: pénz nélkül nem megy. Az egészségügy jelenlegi eszközeivel nem képes a növekvő igényeket minden szempontból megnyugtatóan kielégíteni, az eddiginél nagyobb szüksége van a társadalmi szervek támogatására. Az anyagi segítség mellett azonban másra is számít: az orvosok és az érthetően túlérzékeny szülők kölcsönös megértésére, türelmére. Hogy a tartalmon, a felelősségteljes szakmai munkán ne essék csorba. Éppen közös céljuk, a gyermek felépülése, egészsége érdekében. Chikán Ágnes Ma már nemcsak csavarhúzóval és villáskulccsal dolgoznak az autószerelők, hanem jónéhány korszerű diagnosztikai brenezér, is segít munk »jukat. Könnyebb, gyorsabb velük a hibát megállapítani. Azt mondtál: régen, a vierter attól mester, hogy tudja, hová kell nyúlni. E berendezések mindenki számára lehetővé tett. Ám ettől a munkát még el kell végezni, s azt mindig, s mindenütt, az embernek kell — miként fotóriporterünknek. Nagy Lászlónak, a Volánnál készél‘ képei tanúsítják.