Délvilág, 1991. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-07 / 210. szám

01$ t­éc* a temesvárban A különös fesztivál gondo­lata a fiatal képzőművészektől eredt. Ők kívánták azt, hogy e teljesen megbomlott érték­rendű világban az egyetlen tiszta forráshoz, a Temesvári forradalom szelleméhez nyúl­janak vissza. Ezért természe­tesen adódott a helyszín is — a világhírűvé vált Opera tér. És a remény, hogy az újat akarás szelleme Temesvár lakosai­ban is visszhangra talál, úgy tűnik, nem volt hiábavaló, hi­szen még temesvári méretek­ben is rekord közönség vett részt az újszerű akcióban, ha­­peningekben. Nemcsak a civi­lek, de bizony a rendőrök is odacsődültek csodát látni. S ha már ott voltak, a bátrabbak nem állották meg, hogy bele ne kapcsolódjanak a közös él­ményalkotás folyamatába. Volt minden. Hagyományos képzőművészeti tárlat a Helios Galériában és a Képzőművé­szeti Múzeum átalakítás alatt levő raktáraiban, utcai játékok, felvonulások, helyszínen alko­tott tárgyak, installációk és sok minden egyéb. Dzsessz, dob­szólók — a valaha képzőmű­vészeti hallgató ma világhírű dzsesszdobos Gondi Jenő jó­voltából —, szakmai vita és baráti ismerkedés. No és per­sze, a kapitalizálódás jeleként, először jelentek meg a műpár­­tolók és műgyűjtők. Hiszen az igazi nagy képzőművészeti üz­letek ilyenkor, fiatalkorban köt­tetnek. Mindenki ismeri a Montmartre kocsmárosai meg­gazdagodásának sztoriját. És mindenki szeretné felfedezni a jövő Picassóit... Kazinczy Gábor képzőmű­vészt és műkritikust ezúttal a Művelődési Felügyelőség kép­viselőjeként kerestük fel s kér­deztük meg a rendezvény szervezésének kérdéseiről. — Az egész akciósorozat neve a Megnevezhetetlen álla­pot és a szervezés oroszlánré­sze is egy fiatal képzőművész­csoport munkája. Nevük, a Fe­hér 16, egyaránt utal a szá­mukra — ugyanis tizenhatan vannak —, s az elveikre. Ők ahhoz a generációhoz tartoz­nak, akik tiszta lappal indulnak. Nem kellett egyelőre semmi­lyen kompromisszumot meg­kötniük. Hacsak nem a hallga­tásét. — Mivel járult hozzá a Mű­velődési Felügyelőség az ak­cióhoz? — Elsősorban a termekkel, valamint a kiállítások kataló­gusa nyomdai költsége előállí­tásában való segédkezével. Mi elsősorban tehát szponzori­­záltunk, s összehangoltuk a munkát, részt vettünk a szak­mai szervezésben. .— Hány képzőművész vett részt az akción? — Mintegy másfélszázan. Pontos adat azért nincs, mert sokan létszám felett jöttek el, nem kértek szállást, barátok­nál húzták meg magukat, s így, hacsak nem ismertem őket, bi­zony sokuk jelenlétét nehéz volt megállapítani. De hát nem is ez a fontos. — Végig a nagyon fiatalok fesztiváljáról beszélnek, de bi­zony láttam nem csupán a te kitűnő munkáidat, de több más kitűnő képzőművész munkáit is. Ti hogy kerültetek bele ebbe a válogatásba? — Nem mi zsűriztük bele magunkat. Romul Nujiu, Ste­fan Cälärä­an vagy Suzana Antunariu munkáit a fiatalok akarták. Ők választottak min­ket, valószínűleg azért, mert a mi törekvéseinkben az elődö­ket tisztelik, azt a hagyományt, amelyet elfogadnak. De ez nem csupán Temesvár eseté­ben volt így. A kolozsváriak például magukkal hozták a képzőművészeti főiskola rek­torának, Nica Ioachimnak a munkáit, de Savu Cheptea amatőrnek a képeit is, aki or­vos létére rendkívül érdekes kísérletezőként ismert évtize­dek óta a képzőművészet ked­velőinek táborában. — Rengetek munka és név kavargott ezekben a napokban Temesváron. Arra szeretnélek megkérni, hogy emelj ki néhá­nyat közülük. Olyat, akik szá­modra, mint műkritikusra ha­tást gyakoroltak. — Nagyon jó benyomást keltett a nagyváradi Újvá­­rossy—Kerekes házaspár ins­tallációkkal és grafikákkal, Ná­dasán Ion és Carolina Banc politikai plakátjaival, Onucsán Miklós grafikai improvizációi­val, Gerendi Anikó tárgyrende­zéseivel, a nagyváradi Gáina Dorel, aki­ két ajtón, amelyeket a földre helyezett, tengervíz csiszolta köveket és fadarabo­kat állított ki kiemelkedő költői megérzéssel. Volt aztán olyan munka is, ahol a meghökken­­tés volt a fő cél. Ilyen szem­pontból rendkívül izgalmas volt Izsai Zsolt marosvásárhelyi képzőművész installációja, amelyik az Én is Zoltán, te is Zoltán... címet viselte, az idő­sebb korosztályhoz tartozó bu­karesti Ion Grigorescu bádog­lemez installációja, amelyet a Dóm téren állított össze rozs­dás pléhből, kerékpár- és ko­csironcsokból, s a kompozíció­­jának ezt a címet adta: Az or­szág nem a szekusoké, a ren­dőröké és a kommunistáké... — Hogyan látod a képzőmű­vészeti cselekvések viszonyát a kiállított művekhez az új ge­neráció keretében? — Kétségtelen, hogy a mai képzőművészet egy exhibicio­nista korszakában van. A mű­vész előtérbe tolja a maga sze­mélyét, gyakran a műve rová­sára. Vagy gyakran ahelyett. Ez a bohóckodó képzőmű­vésztípusnak kedvez. Persze vannak ennek a kitárulkozás­nak tragikus mellékhajtásai is. Például egyik tanárom Kádár Tibor ezt már évtizedekkel ez­előtt kitalálta, mikor Európa még nem is hallott róla. Ő ugyanis megrendezte művé­szien az öngyilkosságát. Mi­előtt a kötelet a nyakába rakta volna, ugyanis artisztikus vi­rágcsokrot helyezett el a lábá­nál, majd egy nagy üres képke­retet állított fel úgy, hogy a belépő ebben a keretben ta­lálja majd meg őt a virággal. A halottkém fotója volt egyben az ő utolsó nagy művészi produk­ciójának az igazolása is. Sze­rencsétlenségére akkor az ilyet nem volt szokásos közölni a sajtóban. Nyugaton világhírű lett volna. Míg Kazinczy Gábor az em­lékeit idézi, én arra a menetre gondolok, amelyet a Vakok Pa­rabolája néven rendeztek meg a képzőművészeti fesztivál ke­retében. A résztvevők szemét egy fehér szalaggal lekötötték, majd vak vezet világtalant ala­pon — elindult a tekergő em­­berkígyó az Opera térről a Dóm térre, keresztül a városon. A legheccesebb srácok még sö­tét napszemüveget is tettek fel a fehér kötés fölé. Hogy élet­hűen botladozzanak, vergőd­jenek és keressék az utat. A fehér szalag mögül ugyanis még ki lehetett látni valame­lyest. S mivel a menet csak elért oda, ahova el akart jutni, ez biztató jel. Remélhetjük, hogy az útkeresés izgalmában legalább az élen haladók tud­ják, hogy merre kell menni. MANDICS GYÖRGY A rajztábla keresztje Temesvárt néhány napig a képzőművészeti for­radalom tartotta lázban. Az emberek megfeledkeztek mindennapjaik nyomoráról, az elvetélt demokráciá­ról, helyette megkaphatták művészetté szublimálva mindezt, egy új, e tájakon sohasem látott provokatív művészi nyelven megfogalmazva. Amikor Bone Ru­dolf a hátára kötözött rajztáblával a barátai segítsé­gével eljátszotta Krisztus szenvedéseit, láthattuk ugyanis a művészi átlényegülés folyamatát. Miként alakul a játék drámává. Miként válik a művész maga is szenvedő Krisztussá, aki keresztként cipeli tehet­sége és kiválasztottsága bélyegét, a rajztáblát, hull ismételten a földre, rajzolják körül krétával teste körvonalait, s tiporják meg közben a beavatottak, s rúgnak bele a buliba éppen csak beállók, mert szá­mukra jó dolog, ha egy ember az utcán fekszik és bele lehet rúgni... -------------------------------------------------------------------------------------­ „Én is lettem földnek földje” A Budapesti Műemlék­felügyelőség adattárából került elő — egy újabb kuta­tás alkalmával — az egy­kori Temesvárra vonatkozó érdekes dokumentum. Egy török sírkő feliratáról van szó. Mint ismeretes, az igen hosszú ideig tartó oszmán uralom (1552—1716) na­ gyon kevés történelmi nyo­mot hagyott maga után. Ha­sonló a helyzet a török ura­lom alatt oly gyakori felira­tok esetében, mivel azok az idők folyamán szinte kivétel nélkül elmosódtak. Az emlí­tett dokumentum szövege szerencsére kivételt képez, mivel még a múlt század végén találtak rá. Felfede­zése után Szemih Rusz­­tem, Ada-Kaleh egykori imámja, leolvasta a megfe­lelő szöveget és magyarra fordította. A feliratból kiderül, hogy a sírkövet 1698-ban állítot­ták fel, tehát a helyi oszmán uralom legutolsó szakaszá­ból származik. E meghatá­rozás nyilvánvalóan a ke­resztény időszámítás sze­rinti dátum, az eredetin azonban a mohamedán év­szám szerepel. A sírkő ma­gasságából és a csúcsán elhelyezett turbán jellegze­tességéből megállapítható, hogy egy jelentős személyi­ség sírját díszítette. A felirat részletezi a tényt, hogy az említett Ismail aga a temes­vári török helyőrségben tiszti rangban szolgált. Élet­korát szokás szerint nem jelölték meg. Egykori keleti tradíció szerint az elhunyt lovas tiszti harci érdemeit a legfelsőbb fokon dicsőítet­ték. Ellenfelei ugyanakkor messze leértékelték és „hi­tetlenek gyülevész hadá­nak” minősítették. A temesvári török sirke felirata újabb értékes ada­tot szolgáltat a város törté­netére vonatkozóan. GLÜCK JENŐ történész - '• J­.11 »UMohmii I­.v*.da vvlaj • •• 1 arj |s taiijni ai j . ab jal -tjj’ «—J.nia italbca Toim­a » dwi. uga ! G/'oll Tnfc*g isra'.t ahány »la» d ha»xls r«n fan «lei« lop »ti. tal/t>ql í«tt tar,os.vc» ■tWiletlana^au’jl v«»» hattá "" ■Tcijo » get randa loot »’a r>eh oToailao hatal­mú khuuFSv. Ff»»»t«m aharcto­­reimfohamVan 3 Mqjlf 3 moh au a » 3 ► '(Jeiysieíiia ai a» uava -jeveV vis» • íia ác«íam <uan fi»val «rsabent "a U ; ■ arhai.(», R kuíi«\«rn c%al •. ta'flnkvMavartia­­to e baxOVol ara­­nyo» handaarja* Rajtolta. f.'unhkii.ilam A nyilvánvaló politikai zűrza­var és gazdasági összeomlás körülményei cseppet sem ked­veznek az olyan vállalkozások­nak, mint amilyet nemrég si­kerrel hoztak tető alá egy Arad megyei kisvárosban. A rosszul begombolt mellény egyik félre­csúszott sarka az a Kisjenő, amelyről sokan csak annyit tudnak, hogy félúton Arad és Nagyvárad között itt kell letérni a főútról a magyar határ, Gyu­­lavarsánd felé. Erdőhegy-Kisjenő (románul: Chisineu Cris) az a kisváros, ahol hat évtizeden át élt és alkotott Olosz Lajos, az ügy­véd-költő. 1891-ben született, és mint annyi kor- és sorstársá­nak, huszonévesen neki is újra kellett fogalmaznia önmagát egy gyökeresen megváltozott világban. Hogy ez sikerült neki, még nem indokolna ünnepi megemlékezést születésének századik évfordulóján. De hogy költőként is túl tudta élni a változást, hűséges tudott ma­radni vállalt etnikumához, az már talán igen. Bár a két világ­háború között több verseskötet jelent meg az Erdélyi Szépmí­ves Céh gondozásában, soha­sem tudott igazán jelentős köl­tővé válni. Nem a tudósító fel­adata a költői életmű megíté­lése, még kevésbé a harsány közönségsiker elmaradása okainak felderítése. Maradjunk talán annyiban, hogy a meg­emlékezés napján elhangzott beszédek visszatérő fordulata volt a „méltatlanul elfeledett" kifejezés. Vasárnap, augusztus 25-én a kisjenői református templom­ban Nagy László gyulai espe­res a hűség fogalma köré épí­tette az istentiszteletet, és ki­csit jelkép­es az, hogy a száz éve született költőt idéző sza­vak után keresztelőre került sor. Csanádi János tanár Olosz Lajos életútját és költői pályáját bemutató beszéde után a Körösmente irodalmi kör tagjai adtak elő — illusztrá­cióként — néhány verset. Ez­után emléktáblát avattak an­nak a háznak a falán, amely­ben közel hat évtizeden át élt és alkotott. Dr. P. Deák Emese így emlékezett a költőre: „Meg­emlékezünk egy kiváló ember­ről, egy igaz barátról, akit min­denki tisztelt és aki mindenkit tisztelt, rang, vagyon vagy nemzeti megkülönböztetés nélkül. Olyan ember volt, aki­nek ismeretségére büszkék le­hetünk. Örömmel emlékezünk vissza beszélgetéseinkre, ver­seiről, festményeiről, családjá­ról. Örülök, hogy megélhettük azt az időt, amikor emléktáblát állítottunk a házára, ahol élt és alkotott.” A kétnyelvű emlék­táblára koszorút helyezett az RMDSZ Arad megyei szerve­zete nevében Hosszú Zoltán szenátor. Albert Júlia, a ko­lozsvári magyar színház mű­vésznője elmondta a Testvéri szó című verset. Újabb koszorúkat helyeztek el ezután a költő sírjánál, majd az ünnepség résztvevői a né­hány kilométerre lévő szülőfa­luba, Ágyára látogattak, ahol a szülőház falán is emléktáblát avattak (a tábla Deák Árpád marosvásárhelyi képzőmű­vész alkotása), a helybéliek nevében dr. Hevessy József köszöntötte a megjelenteket, majd Dávid Gyula, az EMKE elnöke méltató szavai követ­keztek: „Mély alázattal állunk itt, ezen a helyen, ahol száz évvel ezelőtt megszületett, s nem messze attól a helytől, amely hosszú élete legna­gyobb részének ... tanúja volt (...) Ő oly korban született, amely a maga rendjét szilárd­nak, erősnek érezte és tartotta, s a költőnek és nemzedékének meg kellett érnie összeomlá­sát.” Az ágyai református temp­lom volt a második istentiszte­let és emlékműsor színhelye, majd a nap végén a zerindi Olosz Lajos irodalmi kör volt a házigazda. A délután folyamán Csanádi János tanárt kérdeztem: — Tanár úr, ezen a századik születésnapon mit kell jelent­sen számunkra Olosz Lajos? — Olosz Lajos számunkra most, a huszadik század vé­gén, a hűség jelképe. Hűség a tisztasághoz, hűség az ember­séghez, hűség az övéihez, hű­ség a szülőföldhöz, hűség az emberekhez, hűség a népé­hez. Olosz Lajos az a költő, aki 1931-ben elhallgatott. Alig írt harminchét éven keresztül né­hány verset, de egyenes ge­rinccel vészelte át azokat az időket, amikor mások megha­joltak a láb túrta fövenyig és behódoltak a hatalomnak. — Kér­em, szóljon néhány szót Olosz Lajosról, a költőről is. — Három kötete jelent meg; 1923-ban a Gladiátorarc, 1926-ban az Égő csolnakon, 1931-ben pedig a Barlangho­mály. Már Sőni Pál is megálla­pította róla az Utunkban, hogy az erdélyi szimbolista szabad vers Olosz Lajos költészeté­ben tetőzik. — Ön volt az, aki magára vállalta ennek a centenáriumi rendezvénysorozatnak a szer­vezésével járó fáradság nagy részét. Miért? — Úgy érzem, hogy őt egy kor eldugta tőlünk. Mi itt, a Kőrösvidéken felnőttünk, hogy egy szót sem tudtunk róla, leé­rettségiztünk, diplomát szerez­tünk és tulajdonképpen egyko­ron nem akadt egy magyarta­nár, valaki, aki felhívja a figyel­münket, hogy: Vigyázzatok, környezetetekben egy jeles, nagy költő, egy jeles egyéni­ség él. Úgy éreztem, hogy mi adósai vagyunk. Ezt az adós­ságot próbáljuk törleszteni azáltal, hogy megpróbáljuk őt megmutatni, megismertetni, magunkévá tenni. A méltató beszédekben többször hangzott el az is, hogy kora előtt járt a költő. A „Testvéri szó” ma is megszívle­lendő intése: „Évszázados tör­vények titkain merengve igaz­ságnak hirdetni, / hogy aki nem szabadul a gyűlölettől, az ön­magának is esküdt ellene. / Ez a föld neked is édesanyád, ne­kem is. / Én is szeretem örök szerelemmel, te is. / Bocsás­suk meg egymásnak igaz bűn­bánattal, / amit a századok folyamán vétkeztünk egymás ellen / és öleljük meg egymást becsületesen / igazságban és testvéri szeretetben.” ALBERT DÉNES költő és vidéke Olosz Lajos-centenárium Kisjenőn CENTENÁRIUM ÁGYA 1931 SZOMBAT, 1991. SZEPTEMBER 7. 5

Next