Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-13 / 37. szám

1990. február 13., kedd Volt egy hetilap... Majdnem öt hónapig volt hetilapja Szegednek. Jól emlékszem a tavaly őszi megbeszélésre; a tudo­mányegyetem rektori hiva­talában összegyűlt illetéke­seknek arról kellett határoz­ni, hogy mi legyen az akkor kéthetenként megjelenő Szegedi Egyetemmel, a vá­ros felsőoktatási intézmé­nyeinek 27 esztendős lapjá­val. Az alternatíva a mind­össze négy újságíróból álló szerkesztőség számára nem volt igazi; az egyik (egyete­mi berkekből származó) ja­vaslat szerint pénz hiányá­ban visszafelé kell fejleszte­ni, vagyis a megjelenés sű­rűségét és a terjedelmet csökkentve a lapot át kell alakítani afféle belső egye­temi közlönnyé. A másik ja­vaslat (a szerkesztőségé), az volt, hogy meg kell próbálni üzleti vállalkozással és más módon szaporítani a pénzt, és városi hetilappá fejlesz­teni a Szegedi Egyetemet.. Ez utóbbi javaslat hátte­rében kevéssé az újságírók egzisztenciális érdekei mun­káltak (akkoriban előnyös állásajánlatokat utasítottak vissza); sokkal inkább az a progresszív politikai meg­gondolás, miszerint a több tízezres nagyságrendű sze­gedi értelmiségnek nyilvá­nosság kell ahhoz, hogy a város életében betölthesse funkcióját. (Ne felejtsük: a helyi nyilvánosságot — már ami a nyomtatott sajtót ille­ti — akkor is, most is két MSZP-tulajdonú napilap je­lenti !). Az érvek csatájának végül a rektor, Csákány Béla ve­tett véget: próbálják meg! — mondta biztatóan a szer­kesztőnek, s lön az új cím­lappal egy korrekt, nyílt szókimondással politizá­ló, valódi értelmiségi (kriti­kus) szellemiségű, a pálya­kezdő íróknak, költőknek, esszéistáknak és újságírók­nak műhelyt jelentő hetilap. 1989. október 9-től 1990. feb­ruár 12-éig. Mert tegnap az utolsó számot kapták meg az előfizetők, akiket levél­ben értesít majd a (volt) fe­lelős szerkesztő. Gróf Róza, miként kapják vissza az előfizetési díjat... Az ok? Megint a pénzhi­ány, és még valami... Előbb a pénzről; ezzel fog­lalkozó szakemberek híján maguk az újságírók próbál­ták meg előteremteni a mi­nisztérium és az egyetemek kevéske összegei mellé a hiányzót, napi munkájuk mellett, iszonyú erőfeszítés­sel. Mivel a lapgazda meré­szebb üzleti kísérletet (kft.) nem engedélyezett, szponzo­rokat igyekeztek fölhajtani, alapítványt létesítettek, ösz­töndíjakra pályáztak. Elin­dult minden — de nem elég­gé. Januárban kiderült, hogy a korábbi — nem üzleti ala­pú — terjesztési-előfizetési szisztéma megszűntével életbe vágóan szükség van több ezer egyéni előfizetőre — de nem lett, csak néhány száz. Aligha tévedünk, ha a hetilap megszűnésének fő okát a szegedi értelmiség (egyáltalán: a helybéli pol­gár) lehangoló érdektelensé­gében látjuk. Vagy mégis? Hiszen a szerkesztőség egyáltalán, nem rendelkezett azokkal a feltételekkel, amelyek egy számottevő előfizetői tábor — ripsz-ropsz — megszer­vezéséhez szükségesek. Ilyen módon kizárólag azok az egyetemi oktatók, pedagógu­sok, orvosok, más értelmisé­ginek mondott szakmák mű­velői értesültek arról, hogy a lap életfeltétele ha előfi­zetik, akik személyes kap­csolatban voltak a szerkesz­tőséggel. (Az orvosegyetem — amely intézmény pedig pénzzel is támogatta a ki­adást — rektori hivatalá­ban például nem akadt sza­bad kapacitás arra, hogy az intézetekbe kézbesítsék az előfizetőknek az újságot.) Miután kiszámolódott, hogy az árak emelkedésével majdnem évi négymillióba kerülne a hetilap előállítása, s nyilvánvalóvá vált, hogy bár ígérte, a még nyereséges , de a papíráremelés miatt milliókat veszítő — Délma­­gyarország sem képes a Sze­gedi Egyetem szükséges mértékű anyagi támogatásá­ra, határozott a JATE taná­csa; a hetilap február 12-én jelenjék meg utoljára. S mi­vel Európa felé igyekszik az egyetem, újság nélkül még­sem maradhat, megvalósul majd ama fenti javaslat: lesz a hetilap helyett ritkáb­ban megjelenő, kisebb terje­delmű, kifejezetten a felső­­oktatás ügyeivel foglalkozó­­ diáklap. Más kérdés, hogy a 27 éves Szegedi Egyetemmel azonos értékű műhelye le­het-e majd az utód a szegedi újságíróképzésnek (amelyet Soros-pályázattal is megcél­zott a JATE)? Az viszont ziher, hogy a fiatal írók­nak elveszett a publikációs lehetőség (ha csak „be nem szoknak” a Délmagyarország számukra ezennel fölaján­lott magazin-oldalára) , és Szeged gondolkodó polgá­rainak egy értékes fóruma. Azért még reméljük: nem örökre. A Délmagyarország erősen érdekelt abban, hogy létezzen a Szegedi Egyetem (lapunk munkatár­si gárdájának zöme hagyo­mányosan ebből a műhely­ből verbuválódott), illetve olyan városi hetilap, amely a pályakezdők színvonalas fóruma és fölnevelő iskolá­ja — ahol értelmiségi gon­dolkodásmódot és életfor­mát lehet elsajátítani, abban is érdekeltek vagyunk, hogy valódi nyilvánossága legyen a Dél-Alföld központjának, mert csak akkor lesz de­mokráciája. Mindezek miatt, és mert a mi szerkesztősé­­­günknek is szüksége van jó szakemberekre, nem szeret­nénk, ha szétszéledne az egyetemi lap munkatárs­­gárdája. Közülük Újszászi Ilona máris a DM munka­társa. S bizakodunk, hogy inkább előbb, mint utóbb elegen látják majd az egye­nes összefüggést ebben a városban is a nyilvánosság és demokrácia között. (Sulyok) Katonák és civilek A katonai és a polgári szféra kapcsolatai a demok­ratikus többpártrendszer­ben címmel kétnapos nem­zetközi konferencia­­ kezdő­dött Budapesten a Magyar Külügyi Intézet és az egye­sült államokbeli Rand Cor­poration rendezésében. A budapesti tanácskozás meg­nyitja azt e többfordulós műhelyvita-sorozatot, amellyel a Magyar Külügyi Intézet hozzá kíván járulni a demokratikus többpárt­rendszerre va­ló átmenet el­méleti megalapozásához. A katonai és­ a civil szféra kölcsönhatásait elemző so­­rozatnyi­tó tanácskozás társrendezőjeként választott Rand Corporationt világ­szerte a Pentagon legfonto­sabb kutatóintézetének te­k­intik. Az érintett témakö­rök között szerepel a nem­zetvédelmi doktrína megha­tározása, a Parlament sze­repe a katonai szféra ellen­őrzésében és a honvédelem­nek szánt erőforrások elosz­tásában. A konferencián a szakér­tők mellett amerikai részről magas rangú katonai veze­tők is részt vesznek, köztük George R. Stotser tábornok, az ötödik amerikai hadsereg parancsnoka és Richard O’Lear, a légierő tábornoka. Magyar részről különböző pártok, illetve a Független Jogász Fórum szal­értői, képviselők, kutatók, vala­mint a magyar tábornoki kar magas rangú vezetői kapcsolódnak be a konfe­rencia munkájába. 5 PACSIKA EMÍLIA­ A legutolsó filmszemle termésé­ről Kornis Mihály, a zsűri egyik tagja azt nyilatkozta a Gondolat­jelnek: a mezőnyt a középszerű do­­kumentumfilmek uralták. Kovács András a Táskarádió riporterével annak titkát kereste, vajon miért nem születnek inkább játékfilmek a közelmúlt történelem fényképei­ből. A rádióban elhangzott kérdé­seknek szinte cáfolata volt a tévé esti filmje, a Soha, sehol, senkinek. A filmet mintha egy koravén gyermek írta, rendezte volna. S a néző is annak érezhette magát, mi­közben a megkiskorúsítottak tehe­tetlenségével engedte oda lelkét az erőszaknak, a megalázó pillanatok döféseinek. A jól idomított gyermek beidegződésével vette tudomásul a pofont, rúgást, a kiszolgáltatott kis­korúak passzív rezisztenciájával az igaztalanságot, s „a mesék mindig jól végződnek” örök reménységével az irracionalizmust Sokan, akik emlékeznek a filmben felvillantott korra, mint a titkokat mindig ko­molyan kezelő gyerekek, soha, se­hol, még maguknak sem vallották be eddig, hogy ott, akkor az embe­ri fajt élesen két táborra osztatták. Az egyiknek katonái ütnek, a má­siknak az ütést kell állniuk. Az egyik tábor fel-, a másik örökre leértékelődött szemünkben. Keve- Filmlevél­ ­ekben gyermeki dac, a fogvacog­­tató félelem évek alatt fájdalmas, lelket nemesítő bölcsességé szelídült — mint ahogy a szén a hosszan tartó nyomás alatt gyémánttá kris­tályosul — immár a csöppnyi elég­tétel, az igazságszolgáltatás igénye nélkül transzponálódott költészetté. Persze, ehhez érzékenység, finom­ság óriási fegyelmezettség kell, olyan, amilyen a rendezőé, Téglásy Ferencé. Aki először valósággal irigylésre méltónak láttatja a horto­bágyi pajtába költöztetett család tagjainak szoros, mély kapcsolatát. A rendkívüli helyzetben is őszinte, igaz, egymáshoz nyitott szívvel kö­zeledő emberek rezdüléseit. A tör­ténet néhány mondat. Egy horthys­ta tisztet (Kozák András remekel ebben a szerepben) állapotos fele­ségével (Jolanta Grusznic) és két gyermekét 1951-ben kitelepítik egy vidéki tanyára, ahol kulák, végre­hajtó, zsidó, keresztény, hithű és egyáltalán nem hithű kommunista éli a felülről­­ rámért törvények sze­rinti életét; a falu, a vidék eddig természethez, földhöz igazított, ve­téssel, aratással, lóval, tehénnel, li­bával összekötött mindennapjait. A pesti értelmiségi család szokásai és foglalkozása miatt „békeidőben” csodabogárnak számítana az itteni­eknek. A messziről importált tör­vények azonban két színűre festik a falut. Csak büntetők és bünteten­dők léteznek. Itt a beszolgáltatás végrehajtókra és kiszolgáltatottra osztja az embereket. S a falusi gaz­da a rakoncátlan lovat betörni tu­dó, volt katonatisztre épp oly nagy tisztelettel tekint, mint az őreá. A film mégsem egyszerűsödik, silányul a jók és rosszak harcának rajzolatává. A rendező nem éri be a karakteresen negatív és pozitív figurákkal. A gyönyörűen fényképe­zett képsorokon (ezek Pap Ferenc operatőrt dicsérik) a kitelepítéskor egymást még szerelemmel szerető két embernek a családért és egy­másért vívott küzdelmét követhet­jük nyomon, a mindent túlságosan is jól értő kisgyermek szemével. S a tanulság amilyen egyszerű, olyan rettenetes: az embert önmagából kifordító erők a legharmonikusabb kapcsolatot is darabokra zúzzák. És a nem embernek való törvé­nyek okozta sebeket soha, sehol, senkinek nem sikerült még mara­déktalanul begyógyítania. Kelet-európai intim Az átlagos lakásajtó fe­lett újabb tábla jelzi a vég­célt Itt a festés is abbama­rad. s • ami folytatódik, az már a tucat pesti lépcsőház, évtizedes kosszal, málló va­kolattal. A nehéz ajtó kis előszobába nyílik, azon túl egy tágas, több helyiségből kialakított, nagyjából L ala­kú tér. A két szár találko­zását szállodai recepcióhoz hasonló központ — kezelő­pult, pénztár stb. — uralja Az egyik szárnyban, kör­ben a falakon, nyitott, pol­cos rendszer. Több mint százféle, átlátszó fóliába cso­magolt, színes magazin, ke­ményebb, lágyabb változat, vegyesen. A 60-100 oldalas, színes — jobbára igényes technikával készült — kiad­ványok ára meglehetősen borsos, 750-1100 forint kö­zött váltakozó. Érthető, hogy a személyzetből valaki ál­landóan ezeket a polcokat tartja szemmel. Mégis csak februárban, nagy kabátos év­szakban — és persze, Ma­gyarországon — vagyunk. A címlapok kínálják is magu­kat; meglehetősen változatos komi, testsúlyú, bőrszínű, öltözetű hölgyek, s néha urak, gyakran többen is egyszerre. Ha egy idő után foghíjassá válnak a polcok, gyorsan „utánatöltik” azo­kat Kétszáz forint per óra Ahol véget érnek a maga­zinok, mindjárt kezdődnek a kazetták, pontosabban, csak a műanyag — színes képek­kel elöl-hátul illusztrált — dobozok. A téma ugyanaz, a fedőlap szintén. A hátsó bo­rító azonban már különbö­ző. Három-öt kép felvonul­tatja a szereplőgárdát, s utal a műfajon belüli hovatar­tozásra. Az eredeti — a ma­gazinokhoz hasonlóan —, kizárólag tőkés importból beszerzett kazetták ára 2 ezer-4 ezer 500 forint kö­zötti. A kínálat bőséges, több mint százféléből vá­laszthat az érdeklődő. Vásárolhat, illetve nézhet, mert ezt a műfajt, ellentét­ben a terem közepén kínált, sima kalandfilmekkel, nem kölcsönzik. Viszont cserélik, akarom mondani, visszavá­sárolják a náluk vett, ter­mészetesen megjelölt kazet­tákat. Így olcsóbb a követ­kező. Egyszeri befektetéssel a visszavásárlás rendszere gyakorlatilag nem sokkal különbözik a kölcsönzéstől. A 30 és 60 perces kazet­ták a helyszínen is nézhe­tők, 100, illetve 200 forint befizetése ellenében. A más­fél órás kazettákra ez nem vonatkozik, azok csak meg­vásárolhatók. A közönség kisebb része a vevő, a köl­csönző, a többség a videó­­boxokba igyekszik. Nagyon különbözőek. Elegáns, nyak­kendős diplomatatáskás, jó­képű harmincas; reszkető kezű, botra támaszkodó, het­venes; tiszta munkaruhás, szarszámostáskás karbantar­­­­tó, valahol két kis javítási között; jóval húsz alatti, pattanásos képű kamasz; bo­rostás, délutáni műszakba készülő munkás. Többnyire férfiak. Néha merészebb kö­zép- és főiskolás lányok is körbeszaladnak, párok szinte soha. Ez nem ez a műfaj. Normál üzemmód Február eleji péntek, dél­előtt negyed tizenegy. Húsz­­harminc ember, a polcok­hoz kényelmesen oda lehet férni. Minden olajozottan működik. — Nézni? — Igen.­­ — Kettőszázat kérek. — Körülbelül mennyit kell várnom? — Tíz-tizenöt percet. — Köszönöm. — 1032-es!... 1032-es?!... 1037-es! — 1037-es. — A 15-ös fülkébe legyen szíves. Kérem, zárja be ma­ga után az ajtót. — Nézni? — Megvenném ... — Háromezer-kettőszázat kérek. — Originál? — Természetesen, csak ilyet forgalmazunk. Egy úr lép a pulthoz, hat magazinnal a kezében. Mind különböző, ötezer-valahány­­százat fizet, szemrebbenés nélkül. Mintha egy helyi­értékkel elcsúsztatva számol­na. Teljes sebesség Háromnegyed tizenegy fe­lé már egyre többen van­nak, a kazettás polcokhoz nehéz odaférni. A segédesz­közök és egyéb felszerelések vitrinjei most jobbára üre­séig csak a ruházati rész teljes értékű. A többit most pakolják. Egyre több szürke kartondoboz halmozódik fel a kissé már zsúfolt helyi­ségben. „Az áruátvétel alatt az üzlet zavartalanul áru­sít.” — Nézni? — Igen. Mennyit kell rá várni? — Egy szűk órát. — Akkor elmegyek be­vásárolni, próbálok vissza­érni. — Mindegy, úgyis a sor elején marad. — Az 1069-es mikor kerül sorra? — kérdi a helyiség egyetlen ülőalkalmatosságá­ra, illetve botjára támasz­kodó öregúr. — Még nyolcan vannak ön előtt. — Nézni? Egy órán, 70 percen belül nem tudom ígérni. Már 23-an várnak. — Akkor majd máskor. — 1069-es? Még csak az ötödik. — Félórát ígértek, és már több mint negyven perce várok. — Elnézést uram. Kéri vissza a pénzét? — Most már mindegy. — Krrrrr... — mi tör­tént? — A 9-esből nem akar ki­jönni, pedig már 15 perce vége van. — Uram, én nem ezt a filmet választottam. A ka­zettán egy barna, ebben meg mindenki szőke volt. — Sajnálom, uram. Re­mélem, ez sem volt rossz. Olajozottan Folyosó, kétoldalt számo­zott — összesen húsz — fülkével. Minden­­ piros, a vi­lágítás takarékos. Teljes a hangzavar, a­ boxoknak ugyanis nincs tetejük. Két­­három kissé hangosabb ké­szülék uralja a terepet. Az éppen üres fülke ajtaja nyit­va, a zár elfordításakor hal­ványul a fény, egyidejűleg valami elektromágnes is be­kapcsol. A keskeny, rövid, megle­hetősen szűk, különben tisz­ta kabin felszerelése egysze­rű. A lejátszókkal egyező márkájú, 51 centiméter kép­átmérőjű Gold Star, egy darab műanyag kerti szék, két fogas, üres műanyag vö­dör, papírtekercs, egészség­­ügyi minőség, annak is a duplaszéles változata. (A „váróhoz” tartozó mellékhe­lyiségből sajnos hiányzik ugyanez.) A tévé képernyő­jétől fizikai lehetetlenség másfél méternél messzebbre kerülni, ekkor is már az ajtónak feszíti a fejét az ügyfél. Ja persze, a pesti Belvárosban vagyunk, és a bérleti díjak ..., azok már az európaihoz közelednek. Mint ahogy ez a tömegigé­nyeket szolgáló vállalkozás is. Kis hibákkal, de olajo­zottan ... Kovács András Center. Valahol Budapest Belvárosában. A cégtáb­lát nem könnyű észrevenni, inkább csak piros színe hívja fel magára a figyelmet. Szimpla lépcsőházi be­járat, jobbra is, balra is elegáns üzletek. A kirakatok előtt őgyelgő nézelődők vásárlási szándéka korántsem biztos, sokan közülük — legalábbis a kezdők — a dí­szes portálok közé szorított kapura koncentrálnak. A bejárat mögött frissen — s láthatóan futtában — fes­tett lépcsőház, benne eligazítótábla, amely a békebeli emelet megmászására biztat. Heti I ^ áruajánlatunk Bőröndök 1560 Ft helyett 1250 Ft-ért, 1340 Ft helyett 1070 Ft-ért, 1140 Ft helyett 910 Ft-ért. Posztócipő női 430 Ft helyett 300 Ft-ért, férfi 500 Ft helyett 350 Ft-ért. Papucs, férfi 400 Ft helyett 250 Ft-ért. Pizsama 500 Ft helyett 300 Ft-ért. i­­ng 300 Ft helyett 180 Ft-ért. Pléd 400 Ft helyett 240 Ft-ért, és számos egyéb cikk reklámáron, amíg a készlet tart. ÚJDONSÁG: Hűtőtáska 650 Ft-ért, gördeszka 990 Ft-ért. NEMCSAK EGYSZER JÁR JÓL, HA NÁLUNK VÁSÁROL­ ! NAGYÁRUHÁZ jfeWIV SZEGED Kultúrcikkosztály ,

Next