Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-13 / 37. szám
1990. február 13., kedd Volt egy hetilap... Majdnem öt hónapig volt hetilapja Szegednek. Jól emlékszem a tavaly őszi megbeszélésre; a tudományegyetem rektori hivatalában összegyűlt illetékeseknek arról kellett határozni, hogy mi legyen az akkor kéthetenként megjelenő Szegedi Egyetemmel, a város felsőoktatási intézményeinek 27 esztendős lapjával. Az alternatíva a mindössze négy újságíróból álló szerkesztőség számára nem volt igazi; az egyik (egyetemi berkekből származó) javaslat szerint pénz hiányában visszafelé kell fejleszteni, vagyis a megjelenés sűrűségét és a terjedelmet csökkentve a lapot át kell alakítani afféle belső egyetemi közlönnyé. A másik javaslat (a szerkesztőségé), az volt, hogy meg kell próbálni üzleti vállalkozással és más módon szaporítani a pénzt, és városi hetilappá fejleszteni a Szegedi Egyetemet.. Ez utóbbi javaslat hátterében kevéssé az újságírók egzisztenciális érdekei munkáltak (akkoriban előnyös állásajánlatokat utasítottak vissza); sokkal inkább az a progresszív politikai meggondolás, miszerint a több tízezres nagyságrendű szegedi értelmiségnek nyilvánosság kell ahhoz, hogy a város életében betölthesse funkcióját. (Ne felejtsük: a helyi nyilvánosságot — már ami a nyomtatott sajtót illeti — akkor is, most is két MSZP-tulajdonú napilap jelenti !). Az érvek csatájának végül a rektor, Csákány Béla vetett véget: próbálják meg! — mondta biztatóan a szerkesztőnek, s lön az új címlappal egy korrekt, nyílt szókimondással politizáló, valódi értelmiségi (kritikus) szellemiségű, a pályakezdő íróknak, költőknek, esszéistáknak és újságíróknak műhelyt jelentő hetilap. 1989. október 9-től 1990. február 12-éig. Mert tegnap az utolsó számot kapták meg az előfizetők, akiket levélben értesít majd a (volt) felelős szerkesztő. Gróf Róza, miként kapják vissza az előfizetési díjat... Az ok? Megint a pénzhiány, és még valami... Előbb a pénzről; ezzel foglalkozó szakemberek híján maguk az újságírók próbálták meg előteremteni a minisztérium és az egyetemek kevéske összegei mellé a hiányzót, napi munkájuk mellett, iszonyú erőfeszítéssel. Mivel a lapgazda merészebb üzleti kísérletet (kft.) nem engedélyezett, szponzorokat igyekeztek fölhajtani, alapítványt létesítettek, ösztöndíjakra pályáztak. Elindult minden — de nem eléggé. Januárban kiderült, hogy a korábbi — nem üzleti alapú — terjesztési-előfizetési szisztéma megszűntével életbe vágóan szükség van több ezer egyéni előfizetőre — de nem lett, csak néhány száz. Aligha tévedünk, ha a hetilap megszűnésének fő okát a szegedi értelmiség (egyáltalán: a helybéli polgár) lehangoló érdektelenségében látjuk. Vagy mégis? Hiszen a szerkesztőség egyáltalán, nem rendelkezett azokkal a feltételekkel, amelyek egy számottevő előfizetői tábor — ripsz-ropsz — megszervezéséhez szükségesek. Ilyen módon kizárólag azok az egyetemi oktatók, pedagógusok, orvosok, más értelmiséginek mondott szakmák művelői értesültek arról, hogy a lap életfeltétele ha előfizetik, akik személyes kapcsolatban voltak a szerkesztőséggel. (Az orvosegyetem — amely intézmény pedig pénzzel is támogatta a kiadást — rektori hivatalában például nem akadt szabad kapacitás arra, hogy az intézetekbe kézbesítsék az előfizetőknek az újságot.) Miután kiszámolódott, hogy az árak emelkedésével majdnem évi négymillióba kerülne a hetilap előállítása, s nyilvánvalóvá vált, hogy bár ígérte, a még nyereséges , de a papíráremelés miatt milliókat veszítő — Délmagyarország sem képes a Szegedi Egyetem szükséges mértékű anyagi támogatására, határozott a JATE tanácsa; a hetilap február 12-én jelenjék meg utoljára. S mivel Európa felé igyekszik az egyetem, újság nélkül mégsem maradhat, megvalósul majd ama fenti javaslat: lesz a hetilap helyett ritkábban megjelenő, kisebb terjedelmű, kifejezetten a felsőoktatás ügyeivel foglalkozó diáklap. Más kérdés, hogy a 27 éves Szegedi Egyetemmel azonos értékű műhelye lehet-e majd az utód a szegedi újságíróképzésnek (amelyet Soros-pályázattal is megcélzott a JATE)? Az viszont ziher, hogy a fiatal íróknak elveszett a publikációs lehetőség (ha csak „be nem szoknak” a Délmagyarország számukra ezennel fölajánlott magazin-oldalára) , és Szeged gondolkodó polgárainak egy értékes fóruma. Azért még reméljük: nem örökre. A Délmagyarország erősen érdekelt abban, hogy létezzen a Szegedi Egyetem (lapunk munkatársi gárdájának zöme hagyományosan ebből a műhelyből verbuválódott), illetve olyan városi hetilap, amely a pályakezdők színvonalas fóruma és fölnevelő iskolája — ahol értelmiségi gondolkodásmódot és életformát lehet elsajátítani, abban is érdekeltek vagyunk, hogy valódi nyilvánossága legyen a Dél-Alföld központjának, mert csak akkor lesz demokráciája. Mindezek miatt, és mert a mi szerkesztőségünknek is szüksége van jó szakemberekre, nem szeretnénk, ha szétszéledne az egyetemi lap munkatársgárdája. Közülük Újszászi Ilona máris a DM munkatársa. S bizakodunk, hogy inkább előbb, mint utóbb elegen látják majd az egyenes összefüggést ebben a városban is a nyilvánosság és demokrácia között. (Sulyok) Katonák és civilek A katonai és a polgári szféra kapcsolatai a demokratikus többpártrendszerben címmel kétnapos nemzetközi konferencia kezdődött Budapesten a Magyar Külügyi Intézet és az egyesült államokbeli Rand Corporation rendezésében. A budapesti tanácskozás megnyitja azt e többfordulós műhelyvita-sorozatot, amellyel a Magyar Külügyi Intézet hozzá kíván járulni a demokratikus többpártrendszerre való átmenet elméleti megalapozásához. A katonai és a civil szféra kölcsönhatásait elemző sorozatnyitó tanácskozás társrendezőjeként választott Rand Corporationt világszerte a Pentagon legfontosabb kutatóintézetének tekintik. Az érintett témakörök között szerepel a nemzetvédelmi doktrína meghatározása, a Parlament szerepe a katonai szféra ellenőrzésében és a honvédelemnek szánt erőforrások elosztásában. A konferencián a szakértők mellett amerikai részről magas rangú katonai vezetők is részt vesznek, köztük George R. Stotser tábornok, az ötödik amerikai hadsereg parancsnoka és Richard O’Lear, a légierő tábornoka. Magyar részről különböző pártok, illetve a Független Jogász Fórum szalértői, képviselők, kutatók, valamint a magyar tábornoki kar magas rangú vezetői kapcsolódnak be a konferencia munkájába. 5 PACSIKA EMÍLIA A legutolsó filmszemle terméséről Kornis Mihály, a zsűri egyik tagja azt nyilatkozta a Gondolatjelnek: a mezőnyt a középszerű dokumentumfilmek uralták. Kovács András a Táskarádió riporterével annak titkát kereste, vajon miért nem születnek inkább játékfilmek a közelmúlt történelem fényképeiből. A rádióban elhangzott kérdéseknek szinte cáfolata volt a tévé esti filmje, a Soha, sehol, senkinek. A filmet mintha egy koravén gyermek írta, rendezte volna. S a néző is annak érezhette magát, miközben a megkiskorúsítottak tehetetlenségével engedte oda lelkét az erőszaknak, a megalázó pillanatok döféseinek. A jól idomított gyermek beidegződésével vette tudomásul a pofont, rúgást, a kiszolgáltatott kiskorúak passzív rezisztenciájával az igaztalanságot, s „a mesék mindig jól végződnek” örök reménységével az irracionalizmust Sokan, akik emlékeznek a filmben felvillantott korra, mint a titkokat mindig komolyan kezelő gyerekek, soha, sehol, még maguknak sem vallották be eddig, hogy ott, akkor az emberi fajt élesen két táborra osztatták. Az egyiknek katonái ütnek, a másiknak az ütést kell állniuk. Az egyik tábor fel-, a másik örökre leértékelődött szemünkben. Keve- Filmlevél ekben gyermeki dac, a fogvacogtató félelem évek alatt fájdalmas, lelket nemesítő bölcsességé szelídült — mint ahogy a szén a hosszan tartó nyomás alatt gyémánttá kristályosul — immár a csöppnyi elégtétel, az igazságszolgáltatás igénye nélkül transzponálódott költészetté. Persze, ehhez érzékenység, finomság óriási fegyelmezettség kell, olyan, amilyen a rendezőé, Téglásy Ferencé. Aki először valósággal irigylésre méltónak láttatja a hortobágyi pajtába költöztetett család tagjainak szoros, mély kapcsolatát. A rendkívüli helyzetben is őszinte, igaz, egymáshoz nyitott szívvel közeledő emberek rezdüléseit. A történet néhány mondat. Egy horthysta tisztet (Kozák András remekel ebben a szerepben) állapotos feleségével (Jolanta Grusznic) és két gyermekét 1951-ben kitelepítik egy vidéki tanyára, ahol kulák, végrehajtó, zsidó, keresztény, hithű és egyáltalán nem hithű kommunista éli a felülről rámért törvények szerinti életét; a falu, a vidék eddig természethez, földhöz igazított, vetéssel, aratással, lóval, tehénnel, libával összekötött mindennapjait. A pesti értelmiségi család szokásai és foglalkozása miatt „békeidőben” csodabogárnak számítana az ittenieknek. A messziről importált törvények azonban két színűre festik a falut. Csak büntetők és büntetendők léteznek. Itt a beszolgáltatás végrehajtókra és kiszolgáltatottra osztja az embereket. S a falusi gazda a rakoncátlan lovat betörni tudó, volt katonatisztre épp oly nagy tisztelettel tekint, mint az őreá. A film mégsem egyszerűsödik, silányul a jók és rosszak harcának rajzolatává. A rendező nem éri be a karakteresen negatív és pozitív figurákkal. A gyönyörűen fényképezett képsorokon (ezek Pap Ferenc operatőrt dicsérik) a kitelepítéskor egymást még szerelemmel szerető két embernek a családért és egymásért vívott küzdelmét követhetjük nyomon, a mindent túlságosan is jól értő kisgyermek szemével. S a tanulság amilyen egyszerű, olyan rettenetes: az embert önmagából kifordító erők a legharmonikusabb kapcsolatot is darabokra zúzzák. És a nem embernek való törvények okozta sebeket soha, sehol, senkinek nem sikerült még maradéktalanul begyógyítania. Kelet-európai intim Az átlagos lakásajtó felett újabb tábla jelzi a végcélt Itt a festés is abbamarad. s • ami folytatódik, az már a tucat pesti lépcsőház, évtizedes kosszal, málló vakolattal. A nehéz ajtó kis előszobába nyílik, azon túl egy tágas, több helyiségből kialakított, nagyjából L alakú tér. A két szár találkozását szállodai recepcióhoz hasonló központ — kezelőpult, pénztár stb. — uralja Az egyik szárnyban, körben a falakon, nyitott, polcos rendszer. Több mint százféle, átlátszó fóliába csomagolt, színes magazin, keményebb, lágyabb változat, vegyesen. A 60-100 oldalas, színes — jobbára igényes technikával készült — kiadványok ára meglehetősen borsos, 750-1100 forint között váltakozó. Érthető, hogy a személyzetből valaki állandóan ezeket a polcokat tartja szemmel. Mégis csak februárban, nagy kabátos évszakban — és persze, Magyarországon — vagyunk. A címlapok kínálják is magukat; meglehetősen változatos komi, testsúlyú, bőrszínű, öltözetű hölgyek, s néha urak, gyakran többen is egyszerre. Ha egy idő után foghíjassá válnak a polcok, gyorsan „utánatöltik” azokat Kétszáz forint per óra Ahol véget érnek a magazinok, mindjárt kezdődnek a kazetták, pontosabban, csak a műanyag — színes képekkel elöl-hátul illusztrált — dobozok. A téma ugyanaz, a fedőlap szintén. A hátsó borító azonban már különböző. Három-öt kép felvonultatja a szereplőgárdát, s utal a műfajon belüli hovatartozásra. Az eredeti — a magazinokhoz hasonlóan —, kizárólag tőkés importból beszerzett kazetták ára 2 ezer-4 ezer 500 forint közötti. A kínálat bőséges, több mint százféléből választhat az érdeklődő. Vásárolhat, illetve nézhet, mert ezt a műfajt, ellentétben a terem közepén kínált, sima kalandfilmekkel, nem kölcsönzik. Viszont cserélik, akarom mondani, visszavásárolják a náluk vett, természetesen megjelölt kazettákat. Így olcsóbb a következő. Egyszeri befektetéssel a visszavásárlás rendszere gyakorlatilag nem sokkal különbözik a kölcsönzéstől. A 30 és 60 perces kazetták a helyszínen is nézhetők, 100, illetve 200 forint befizetése ellenében. A másfél órás kazettákra ez nem vonatkozik, azok csak megvásárolhatók. A közönség kisebb része a vevő, a kölcsönző, a többség a videóboxokba igyekszik. Nagyon különbözőek. Elegáns, nyakkendős diplomatatáskás, jóképű harmincas; reszkető kezű, botra támaszkodó, hetvenes; tiszta munkaruhás, szarszámostáskás karbantartó, valahol két kis javítási között; jóval húsz alatti, pattanásos képű kamasz; borostás, délutáni műszakba készülő munkás. Többnyire férfiak. Néha merészebb közép- és főiskolás lányok is körbeszaladnak, párok szinte soha. Ez nem ez a műfaj. Normál üzemmód Február eleji péntek, délelőtt negyed tizenegy. Húszharminc ember, a polcokhoz kényelmesen oda lehet férni. Minden olajozottan működik. — Nézni? — Igen. — Kettőszázat kérek. — Körülbelül mennyit kell várnom? — Tíz-tizenöt percet. — Köszönöm. — 1032-es!... 1032-es?!... 1037-es! — 1037-es. — A 15-ös fülkébe legyen szíves. Kérem, zárja be maga után az ajtót. — Nézni? — Megvenném ... — Háromezer-kettőszázat kérek. — Originál? — Természetesen, csak ilyet forgalmazunk. Egy úr lép a pulthoz, hat magazinnal a kezében. Mind különböző, ötezer-valahányszázat fizet, szemrebbenés nélkül. Mintha egy helyiértékkel elcsúsztatva számolna. Teljes sebesség Háromnegyed tizenegy felé már egyre többen vannak, a kazettás polcokhoz nehéz odaférni. A segédeszközök és egyéb felszerelések vitrinjei most jobbára üreséig csak a ruházati rész teljes értékű. A többit most pakolják. Egyre több szürke kartondoboz halmozódik fel a kissé már zsúfolt helyiségben. „Az áruátvétel alatt az üzlet zavartalanul árusít.” — Nézni? — Igen. Mennyit kell rá várni? — Egy szűk órát. — Akkor elmegyek bevásárolni, próbálok visszaérni. — Mindegy, úgyis a sor elején marad. — Az 1069-es mikor kerül sorra? — kérdi a helyiség egyetlen ülőalkalmatosságára, illetve botjára támaszkodó öregúr. — Még nyolcan vannak ön előtt. — Nézni? Egy órán, 70 percen belül nem tudom ígérni. Már 23-an várnak. — Akkor majd máskor. — 1069-es? Még csak az ötödik. — Félórát ígértek, és már több mint negyven perce várok. — Elnézést uram. Kéri vissza a pénzét? — Most már mindegy. — Krrrrr... — mi történt? — A 9-esből nem akar kijönni, pedig már 15 perce vége van. — Uram, én nem ezt a filmet választottam. A kazettán egy barna, ebben meg mindenki szőke volt. — Sajnálom, uram. Remélem, ez sem volt rossz. Olajozottan Folyosó, kétoldalt számozott — összesen húsz — fülkével. Minden piros, a világítás takarékos. Teljes a hangzavar, a boxoknak ugyanis nincs tetejük. Kéthárom kissé hangosabb készülék uralja a terepet. Az éppen üres fülke ajtaja nyitva, a zár elfordításakor halványul a fény, egyidejűleg valami elektromágnes is bekapcsol. A keskeny, rövid, meglehetősen szűk, különben tiszta kabin felszerelése egyszerű. A lejátszókkal egyező márkájú, 51 centiméter képátmérőjű Gold Star, egy darab műanyag kerti szék, két fogas, üres műanyag vödör, papírtekercs, egészségügyi minőség, annak is a duplaszéles változata. (A „váróhoz” tartozó mellékhelyiségből sajnos hiányzik ugyanez.) A tévé képernyőjétől fizikai lehetetlenség másfél méternél messzebbre kerülni, ekkor is már az ajtónak feszíti a fejét az ügyfél. Ja persze, a pesti Belvárosban vagyunk, és a bérleti díjak ..., azok már az európaihoz közelednek. Mint ahogy ez a tömegigényeket szolgáló vállalkozás is. Kis hibákkal, de olajozottan ... Kovács András Center. Valahol Budapest Belvárosában. A cégtáblát nem könnyű észrevenni, inkább csak piros színe hívja fel magára a figyelmet. Szimpla lépcsőházi bejárat, jobbra is, balra is elegáns üzletek. A kirakatok előtt őgyelgő nézelődők vásárlási szándéka korántsem biztos, sokan közülük — legalábbis a kezdők — a díszes portálok közé szorított kapura koncentrálnak. A bejárat mögött frissen — s láthatóan futtában — festett lépcsőház, benne eligazítótábla, amely a békebeli emelet megmászására biztat. Heti I ^ áruajánlatunk Bőröndök 1560 Ft helyett 1250 Ft-ért, 1340 Ft helyett 1070 Ft-ért, 1140 Ft helyett 910 Ft-ért. Posztócipő női 430 Ft helyett 300 Ft-ért, férfi 500 Ft helyett 350 Ft-ért. Papucs, férfi 400 Ft helyett 250 Ft-ért. Pizsama 500 Ft helyett 300 Ft-ért. ing 300 Ft helyett 180 Ft-ért. Pléd 400 Ft helyett 240 Ft-ért, és számos egyéb cikk reklámáron, amíg a készlet tart. ÚJDONSÁG: Hűtőtáska 650 Ft-ért, gördeszka 990 Ft-ért. NEMCSAK EGYSZER JÁR JÓL, HA NÁLUNK VÁSÁROL ! NAGYÁRUHÁZ jfeWIV SZEGED Kultúrcikkosztály ,