Délvilág, 2002. július (59. évfolyam, 151-177. szám)

2002-07-20 / 168. szám

SZOMBAT, 2002. JÚLIUS 20. 0NAPOS OLDAL* „A látszat ellenére nem komika, hanem született tragika vagyok” Schütz Ila imádja a focit A KÖZÖNSÉG ELSŐSORBAN KOMIKA­KÉNT ISMERI, MÉGIS SZÜLETEK TRAGIKÁNAK TARTJA MAGÁT A NÉP­SZERŰ SZÍNMŰVÉSZNŐ, SCHÜTZ ILA (KÉPÜNKÖN), AKI A FEYDEAU-BOHÓ­­ZAT UTÁN JÖVŐ HÉTEN EPHRAIM KISHON VÍGJÁTÉKÁBAN, A HÁZAS­SÁGLEVÉLBEN TÉR VISSZA A SZEGE­DI FÜRDŐUDVARBA. A SZÍNÉSZNŐ A HORVÁT TENGERPARTON PIHENI KI AZ EGÉSZ ÉVI HAJSZÁT. MÁSIK KED­VENC HELYE RIO DE JANEIRO HÍRES STRANDJA, A COPACABANA. - Miről szól A házasságlevél, amiben legközelebb láthatjuk Szegeden? - Témája: a szerelem. Besenczi Árpáddal játsszuk a főszereplő Borozovszki házaspár szerepét, akinek a lánya, Ajala - Ulmann Móni alakítja - izgatottan készül a közelgő esküvőjére. Egy apróság miatt kezdődnek a konfliktusok: a vőlegény mamája az izraeli szo­kásoknak megfelelően ragaszko­dik ahhoz, hogy megnézze leendő menye szüleinek házasságlevelét. Miközben az egész lakást felfor­gatva keressük a dokumentumot, minden kiderül a családról. Húsz év alatt ugyanis sok minden a szőnyeg alá söprődött... Életkép­­szerű darab, Ephraim Kishonra jellemző finom humorral. Sifra, akit én játszom, egy családot ösz­­szetartó és a férjét tisztelő, csön­des, halk szavú feleség, akiből azonban néha előtör a tigrisasz­­szony. Öt éve játsszuk már a pro­dukciót nagy sikerrel. A szerző rendezte, azaz valójában csak nagyjából beállította a jelenete­ket, majd a részleteket rábízta a színészekre. Maga is meglepő­dött, hogy milyen jól sikerült. - A bohózattól a tragédiáig minden műfajban bizonyított már. Melyik a kedvence ? - A vígjátékokban, bohózatok­ban aratott sikereim dacára be­vallom: legjobban a mély drámá­kat szeretem. A látszat ellenére nem komika, hanem született tragika vagyok. Szerencsére a Madách Színházban három-négy évente kaptam egy-egy jó Mo­­liere-, Shakespeare- vagy Mil­­ler-szerepet. Talán azért olyan széles a palettám, mert a stílus­érzék a legerősebb képességem. Egyszerűen ezzel születtem. - Játszott már a szabadtérin ! - Moldován Stefánia udvarhöl­gye voltam főiskolás koromban a Háry Jánosban. Osztályfőnö­künk, Szinetár Miklós rendezte az előadást, és valamennyiünk­nek adott valamilyen kisebb fel­adatot. Meg sem kellett szólal­nom, mégis nagy élmény volt benne lenni. Stefikével szoktuk is emlegetni, ha találkozunk. Kö­zös fotó is készült rólunk. - Hogyan tölti a nyarat ? - Elhatároztam, hogy csak na­gyon kevés fellépést vállalok, és a barátnőmmel elmegyünk Hor­vátországba kipihenni az egész évi hajszát. Imádom az Adriát, ahol a nagy kékségben összeér a tenger és az ég. Dalmácia szá­momra a világ egyik legszebb he­lye. A másik Rio de Janeiro híres strandja, a Copacabana. A bt.-met is róla neveztem el, mert rajongok a latin-amerikai muzsi­ káért, a szambáért, a karnevá­lért, és a brazilok fociimádata is magával ragad. Számukra a pénz talán nem olyan fontos. Úgy tű­nik, mindenki elfogadja azt, ami jut neki: a bádogházat éppúgy, mint a tengerparti villát. - Nézze a foci-vb-t is ? - A fociban csak a győzelmet szeretem. A kosárlabda meccse­ket rendszeresen nézem, imá­dom a vízilabdát is, ha sportsze­rűen játsszák. A foci-vb-ből min­dig csak a döntő érdekel. Most is csodálatos volt a mérkőzés. Mondanom sem kell, a brazilok­nak szurkoltam, és többször is üvöltve fölugrottam. Nem vol­tam egyedül, ugyanilyen hango­kat hallottam a szomszédból is. - Milyen szerepek várják a jö­vő évadban ? - Tizenkét évvel ezelőtt ját­szottam utoljára igazi, katarzisos drámát, a Bernarda Alba házát a Madáchban. Most a József Attila Színházban mutatjuk be O' Neill Hosszú út az éjszakába című fantasztikusan jól megírt tragé­diáját, amiben megkaptam az anya szerepét. Alig várom, hogy megkezdődjenek a próbák. HOLLÓSI ZSOLT ■ Fotó: Miskolczi Róbert Megnyílt a palota A Sándor-palota újra megnyílt a nagyközönség előtt, keddtől in­gyenesen, heti háromnapos nyit­vatartási rend szerint látogatha­tó. Az érdeklődők kedden, csü­törtökön és szombaton 10-től 18 óráig idegenvezető kalauzolásá­val járhatják be az épület törté­neti tereit - tájékoztatta a sajtót Kocsi László, a Nemzeti Kulturá­lis Örökség Minisztériumának politikai államtitkára. A palotá­ban a látogatás csak csoportok­ban lehetséges. Kocsi László emlékeztetett ar­ra, hogy a világörökség részét ké­pező Budavári Palota felújítása kora nyáron fejeződött be, de az épületet röviddel a megnyitása után be kellett zárni, mert - mint hozzátette - az előző kormány nem biztosította a látogatható­­ság feltételeit. Az Orbán-kor­­mány május 23-án határozott arról, hogy a 2,2 milliárd forint­ból felújított palotát megnyitják a nagyközönség előtt. A május 25-én megnyílt épüle­tet június 11-én zárták be. A kul­turális tárca akkori tájékoztatása szerint a több ezer érkező „nem várt igénybevételnek tette ki" a nem múzeumi célra kialakított 12 műemléki teret, s ennek kö­vetkeztében kisebb javítások, fel­újítások váltak szükségessé. Hét­millió forintot fordítottak a palo­ta üzemeltetésére, illetve arra, hogy azt látogathatóvá tegyék. Sztankay vidéki búvóhelye SZTANKAY ISTVÁNT (KÉPÜNKÖN) MINDEN ESTE VASTAPS KÖSZÖN­TÖTTE A FÜRDŐUDVARBAN, AMIKOR A FEYDEAU-BOHÓZATBAN ELŐSZÖR MEGJELENT A SZÍNPADON. PEDIG CSAK EPIZÓDSZEREPET JÁTSZOTT A BUDAÖRSI JÁTÉKSZÍN PRODUKCIÓ­JÁBAN, AMIT MAGA RENDEZEK HA NEM ÍRNÁK A LEXIKONOK, ALAKÍTÁ­SÁT LÁTVA NEM HINNÉNK, HOGY HATVANHAT ÉVES. Sztankay István az elmúlt évtize­dek egyik legtöbbet foglalkozta­tott amorózója volt. Fiatal szí­nészként a Nemzeti Színházban a Rómeó és Júliát játszotta Major Tamás rendezésében Törőcsik Marival, aki azután a Varsói me­lódiák előadás-sorozatában is partnere lett. Sokan emlékeznek a Madách Színház sikerproduk­ciójára, a Jövőre veled ugyanitt című Slade-darabra is, amiben már Schütz Ilával alkotott felejt­hetetlen párost. Bár a színpadon is jól érvényesült férfias bariton­ja és remek karakterteremtő ké­pessége, igazából a legendás Bors-sorozat, a rengeteg film- és tévészerep tette az egész ország­ban népszerűvé. Papíron ugyan már nyugdíjas, de ugyanolyan aktív, mint korábban. - Rendeztem már néhány dara­bot, de ritkán vállalok ilyen fel­adatot, hiszen elsősorban színész vagyok. A Budaörsi Játékszín ve­zetője, Éless Béla kért fel, hogy ál­lítsam színre Az úr „vadászni" jár című Feydeau-bohózatot, amit másfél éve mutattunk be, és azóta járjuk vele az országot. Minden­hol siker, imádja a közönség. Már a hetvenötödik előadásnál tar­tunk, ami hazai viszonylatban ilyen rövid idő alatt szép sikernek számít - meséli Sztankay István, amikor az egyik fürdőudvari elő­adás előtt kettős szerepköréről kérdezem. Mint kiderül, Szeged­hez kevés színházi emlék fűzi. - Utolsó éves főiskolás voltam, amikor 1959-ben Marton Endre rendezésében Bessenyei Ferenc főszereplésével bemutattuk az új­rainduló szabadtérin Kós Károly Budai Nagy Antal című darabját, amiben az egyik papot játszot­tam. Azóta nem léptem fel a Dóm téren, és előadást is csak keveset láttam. Most a fürdőudvari játék után átsétáltunk, hogy megnéz­zük régi kedves kollégáinkat a III. Richárd főpróbáján. Az utolsó fél­órát láttuk, úgy tűnt, Valló Péter remekül kitalálta, hogyan lehet ezt az igazából kamarajellegű da­rabot egy hatalmas színpadon is érdekesen bemutatni. Sztankay István családapaként is sikeresnek mondhatja magát. Ádám fia Mester Ákos hetilapjá­nak, a 168 órának egyre ismer­tebb, megbecsült újságírója. Or­solya leánya idén diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egye­temen. - Bevallom, nagyon bol­dog voltam, amikor Orsi elkezd­te a jogi egyetemet. Két és fél évet el is végzett. Már épp megnyu­godtam volna, hogy megúsztam, amikor bejelentette: harmadik nekifutásra felvették a színmű­vészetire, ezért félreteszi a jogi tanulmányait. Meredek pálya a miénk, nyugodtabb lettem vol­na, ha nem ezt választja. Minden pályakezdő számára fontos, hogy a tehetsége szerencsével is páro­suljon. Fiatalnak lenni hamar múló állapot, amit okosan ki kell használni. Keményen kell dol­gozni, és ki kell tűzni az elérendő célt. Fortuna nagyon kényes asz­­szony, ha nem megy érte az em­ber, akkor magától nem jön el. Nem elég várni rá, fel is kell is­merni a pillanatot, amikor sze­rencsém van. Sztankay István a nyárra nem sok fellépést vállalt, csak egy-két szinkront, néhány kisebb tévé- és rádiófelvételt. Készül a József At­tila Színház pályázatán győzelmet aratott darab, Horváth Péter Ki­lencen, mint a gonoszok című vígjátékának októberi bemutató­jára. - Nem vagyok már fiatal, szükségem van a nyári pihenésre. Van egy búvóhelyem, egy kis vá­lyogház nem messze Budapesttől, ahová szinte végig a sztrádán ve­zet az út. Autóval húsz perc alatt ott lehetek, mégis olyan érzésem van, mintha háromszáz kilomé­terre utaztam volna a fővárosi kő­rengetegtől. Csodálatos hely. Na­gyon szeretem a tengert is, fiata­labb koromban sokszor nekivág­tam sátorral, Mackó sajttal, sza­lámival felszerelkezve. Szép volt az akkor úgy is. Ma már, ha nem tudok megfelelő színvonalat biz­tosítani magamnak, nincs elég pénzem, hogy egy kellemes szál­lodában, kifogástalan ellátással eltöltsek két hetet, akkor inkább itthon maradok. Végezetül feltenném a kérdést, amiről vita támadt a szerkesztő­ségben is, de végig sem kell mon­danom, máris jön a válasz:­­ Számtalanszor össze akartak kötni bennünket Schütz Ilával, de civilben, a színpadon kívül nem volt közöttünk viszony, így házasságot sem kötöttünk. Vi­szont imádunk egymással játsza­ni, és jó barátok vagyunk. H.ZS. ■ Fotó: Miskolczi Róbert Belami gyümölcsei Mikor, ha most nem­­­­­rikkantott Bela­mi, miközben két akkora szatyrot lóbált a kezében, hogy darabját is nyugodtan kölcsönadhatta volna négyszemélyes kempingsátorként gyanútlan világjárók­nak. A Zsibbadt brigádvezető teraszán hőségtől szenvedő, meteorológusokat szidalmazó barátai (na, és még ezek a tudósok mondták, hogy szombaton már esni fog!) pedig fel nem tudták fogni: ugyan miféle vállalkozásba akar fogni Belami. - Dehogy alakítok én káeftét, de még kültagnak se hívtak hetébe - magyaráz­ta a vidám férfiú. - Mindössze az jutott eszembe: itt van a nyárnak legkellősebb közepe. Hát mikor ehetném én degeszre magam friss gyümölcsökből, ha nem ilyenkor. Semmi primőr, meg égbe szö­kő árak. Éppen ezért holnap reggel még véletlenül sem a Zsibiben kezdem a na­pot, hanem kivágtatok a legközelebbi pi­acra, és addig pakolom a szatyrokat mindenféle finomsággal, amíg le nem szakad a feleségem keze a nagy cipeke­­désben. Vittek is vagy hat tarisznyát Belamiék másnap a gyümölcsvadászatra. Aztán a legelső standnál a külváros sokat látott, de még inkább vénülő szépfiúja két szemüveget kért egyszerre a fejére, merthogy azt hitte, optikai csalódás ál­dozata lett. - Te anyus, a barack fölé tényleg azt ír­ták ki fekete táblára fehér krétával, hogy 400 ? Csak nem azt akarod mondani, hogy ennyibe kerül főszezon idején, Ma­gyarország Alföldjén egy kilogramm nagymagú csámcsognivaló ? - Miért, mit hittél? Hogy ez a barack személyi száma? - feleselt Görcs Jolán. - De nehogy már összezuhanj az első sokktól, hiszen a sárgabarackkal még nem is találkoztunk. - Ez pedig 500 forintba kerül - kö­zölte Belamival az árus, bizonyos Teca néném, amikor három lépés után be­lebotlottak ama bizonyos sárgabarack­ba. - Na, ne fűzzön engem, asszonyság, nem vagyok én gyöngy - rikkantott Be­lami, s oly durva szavakat kezdett el kia­bálni, hogy felesége már attól tartott, va­laki hites ura hátába álltja az agrárollót. - Ne engem szidjon, hanem a jeget, meg a fagyot - menekült egy láda mögé a megszeppent eladó. Belami felindultságát látva az alma­­árus védekező állásba vágta magát, és sírás hangon közölte: a gyermekei, de talán még az unokái is éhen halnának, ha 150 forintnál olcsóbban mérné a gyü­mölcs kilóját. Majd hosszasan érteke­zett arról, mennyi munka is van az al­mafával, amíg a kicsinyke csemetéből termő fa lesz. - A növényvédő szerek áráról is be­széljen, szomszéd, és a szállítási költsé­get se felejtse ki! - rimánkodott egy szil­vát kínálgató, merthogy Belami arca ak­korra már nagyobbra dagadt, mint egy görögdinnye. - Tényleg, a dinnye - jutott eszébe a menekülési útvonal Görcs Jolánnak, férje arcát szemlélve. - Azt mondják, hogy az viszont olyan olcsó, hogy szinte fizetni sem kell érte. Vegyünk hát din­­­nyét, de szaporán­­ vágtattak Belamiék egy nagy kupac zöldhéjú gyümölcs ár­nyékába. S valóban: a krétával maszatolt táblán ott kétszámjegyű árat találtak. - Nálam bizony csak 80 forint egy kiló mézédes finomság - mosolygott a diny­­nyegazda, s már nyújtotta is a lékből ki­piszkált dinnyedarabot kóstolásra. - De­hogy falatozunk mi itt az utcán - hárí­totta el a mindössze ötvenfokosra felhe­­vült gyümölcsöt Belami. - Inkább mérje azt a legnagyobbat, hadd gurítsam rög­vest a hűtőszekrényünkig - választotta ki a vénülő széplegény a vacsora utánra szánt gömböt. - Akkor pedig ez kereken 1120 forint,­ merthogy éppen tizennégy kilót nyom - közölte roppant kedvesen az árus, s ügyesen elhajolt Belami pofonja elől. - Több mint egy ezres ! De hát ennek csak a fele a bele! - szörnyülködött Bela­mi, ám az üzlet már megköttetett. Meg egyébként is­­ a piacon vagy heten bi­zonygatták: ennél olcsóbban egyszerű­en képtelenség adni a dinnyét, mert­hogy a költségek, meg az adó. Nem is beszélve az inflációról. Belami megköszönte a vigasztaló sza­vakat, majd már csak magát szidta. Mert ha ifjonc korában mondjuk a köz­­gazdasági egyetemre iratkozik be, s ott megtanulja az össze- és visszafüggősége­­ket, most feje sem fájna. Merthogy könnyen meg tudná magyarázni, mi­ként is lett a legolcsóbb magyar­ gyü­mölcs a világ túlsó feléről importált ba­nán. BÁTYI ZOLTÁN ■ Németh György rajza IV.

Next