Demokrácia, 1945. április-december (4. évfolyam, 1-38. szám)

1945-04-15 / 1. szám

г РЕмежэжсга SZEPTEMBER ELSEJE ugyan már régen elmúlt­, de mégis azt­ kell mondani, hogy­­ most­ kezdődik a tanév. Hosszú idők után a napokban nyílt­ meg újból az iskolák kapuja és valljuk be­ ezt­ az eltolódott tanévet­, amely pedig egy új korszak első tanéve, meg­lehetős készületlenül kezdik az iskolák. Nincs meg az oktatási reform, nincsenek új tankönyvek és amit elsősorban kellett volna említeni, nem történt meg a tanerők igazoltatása. Pedig az igazoltatást elsősorban éppen azoknál kellett volna lefolytatni, akikre a fiatalság nevelését bízzák. Már csak azért is, mert közhit szerint a tanítók és tanárok között feltűnően sok a fasiszta érzelmű. A főváros iskoláiban év­tizedeken keresztül Bosnyák Zoltánok tanít­hattak s az a tanuló ifjúság, amelyet­ a Bosnyák Zoltánok tanítottak, iskolán kívül pedig a leven­teoktatók neveltek, október tizenötödike után gátlás nélkül húzhatta magára a zöld inget és akaszthatta nya­kba a géppisztolyt. Ezek a tizennégy-tizenötesztendős gyerekek voltak a leghangosabb bizonyítói és­­ vádlói a múlt elhibázott nevelési rendszerének. Állítsák fel a legsürgősebben a tanerők igazolóbizottságát s a szerv élére olyanok ke üljenek, akik a nehéz időkben kiállották a próbát. A Kunszery Gyulákra és S­aud Gé­zákra gondolunk, akiket a tankerületi főigaz­gatói önkény hol ebbe, hol abba az iskolába dobált, csak azért, mert a demokrácia hívé­nek vallották magukat. Belegázoltak magán­­éetükbe, számonkérték és megtiltották iro­dalmi és publicisztikai munkásságukat. Mél­tányos és helyes lenne, ha az éveken át igazoltatottakból most egy kis időre igazol­tatók válnának... ♦ ♦ ÉRDEKES SZÍNÉSZKETTŐS jelenik meg szombaton a közönség előtt. Régen vilá­gított szemükbe a rivaldafény, régen hallották a taps muzsikáját. Mindketten távol voltak a színpadtól. A színész azért, mert leparancsol­ták, mert volt kor, amelyben ahhoz, hogy valaki színész lehessen, nem volt elegendő a tehetség, hanem a Kiss Ferenc aláírásával ellátott kamarai igazolvány is kellett. Sőt,­­ ez kellett elsősorban. A színész csendben el­vonult, nagy népszerűség után szemérmesen viselte a hallgatás nehéz éveit. A színésznő önszántából maradt távol. 1944 március 19-én játszott utoljára. Utána két napig zárva voltak a színházak, majd mikor folytatták az előadásokat, a színésznő beteget jelentett és elutazott vidékre. És da­rabra készültek, a színésznőre új feladat várt, de neve csak az előzetes kommünikékben jelent meg, aztán kiderült, hogy még mindig beteg, a szerepet nem vállalhatja... Teljes eszten­dőt töltött önkéntes száműzetésben, egy évet dobott el az életéből. Most visszatérnek mindketten, s első sze­replésüke előzze meg kéretlen konferanszként ez a pár sor. A színész: Rádai Imre. A színésznő : Tolnay Klári. ♦ ♦ WATERLOO zuhant a fekete piacra az el­múlt héten. Az elrejtett árukészletek egyik nap­ról a másikra felbukkantak s az emberek bol­dogan mondogatták: „mindent lehet kapni!" Valóban: mindent lehetett kapni a decemberi árak tízszereséért, ami viszont cseppet sem állt arányban azzal, hogy igen sokan a decemberi jövedelmük tizedét sem tudták megkeresni. A nyilasok által kifosztott országban nem meg­lepő jelenség, hogy a munkavállaló előlegez a munkaadójának. Ilyen körülmények között azon­ban nehezére esik, hogy száz pengőt fizessen egy kiló kenyérért, harmincat egy kiló burgonyáért vagy hagymáért s további csillagászati összegeket a többi elsőrendű élelmiszerért. A helyzet kritikus volt és ekkor indította el élelmiszercsatáját a közellátási kormánybiztos. És megtörtént a csoda: az élelmezési jegyekre tényleg kaptunk élelmiszert. De ez még csak felderítés volt. Azután felvonultak a nehéz üte­gek: burgonyával, hagymával telt vagonok a kör­utakon. Hat-nyolc pengő egy kiló. jegy nélkül. Az emberek boldogan vásároltak, a sokszáz­százalékos haszonra spekuláló kereskedők pedig verejtékezve javították ki az üzletük kirakatában levő táblán az árakat. A kenyér és liszt ára egy hét leforgása alatt a felére, a burgonyáé és hagymáé pár nap alatt a harmadára, negyedére zuhant. És mi lesz még, ha a kenyércsata, hagymacsata, bur­gonyacsata után jön a zsírcsata, olajcsata, cukorcsata, vajcsata. Belesápad majd az egész fekete piac... ♦ ♦ A FILMVILÁG állott legkorábban talpra a felszabadulás után. Lendülettel és ügyesen szervezkedtek, annyira, hogy a filmszakmá­nak ma már két szervezete is van: a Magyar Művészek Szabad Szervezetének filmosztálya és a Magyar Filmmunkások Szabad Szak­­szervezete. Mindkettő jó munkát végzett, mű­ködésük azonban alighanem eredményesebb lenne, ha a két vágány találkoznék és egy sínpár futna tovább. Mert szép, szép a szervezkedés, most azon­ban már ideje lenne, ha nemcsak szervezked­nének, hanem­­ filmet is csinálná­nak... Még­hozzá olyan filmet, amely l­é­­nyegében lenne film s nemcsak azért, mert celluloidszalagra fényképezték... ♦ ❖ VEGYE LE A SZAKÁLLÁT, ha velem beszél! — mondta a régi Otthon Körben a fiskális­ író egyik kollégájának, aki története­sen szintén ügyvéd és író volt egy sze­mélyben, nevezetessége pedig a hosszú, lengő, barna szakáll. A mondás szállóigévé vált, s akár ma is alkalmazhatjuk, mert soha annyi szakállas férfi nem szaladgált Pesten, mint mostanában. „ Óvóhelyi emlék!11 — mond­ják fanyar mosollyal. Később már kis szá­mító ravaszkodás is csúszott a szakállnövesz­­tésbe. Az arcszőrzet öregít, így talán köny­­nyebb lesz kibújni a közmunka alól. Meg aztán álcázásnak se rossz: valaki csupasz képpel hordta a zöld inget, a fekete forma­ruhát, meg az árpádsávos karszalagot, most hát szakállt növeszt. Új arc alakul ki, nehe­zen felismerhető, még az ismerősök is két­kedve merednek rá: mintha láttam volna va­lahol ... Férfiak, vigyázat! Minden szakáll gya­nús ! És a régi, tréfás mondásnak most ko­moly létjogosultsága van: — Vegye le a szakállát, ha velem beszél ! — czél FÉNYSZÓRÓ A párnázott ajtók mözül — Nyílt levél egy Méltóságos Úrhoz — Méltóságos Úr! A minap önnél jártam. Hivatalos ügyben. Nem magamért kilincseltem, hanem egy kis vidéki falu éhező munká­sainak százaiért. Ön az ügy hivatalos részét messzemenő jóindulattal támo­gatta. Nem is e­rről akarok most önnek írni, hanem arról, amikor bemutatkozás előtt egy pillanatra összevillant a tekin­tetünk. Akkor nem szóltam semmit, mert nem akartam megszégyeníteni titkárkisassszonya és egyszerű, becsüle­tes orosz tolmácsa előtt. Most azonban a nagy nyilvánosság előtt elmondom ön­nek, amit akkor elhallgattam. Félórát várakoztam előszobájában, mielőtt a színe elé bocsátottak. Érdekes félóra volt ez. Mindenki lábujjhegyen járt, mindenki suttogva beszélt. Nem akarják zavarni, — gondoltam eleinte — rövidesen azonban megállapítottam, hogy rettegnek öntől. Ebben még nin­csen semmi érdekes, érdeklődésemet azonban mégis felcsigázta ez a hangulat. Kíváncsi voltam Önre. Rövidesen elér­kezett a fogadás pillanata. Kisasszonya egy könnyed mozdulattal feltárta szobá­jának párnázott ajtaját és a következő pillanatban ott álltam ön előtt kopottas tavaszi kabátomban háború­ viselte ru­hámban. Ön ott ült hatalmas íróasztala előtt. Egy pillanatra felnézett. Készül­tem a bemutatkozásra, de mielőtt erre sor kerülhetett volna, Ön kissé furcsa hang­hordozással rámförmedt: — Hát maga kicsoda? Mit akar? Ezután az udvarias fogadtatás után megmondottam a nevemet, megmondot­tam azt is, hogy újságíró vagyok és el­mondottam küldetésem célját. Előbb még komor ábrázata udvarias mosollyá torzult, azonnnal hellyel kínált és min­den alkalmat megragadott arra, hogy az előbbi kínos hangulatot eloszlassa és el­felejtesse velem azt az udvarias fogadá­sát, amelyet a megkezdett hangnemben folytatott volna, ha történetesen nem a toll emberével, hanem egyik munkásá­val, vagy beosztottjával áll szemben. Akkor nem szóltam semmit, nem akar­tam rettegő beosztottjai előtt megszégye­níteni. Ön talán elfelejtette a minap reggelének kínos pillanatát. Én nem. Ahogy ezeket a sorokat írom, munká­saira és beosztottjaira gondolok és arra, hogy velük is úgy bánik, minden való­színűség szerint, mint ahogy velem akart, mielőtt megtudta, hogy ki vagyok. Méltóságos Úr! Önt az Igazolóbizott­ság ott felejtette párnázott ajtaja mö­gött, hogy miért, miér nem, nem tudom. Nem rám tartozik. Arra azonban kérem, hogy javítson valamit modorán, bántor szeretettel és emberségesen munkásai­val és ügyfeleivel, mert véletlenségből kipottyanhat párnázott dolgozószobájá­ból az utcára oda ahova való, oda ahove kipottyantak a múlt zsarnokai, a múlt kiskirályai, hogy a szeméttel az utcasep­rők elvigyék rendeltetési helyükre! Méltóságos­­Űr! Levelem nem szemé­lyeskedés — inkább kérés! Kérés és fel­hívás! Ébredjen végre arra, hogy a múlt már elmúlt és soha többé nem térhet vissza a kiskirályok és a zsarnokok ideje. Bánjon munkásaival, beosztottjaival és ügyfeleivel szeretettel, mint ahogy az a demokratikus idők világában illik! És még valamit! Napi nyolc-tíz óra robotoló, dolgozó munkásai a közkonyhá­ról egy tál bablevest kapnak ugyanakkor amikor ön ugyanarról a konyhárá paprikáscsirkét eszik savanyúsággal önnek ehhez joga van, de csak otthon. Méltóságos Úr! Vegye már végre észre, hogy a múlt elmúlt és próbáljon beleilleszkedni a felszabadult, demokra­tikus Magyarország új, népi — elnyo­móktól és zsarnokoktól mentesített — levegőjébe. Munkásait, alkalmazottait, beosztott­jait és ügyfeleit szíves jóindulatába ajánlja. Hámory Zoltán

Next