Délvilág, 1990. november (47. évfolyam, 254-258. szám)
1990-11-26 / 254. szám
Bravó, Imre Zoltán! Szenvedélyek tánclépésben „Vonzások és választások” balettkompozíciómat Goethe azonos című regénye inspirálta — adja tudtára a közönségnek Imre Zoltán, a Szegedi Balett vezetője. A lényegen ez mit sem változtat. Ettől még akár jó is lehet a harmincöt perces táncszínház. Csakhogy az előadás nem jó, hanem kiváló. Imre Zoltán ugyanis olyan szakértelemmel, szakmai tudással szólaltatja meg a Mendelssohn Oktettjére komponált művet, hogy az elementáris erővel ragadja magával a táncosokat és a közönséget is egyben. A műben és a zenében rejtőző romantika kétségtelenül a tánckompozíció stílusát és a belőle következő áradó élményt is meghatározza. A két vonósnégyesre írt kompozíció 1825-ben, Mendelssohn tizenhat éves korában keletkezett. (Az Oktett-részlet a Smetana, és Janacek Kvartett előadásában hangzott fel). A fiatalság robbanékonysága és szenvedélyessége lobban fel a hegedűkön. Imre Zoltán ezt még tetézi a téma drámaiságának dinamikájával, a táncosok ellenállhatatlan jeleneteivel. A párbaj, a szalonok világának szerelmi motívumai, a történeten csillogó romantikus fény már önmagában egyfajta sejtelmet kölcsönöz a műnek. Imre Zoltán pazar „képalkotásából” aztán igazi művészi élmény keletke-zik. Párbaj a hajnali erdőn, a Halál a fák közötti tisztáson, a lövésre felröppenő varjak károgó jajgatása a nézőkre „szabadítja” a lobogó zenét, amely majd csak Muszorgszkij dala után hamvad el. Addig azonban filmszerűen peregnek az események a maguk művészi megfogalmazásában. Zarnóczai Gizella—Pataki András, Prepeliczay Anna- mária—Juronics Tamás viszi a „prímet”. Pontos és fölényes tánctudás, sallangmentes technikai megoldások. Mellettük Bodor Johanna, Farkas Zsuzsanna, Kiss László, Kovács Anita, Kiss István Róbert, Kalmár Attila is a közös munka színvonalas képviselői. Csík György díszletét és jelmezeit egyaránt dicsérem. Imre Zoltán európait alkotott, de hát ez nála alapkövetelmény. Bravó, Imre Zoltán és együttese! Az est második felében Tatjána és mások címmel Lőrinc Katalin m. v. tánckompozíciója került a közönség elé. Csajkovszkij: Anyegin című operájának sajátos jelenetkompozíciója volt ez: domináltak az áriák és a romantikus zene melankolikus szépsége. Anyegin szerepében Juronics Tamást, Lenszkij szerepében Sárközi Attilát láthattuk, Tatjána Fekete Hedvig, Olga Péntek Kata volt, Gremin Pataki András. A „sorsszerűséget’’ Prepeliczay Annamária személyesítette meg. A koreográfia, a hozzákapcsolódó megoldások szürreális beállításai „érdekesek” voltak ugyan, de nem harmonizáltak a zene mélyen borongó élményvilágával. Kemény, kopogós drámává avatták a mű belső lágyságát, ám nem tudták feloldani a dráma befejezését. Koreográfiából építkező előadás volt, annak minden erényével, a táncosok átélt munkájával, de Csajkovszkij szelleme hiányzott a kompozícióból. (vbn) Közmondások A magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint elvet, tapasztalati igazságot, (vélt) életbölcsességet kifejező, mondatértékű szólásmondások. Ezek egy része idővel természetesen módosult, más része elveszítette érvényességét, illetve kommentálásra szorul. Íme néhány példa az ismertebb „bölcsességek’* közül : Bátraké a szerencse. És a mennyeknek országa. Béke poraikra. A türelem rózsát terem. Mondják meg gyorsan hol, hogy én is ott teremjek. Aki korán kel, aranyat lel. Lehet. A magam részéről sajnos, noha ide stova negyven éve kelek korán, nevetőgörcsön, kanyarón és hasonlókon kívül mégsem kaptam egyebet. Amelyik kutya ugat, nem harap. Attól függ. Ha nagykutyák ugatnak, én bizony kétszer is meggondolom, hogy közberakkantsak-e. Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Szó sincs róla, sőt... Egyszer a szomszédomnak ástam vermet, és, képzeljék, csinos summával fizetett. Azóta saját szőnyegemet se verem potyára.Legfeljebb fogamhoz a garast, valahányszor megint fölverik az árakat. Persze ezen is inkább a fogorvosok keresnek, akik alig győzik tömni a kilyukadt fogakat. Mi a fogorvost, a szakács a kacsát, a politikusok a fejünket etcetera, etcetera.) Nem mind arany, ami fénylik. Kivételesen igaz, hiszen csilloghat a szemünk, a hamis gyöngy vagy akár egy fényes gönc is. Aztán kiderül hogy a szem szem, az üveg üveg, és a gönc valamelyik kádár hacukája. Esetleg gyémánt, de míg ez kiderül, a gatyánkat is eladjuk. Kaparj kurta, neked is lesz. Más szóval: nesze semmi, fogd meg jól! Kutyából nem lesz szalonna. Mint lóból kolbász, ugyebár? Vén kecske is megnyalja a sót. Miután másra amúgy sem képes szegény. Magasról nagyobbat lehet esni. Kivéve, ha felfelé esünk. A kenyér mellé túró is kell Megy az magában is. Mint az autó benzin, s a benzin forint nélkül. Leszámítva a politikát. Ha kiiktatjuk belőle a strucc jelzőt. PETROZSÉNYI PÁL 2 --------------------- Szenti Tibor fotói Vásárhelyen Parasztportrék, tanyasorsok Közel 30 éves gyűjtőmunka kollekcióját, a parasztvilágról készített mintegy 260 fényképfelvétel negatívját adta a közelmúltban, a vásárhelyi állattenyésztési főiskolai kar tulajdonába Szenti Tibor néprajzkutató, s nyitottak ebből kiállítást a múlt héten az intézmény kollégiumi társalgójában. Az esemény kuriózumjellegét mutatja egyebek mellett, hogy a dokumentumértékű fényképfelvételek nemcsak a gazdászképzőt és Vásárhelyt gyarapítják, hanem ismeretanyagot nyújtanak később a Debreceni Agrártudományi Egyetem, majd a Budapesti Állatorvostudományi Egyetem diákságának is. A tárlatnyitást megelőzően érdeklődőként jelentkezett továbbá a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem is. A számos érdeklődő jelenlétében megnyitott kiállítást Szenti Tibor, hitvallásából eredő szép mondatokkal ajánlotta a közönség figyelmébe, mondván: „Ez csupán másodtermék, hiszen a néprajzi gyűjtőnek elsődleges feladata az írásos dokumentációkészítés, mindarról, amit az elmúlt paraszti világról tud. A másodrendűség azonban semmiképpen sem tucatrendűséget jelent, hanem a gyűjtő számára olyan információkat, amelyeket kötelességének érez átadni a közösség számára. Azonban ennek megnyilvánulását, például egy tárlatot nem lehetne létrehozni támogató szponzorok, lelkes segítő emberek nélkül.” Ennek kapcsán mondott köszönetet Szenti Tibor mindenekelőtt mesterének, Nagy Gyulának, az orosházi múzeum tudiós igazgatójának, dr. Mucsi Imre főiskolai főigazgatónak és dr. Bicsérdi Gyulának, a múzeum baráti kör elnökének, valamint munkatársainak. Az emberi sorsokat, a parasztvilág szomorú halódását fölvillantó, 56 kinagyított fényképfelvételt pedig a város szolgálatára ajánlotta. A tárlatnyitóhoz ünnepi köszöntőt Kun-Kovács László fotóművész mondott, méltatva Szenti Tibor elhivatott, Hódmezővásárhelyért önzetlenül folytatott munkásságát, a legvásárhelyibb vásárhelyinek nevezve őt. J. E. 58. Talán egy óra is elmúlik feszült várakozásban, amikor az üldözők előtűnnek a kukoricásból. Izzadtak, fáradtak, és az őrparancsnoknak magyaráznak valamit. Aztán az előttünk álló vagon elé mennek, teljesen kinyitják az ajtaját, mindenkinek ki kell szállni, havaj, havaj, és sorakoztatják őket az árok szélén. Az üldöző őrök körülfogják őket. Tolmács is kerül a vagontársak között, aki fordítja az őrparancsnok hangos szózatát. Lényege az, hogy a szökevényt a kukoricásban lelőtték, de a nevét nem tudják. A vele egy vagonban levők biztosan tudják. Most azt követeli tőlük, hogy mondják meg a nevét, és hol lakik. Pedig róla tényleg nem tud senki semmit, teljesen idegen környezetben kerültünk a vagonba, és ő nyilván senkinek se mutatkozott be. Kidobálják az árokpartra minden holmiját, de egyetlen papírfecnit, egyetlen sor írást, egyetlen áruló adatot nem találnak sehol, ami gazdájára utalt volna. Elég elővigyázatos volt ehhez Bandi. Azt viszont nem hisszük, hogy lelőtték volna. Akkor most ide hozták volna holtan az árokpartra elrettentő példának: így jár mindenki, aki szökni próbál! Miért nem tették? Ötven ember áll egy sorban, kopaszon, soványan, egy szál gatyában, és közülük öt most befejezi életét... Némán néznek a szerelvénnyel szemben, az őrökkel szemben, minden eddig voltakkal és elkövetkezendőkkel szemben. Az ajtó kis nyílásán át látjuk őket, akiket halállal fenyegetnek egy ismeretlen szökevényért. Szólnom kéne talán, álljanak meg, ne bántsanak senkit, mert csak én tudom a nevét. És megmondom az igazi nevét, amit úgysem ismerhet semmiféle nyilvántartásuk. És így ők megmenekülnek, Bandiékat meg sose találnák meg otthon. De csendben maradok. . A sorból már sokan kiabálnak, hogy nézzék meg a szerelvényben levők névsorát, és aki nem jelentkezik, az a szökevény. Nyer!... Talán nincs is névsoruk, csak létszám van?! "Letelik az öt perc, de a tizedelés elmarad. Nyilván azért, mert eddig csak egy emberrel nem tudnak majd elszámolni, de akkor meg hattal. Különben is azt hallottuk, hogy egy-két fő hiányt útközben is szoktak pótolni a civilek közül. Nagy káromkodások közepette berugdossák őket a vagonba, mindnyájunkra ránk zárják az ajtót, és elindul a szerelvény. *• 1945 őszén Bandi felkeresi családomat Orosházán. Elmond mindent, amit szökéséig rólam tudott, és elmeséli szökését is. A kukoricásban hamar elfáradt. Érezte, hogy a szárak mozgásának irányában lövik a környéket. Hatalmas tökindák futottak a tövek között. Az egyikben megbotlott, és ösztönszerűen a hatalmas levelek alá bújt. Lábára, derekára sikerült porhanyós földet kaparni, teste többi részét a sűrű és nagy levelű indák takarták. Az őrök nem túl messze tőle csörtettek tovább. Aztán sok idő után jöttek vissza, és azon tanakodtak, hogy mit mondjanak a parancsnokuknak. Szerencsére őt nem látták meg, mert csak akkor vehették volna észre, ha éppen fölbuknak benne. Hallotta, amint elindul a szerelvény, de még mindig nem mert előbújni. Dél már jóval elmúlt, amikor tovább ballagott a hatalmas tábla túlsó széle felé. Alkonytájt ért ki belőle egy falu közelében. , Hosszan figyelt, nincs-e valahol gyanús mozgás, és erősen fülelt, nem hall-e magyar beszédet. Míg egyszer egy idős bácsi ka falusbéli kicsi ház mellől magyarul kiabált befelé a feleségének. Akkor előóvakodott fürdőnadrágban, roppant megrémítve az öreget. De szerencséje volt, mert befogadták éjszakára, vacsorát is kapott, és másnap reggel nem éppen rászabott, igen rossz ruhában elmentek az öreggel egy másik faluba, az öreg valamilyen ismerőséhez. Ott ruhát cserélt, és szinte egymásnak adták át faluról falura a magyarok. Vonatra nem mert szállni, nem mert az országúton menni, szinte úgy lopták át faluról falura. Július végén indult el, és valamikor szeptember közepén szerencsésen hazaért. Én nem találkoztam vele hazatérésem után. HORVÁTH ISTVÁN (Folytatjuk.) Egy zászlós följegyzései • T l '■ . ■ ■/ ■’ ■ " ~ ■■■" | ■ ------OPERAPÉNTEK--------------—Trevisói pacsirták Századunk első felének ünnepelt koloratúrszoprán csillaga volt Antonietta Meneghelli. De mivel az olvasónak e név abszolúte nem mond semmit, sietve művésznevét is: Toti dal Monte. Akiről jegyzik a napfényes Itália több jeles énekversenyének egyikét, a trevisóit, ahová legutóbb elhívták zsűritagnak Gregor Józsefet (ja, kérem, ha valaki járja a világot, könnyen így jár), s ahonnan hozta ide most, hét végére, a szegedi operadirektor a négy győztest be a nagyszínházba. (Ami pediglen megtelt becsülettel, ám telhetett volna csordultig, ha nem esik hajszálpontosan egybe az évad legjelentősebb balettpremierjével a Kisszínházban.) Tehát a versenyek. Mondom, csak a talliánok földjén akad belőlük jó pár, napfényes kikötői, továbbhajóztatói ifjú tehetségeknek. Akik aztán befutnak vagy sem a nagy operaházak révébe, így pusztán a most hallott pacsirták közül is akadt, ki megméretődzött már a Verdi-házban, Bussetóban — mint a 32 éves mexikói Oscar Garrido baritonista —, vagy a spoletói regattán — mint a 29 éves Antonio Pirozzi basszista, mellesleg a szintén olasz, 22 éves és gyönyörű szoprán Francesca Gavarini férje. Végül a negyedik szerepgyőztes, a 21 esztendős Monica Gonzales vezetékneve feltétlenül ismerősen cseng a szegedi füleknek. A papa, Sebastian chilei menekültként ezeken a deszkákon aratott zajos bel canto sikereket egészen addig, míg nem akarták arra kényszeríteni, hogy magyarul énekeljen olasz operákban is (madarat befogni echós,szekérbe!?), s száműzte a hírhedt helyi színházpolitika Debrecenbe Szóval ők négyen a színpadon, Oberfrank Géza unokaöccsének, Péternek zongorakíséretével: üdék, fiatalok, szépreményűek. Persze még — életkori sajátosság — kiforratlanok. Legmesszebbre a római Francesca Gavarini tart, dekoratív külsejéhez bársonypuha, légies pianókra képes hang párosul. Valamennyien a műsor első részében kötelező versenyprogramjukból, Mozart Figaro házasságából hozták szerepszólamukat, s ebben Gavarini grófnője kiegyenlített hangzásával, elegánsan szőtt legatóival aratta a megérdemelten legzajosabb sikert. A szünetre következően aztán eljöttek más szerzők és művek. Ismertebbek (Puritánok, Don Carlos, Simon Boccanegra, Don Giovanni) és kevésbé ismertek mint például Verdinek fiatalkori terméséből a Byron nyomán 1848-ban komponált A kalóz, ahonnan viszont ketten is választottak. A műsor tehát alkalmi volt, négyükre szabott. Mindössze annyit fájlalhattunk, ha Gregor szorgalma ilyen különleges zenei csemegét tálal operapénzekre, színesebb a skála, keríteni melléjük (nem feltétlenül zongoristanőt, de) ifjú tenoristát. Ha már Mozart „elfeledkezett” róla (pontosabban nyúlfarknyi feladatokra méretezte) a Figaróban. - f.í -nikol- Szentesen a Lajtha László Zeneiskola fennállásának 35. évfordulóját ünnepli ma, november 26-án, 17.30 órakor. Ebből az alkalomból kiállítás nyílik az iskolában a város zenei múltjáról és az állami zeneoktatásról. A tanári hangverseny műsorában Liszt, Prokofjev, Pearl stb. művek szerepelnek. A volt növendékek hangversenyére november 30-án, pénteken 17.30 órakor kerül sor. Az iskola növendékeinek jubileumi hangversenye lesz december 1-jén, szombaton Lajtha-ünnep Szentesen 17 órakor. Közreműködik Lucz Ilona zongoraművész, fuvolán Császár György, klarinéton Mihály Béla, fagotton Szalai György, hegedűn Hegedűs János, csellón Horváthné Dányi Katalin, zongorán Muladi Józsefné. A hangversenyen elhangzanak Balázs Árpád és Szánthó Lajos művei. HÉTFŐ, 1390. NOVEMBER 26.