Délmagyarország, 2008. október (98. évfolyam, 230-255. szám)

2008-10-30 / 254. szám

AZ EZERSZÍNŰ NŐI VILÁG MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN SZERKESZTI: LÉVAY GIZELLA 2008. október 30. © bizalmasan AZ IGAZI SZEMPILLA DARVASI LÁSZLÓ Mi az, amit tudunk Esik. Ma kezdte, éppen ma, de idáig olyan ragyogó, fátylas, kacér ősz balette­­zett itt, New Yorkban, ahol az októbert töltöttük, amilyet Berlinben láttunk utol­jára. Az esőt csak azért említjük, mert a kezünk ügyében van egy kis könyv, amit kollégánk, a szegedi illetőségű Marton Árpád jegyzett, voltaképpen szép, tanítani való nagyinterjú, s akit e könyvben az életéről kifaggattak, nem más, mint Rév Lívia zongoraművész. A karcsú kötet az ember bűnös tenyerében is elfér, nem tudja bántani a New York­i eső, de a kilencven oldalon mégis fan­tasztikus és nagyszabású élettörténet tárul elénk. Rév Lívia Franciaországban él, született 1916-ban, övé az egész huszadik század. Élt és játszott a művésznő Szegeden is. A könyvet elmesélni nem akarjuk, nem is tudnánk, de két gondo­latát megidézzük. Azt mondja Rév Lívia, ha ő játszik, Istennek játszik, s talán az is lehet, hogy ő muzsikál a lényén keresztül, amikor a billentyűk fölött rep­kednek az ujjai. Hát igen, ha van Isten, biztosan a zenéhez van a legtöbb köze, jóval több, mint az irodalomhoz, a festményhez, a tánchoz. De biztos, hogy az Úrnak van hallása?! Énekelni nem tud, ezt biztosra vesszük! A másik gondolat Liszt Ferenctől származik, a művésznő Liszt után meg­jegyzi, ha valamit tudunk, akkor azt le is tudjuk írni. Ülünk itt a meg-megdörrenő New York­i ég alatt, a közelben zörög a magas metró, elmentek az egérirtó fiúk, és mi gyűrögetjük a gondolatot. Persze bon­­mot ez a javából, de azért komolyan vesszük. Az eső is komolyan vesz bennün­ket, különben nem áznánk meg. Ha tehát tudjuk, hogy például miért jó ez az egész hercehurca, ami az éle­tünk, a New York­i ősz, a budapesti ősz, szívudvar napi fölásása, akkor el is kell tudnunk mondani?! És ha leírjuk, hogy jó, akkor valóban azt írjuk le, hogy jó?! Nem valami együgyűséget, butaságot?! Így fogja olvasni ördög, boszor­kány, koncertmester, lovag és pórnép?! És ha nem tudjuk megmondani, mitől jó az a jó, akkor leírni sem leszünk képesek?! Ejnye, ejnye, biztos, hogy nem?! Esik. New Yorkban most nyolcszázezer esernyő billeg a sugárutakon. S mert tudni véljük, hát le is írjuk, hogy a fény fúvós hangszer, a szél gitá­rozik, az ég leginkább dobol, az eső pedig zongorázik. Ma éppen nem Chopint. Inkább kései, idős Lisztet. Hó, hát milyen szép ez is! PIROSBAN ŐRJÍT A NŐ Ha egy nő meg akarja őrjíteni a férfiakat, öltözzön pirosba, vagy legalább küldjön vörössel keretezett fotót magáról csábítása célpontjának - sugallja amerikai kutatók kísérletsora. A tanulmány - melyet a New York ál­­­­lambeli Rochester Egyetem munkatár­sai végeztek Andrew Elliot pszicholó­gus vezetésével - úgy tűnik, igazolja a Bálint-napi üdvözlőlapok tervezőinek és a rúzsok készítőinek sok éves ta­pasztalatát, miszerint a vörös a ro­máncok színe. Az egyik vizsgálatban különböző színnel keretezték a nők fotóit: piro­sat állítottak párba fehérrel, szürké­vel, zölddel vagy kékkel. Ezután megkérdeztek több mint száz férfit, mennyire találják vonzónak a képen látható hölgyet. Egy másik kísérlet­ben a fényképen lévő nő blúzát digi­tálisan vörösre vagy kékre színezték. Ebben az esetben azt is megkérdez­ték a férfiaktól, hogy adott összegű pénzükből mennyit költenének egy randin a képen látható nőre. A kuta­tók azt tapasztalták, hogy a férfiak vonzóbbnak találták a hölgyet, ami­kor piros ruhában volt, vagy vörös­sel keretezett képen látták. A piros blúzos partnerre több pénzt is szán­nának a randin - derült ki válaszaik­ból. Bár ez a „vörös ri­asztás” összefügghet azzal, hogy ember­­emlékezet óta a vö­rös színnel azonosít­juk a szerelmet, ősibb biológiai gyö­kerei is lehetnek - véli Elliot. A kutató emlékeztet arra, hogy a főemlősök, például a páviánok és a csimpánzok nőstényei vörös szín­nel vonják magukra a hímek figyelmét fogamzóképes idő­szakuk alatt. A férfiak értékel­ték a látott nők meg­bízhatóságát, ked­vességét, intelligen­ciáját is, ám ez nem függött a színektől. Végül fiatal nőket is megkérdeztek arról, csinosnak találják-e a fotókon lévőket, a piros szín ebben az esetben sem befolyá­solta a minősítést. D. Tóth Kriszta elárulja, milyen is­kolával az élet A GYEREK Három éve, akkor még szokatlan módon kezdte szubjektív babanap­lóját a Nők Lapja hasábjain D. Tóth Kriszta (33), az MTV híradósa. A „nemzetközi" családot alapító anyuka kapott hideget-meleget az olvasóktól, s azt is időbe telt elfo­gadnia, hogy két hivatása van. A sajtócézár, Pulitzer József emlékére rendezett médiaünnepet rendeztek tegnap Makón, ahol előadást tartott az ismert műsorvezető-szerkesztő is. POMARANSKI LUCA________________■­­ Hiába rutinos újságíró, a cikksoro­zat mégiscsak teljesen más: őszinte kitárulkozás a hírműfajokhoz képest, amelyekben azért jól el lehet bújni a tények mögé... - Ez először félelmetes is volt. Mégis a kíméletlen őszinteség mellett dön­töttem, mert azt láttam magam körül, hogy a kolléganőimmel mindig min­den rendben van, a csemetéjük há­romnaposan átalussza az éjszakát, és nem hittem el, hogy minden olyan tö­kéletes. Én elmondom azt is, ami nem sikerül, még akkor is, ha kapok hide­get-meleget. Olyan nő, akinek két hivatása van­­ Amennyire nyomon követtem a hoz­zászólásokat, éppen a bölcsőde volt az egyik sarkalatos pont... - Lola másfél éves korától bölcsibe járt, és nem bántam meg. Mára elfo­gadtam, hogy olyan nő vagyok, aki­nek két hivatása van: az anyaság és az újságírás. Ma már szerencsére nem feltétlenül kell választanunk, szabad több mindent akarni. Én is megküz­döttem és küzdök ma is a lelkiisme­­ret-furdalással, de helyre raktam ma­gamban a dolgokat. Szerencsére van mellettem egy társ, aki természetes­nek veszi, hogy részt vesz az életünk megszervezésében.­­ Tudatosan nem mutatja meg Lolát a nagykö­zönségnek, a cikkek mellett is legfeljebb hátulról készült fotókat láthatunk. Miért rejtegeti a férjével ennyire?­­ Hoztunk egy döntést, ami arról szól, hogy három éve felelősek let­tünk egy magatehetetlen kis emberért - akinek ráadásul az apja nem is köz­szereplő -, és nem választhatunk he­lyette. Amikor már felfogja majd, mit jelent, hogy az arcképe ott van min­den héten egy személyes hangú cikk mellett, dönthet máshogy. Természe­tesen nem húzunk zacskót a gyerek fejére, és lát engem is a képernyőn - igaz, ő még azt hiszi, hogy minden anyuka benne van a tévében. Kulturális különbségek­ ­ Aíól ne haragudjon, de az nem olyan kiszolgáltatás, hogy a legsze­mélyesebb élményeit is a nagyközön­ség elé tárja a biliztetéstől a hisztikig? - Igen, csakhogy minden gyerek bi­lizik, és minden gyerek hisztizik! Ez akkor lenne igazán intim, ha ott lenne mellette Lola arca, s hirdetné, hogy ez az a gyerek, aki tegnap bepisilt. - A férje, Alex brit állampolgár. Ki­ütköznek a mindennapokban a kultu­rális különbségek? - Főleg különleges helyzetekben. Amikor például Lola megbetegszik, én rohangálok fűhöz-fához, rögtön a ha­lálán látom a gyereket, míg Alex hig­gadtan tudomásul veszi, hogy a gye­rek néha „elromlik”. - Említette, hogy kap hideget, mele­get. Melyikből többet? - Nagyjából 80:20 százalék a jó és rossz visszajelzések aránya. Gyakran kérnek tanácsot is, de megfogadtam, hogy nem adok, elvégre ki vagyok én, hogy konkrét dolgokat javasoljak? Egyetlen olyan terület van, amiben jártas vagyok, az utazás kisgyerekkel. Úgy számoltam, Lola eddig nagyjából 45-50 ezer kilométert utazott.­­ Gondolom, Lola születése óta a leggyakrabban feltett kérdés önnek, hogy tudja összeegyeztetni a munkát és a magánéletet. Van bevált sziszté­mája? - Szerintem erre senkinek nincs szisztémája, állandó egyensúlyozás ez a trapézon, rúddal a kezemben. A fe­jemben mindig ott van egy Excel-táb­­lázat, benne minden családtag külön­böző programjával, és trükközni kell, amikor egy-egy rubrika átkerül egy másik oszlopba. Minden anyuka is­meri ezt, innen-onnan lecsípek egy kis időt, most nem megyek el tornáz­ni, a pluszmunkát éjszakára hagyom. - A női riportereket gyakran éri az a vád, hogy nem olyan hitelesek, mint férfi kollégáik, ennek ráadásul még fi­nom, kislányos arca is van. Gyakran találkozik ezzel az előítélettel? - Szomorú, hogy egyáltalán felvető­dik ez a kérdés, pedig ez a nagy ke­resztünk. Ezzel minden kolléganőm küzd, akinek nőies a hangja, a megje­lenése, annak ebben a szakmában kétszer annyit kell dolgoznia, mint egy férfinak. Ez egy társadalmi atti­tűd, amiért nem okolható senki, s ami különösen erős Kelet-Közép-Európa macsó társadalmaiban. Lassan azért változik a kép, köszönhetően annak, hogy vannak olyan emberek, akik hajlandók kétszer annyit dolgozni. Kismamaként sehol nem könnyű - Brüsszelben érezte ezt a megkülön­böztetést? Feltételezem, hogy kisgye­rekes anyukaként is könnyebb ott bol­dogulni.­­ Brüsszelben soha nem éreztem hátrányát, hogy nő vagyok. Kismama­ként viszont sehol sem könnyű! Belgi­umban három hónapig­ után vissza kell menni dolgozniuk az anyáknak, és bár a bölcsődei rendszer nagyon fejlett, egy három hónapos baba ak­kor is kicsi, és szívszaggató ennyi idő­sen beadni bármilyen szuperbölcsibe. Vannak országok, ahol már hat hét után dolgozni kell, több diplomatanőt láttam, aki számolgatta, hogy tudja úgy összegyűjteni a szabadságát, hogy ezt az időszakot valahogy kitolja három hónapra. - Akkor tulajdonképpen nem va­gyunk olyan rossz helyzetben mi, ma­gyarok? - Szeretjük sajnáltatni magunkat, és bár tény, hogy kevés a bölcsőde, a tár­sadalmi hozzáállás is az, hogy ha nem marad valaki három évig otthon a gyerekkel, akkor nagyon rosszat tesz vele. Pedig a „tudomány állása” is változik: ma már három év helyett másfél két évet mondanak a szakem­berek. NÉHA „ELROMLIK" D. Tóth Kriszta megtanulta beosztani az idejét fotó: kisalföld

Next