Demokrácia, 1945. április-december (4. évfolyam, 1-38. szám)
1945-04-15 / 1. szám
г РЕмежэжсга SZEPTEMBER ELSEJE ugyan már régen elmúlt, de mégis azt kell mondani, hogy most kezdődik a tanév. Hosszú idők után a napokban nyílt meg újból az iskolák kapuja és valljuk be ezt az eltolódott tanévet, amely pedig egy új korszak első tanéve, meglehetős készületlenül kezdik az iskolák. Nincs meg az oktatási reform, nincsenek új tankönyvek és amit elsősorban kellett volna említeni, nem történt meg a tanerők igazoltatása. Pedig az igazoltatást elsősorban éppen azoknál kellett volna lefolytatni, akikre a fiatalság nevelését bízzák. Már csak azért is, mert közhit szerint a tanítók és tanárok között feltűnően sok a fasiszta érzelmű. A főváros iskoláiban évtizedeken keresztül Bosnyák Zoltánok taníthattak s az a tanuló ifjúság, amelyet a Bosnyák Zoltánok tanítottak, iskolán kívül pedig a leventeoktatók neveltek, október tizenötödike után gátlás nélkül húzhatta magára a zöld inget és akaszthatta nyakba a géppisztolyt. Ezek a tizennégy-tizenötesztendős gyerekek voltak a leghangosabb bizonyítói és vádlói a múlt elhibázott nevelési rendszerének. Állítsák fel a legsürgősebben a tanerők igazolóbizottságát s a szerv élére olyanok ke üljenek, akik a nehéz időkben kiállották a próbát. A Kunszery Gyulákra és Saud Gézákra gondolunk, akiket a tankerületi főigazgatói önkény hol ebbe, hol abba az iskolába dobált, csak azért, mert a demokrácia hívének vallották magukat. Belegázoltak magánéetükbe, számonkérték és megtiltották irodalmi és publicisztikai munkásságukat. Méltányos és helyes lenne, ha az éveken át igazoltatottakból most egy kis időre igazoltatók válnának... ♦ ♦ ÉRDEKES SZÍNÉSZKETTŐS jelenik meg szombaton a közönség előtt. Régen világított szemükbe a rivaldafény, régen hallották a taps muzsikáját. Mindketten távol voltak a színpadtól. A színész azért, mert leparancsolták, mert volt kor, amelyben ahhoz, hogy valaki színész lehessen, nem volt elegendő a tehetség, hanem a Kiss Ferenc aláírásával ellátott kamarai igazolvány is kellett. Sőt, ez kellett elsősorban. A színész csendben elvonult, nagy népszerűség után szemérmesen viselte a hallgatás nehéz éveit. A színésznő önszántából maradt távol. 1944 március 19-én játszott utoljára. Utána két napig zárva voltak a színházak, majd mikor folytatták az előadásokat, a színésznő beteget jelentett és elutazott vidékre. És darabra készültek, a színésznőre új feladat várt, de neve csak az előzetes kommünikékben jelent meg, aztán kiderült, hogy még mindig beteg, a szerepet nem vállalhatja... Teljes esztendőt töltött önkéntes száműzetésben, egy évet dobott el az életéből. Most visszatérnek mindketten, s első szereplésüke előzze meg kéretlen konferanszként ez a pár sor. A színész: Rádai Imre. A színésznő : Tolnay Klári. ♦ ♦ WATERLOO zuhant a fekete piacra az elmúlt héten. Az elrejtett árukészletek egyik napról a másikra felbukkantak s az emberek boldogan mondogatták: „mindent lehet kapni!" Valóban: mindent lehetett kapni a decemberi árak tízszereséért, ami viszont cseppet sem állt arányban azzal, hogy igen sokan a decemberi jövedelmük tizedét sem tudták megkeresni. A nyilasok által kifosztott országban nem meglepő jelenség, hogy a munkavállaló előlegez a munkaadójának. Ilyen körülmények között azonban nehezére esik, hogy száz pengőt fizessen egy kiló kenyérért, harmincat egy kiló burgonyáért vagy hagymáért s további csillagászati összegeket a többi elsőrendű élelmiszerért. A helyzet kritikus volt és ekkor indította el élelmiszercsatáját a közellátási kormánybiztos. És megtörtént a csoda: az élelmezési jegyekre tényleg kaptunk élelmiszert. De ez még csak felderítés volt. Azután felvonultak a nehéz ütegek: burgonyával, hagymával telt vagonok a körutakon. Hat-nyolc pengő egy kiló. jegy nélkül. Az emberek boldogan vásároltak, a sokszázszázalékos haszonra spekuláló kereskedők pedig verejtékezve javították ki az üzletük kirakatában levő táblán az árakat. A kenyér és liszt ára egy hét leforgása alatt a felére, a burgonyáé és hagymáé pár nap alatt a harmadára, negyedére zuhant. És mi lesz még, ha a kenyércsata, hagymacsata, burgonyacsata után jön a zsírcsata, olajcsata, cukorcsata, vajcsata. Belesápad majd az egész fekete piac... ♦ ♦ A FILMVILÁG állott legkorábban talpra a felszabadulás után. Lendülettel és ügyesen szervezkedtek, annyira, hogy a filmszakmának ma már két szervezete is van: a Magyar Művészek Szabad Szervezetének filmosztálya és a Magyar Filmmunkások Szabad Szakszervezete. Mindkettő jó munkát végzett, működésük azonban alighanem eredményesebb lenne, ha a két vágány találkoznék és egy sínpár futna tovább. Mert szép, szép a szervezkedés, most azonban már ideje lenne, ha nemcsak szervezkednének, hanem filmet is csinálnának... Méghozzá olyan filmet, amely lényegében lenne film s nemcsak azért, mert celluloidszalagra fényképezték... ♦ ❖ VEGYE LE A SZAKÁLLÁT, ha velem beszél! — mondta a régi Otthon Körben a fiskális író egyik kollégájának, aki történetesen szintén ügyvéd és író volt egy személyben, nevezetessége pedig a hosszú, lengő, barna szakáll. A mondás szállóigévé vált, s akár ma is alkalmazhatjuk, mert soha annyi szakállas férfi nem szaladgált Pesten, mint mostanában. „ Óvóhelyi emlék!11 — mondják fanyar mosollyal. Később már kis számító ravaszkodás is csúszott a szakállnövesztésbe. Az arcszőrzet öregít, így talán könynyebb lesz kibújni a közmunka alól. Meg aztán álcázásnak se rossz: valaki csupasz képpel hordta a zöld inget, a fekete formaruhát, meg az árpádsávos karszalagot, most hát szakállt növeszt. Új arc alakul ki, nehezen felismerhető, még az ismerősök is kétkedve merednek rá: mintha láttam volna valahol ... Férfiak, vigyázat! Minden szakáll gyanús ! És a régi, tréfás mondásnak most komoly létjogosultsága van: — Vegye le a szakállát, ha velem beszél ! — czél FÉNYSZÓRÓ A párnázott ajtók mözül — Nyílt levél egy Méltóságos Úrhoz — Méltóságos Úr! A minap önnél jártam. Hivatalos ügyben. Nem magamért kilincseltem, hanem egy kis vidéki falu éhező munkásainak százaiért. Ön az ügy hivatalos részét messzemenő jóindulattal támogatta. Nem is erről akarok most önnek írni, hanem arról, amikor bemutatkozás előtt egy pillanatra összevillant a tekintetünk. Akkor nem szóltam semmit, mert nem akartam megszégyeníteni titkárkisassszonya és egyszerű, becsületes orosz tolmácsa előtt. Most azonban a nagy nyilvánosság előtt elmondom önnek, amit akkor elhallgattam. Félórát várakoztam előszobájában, mielőtt a színe elé bocsátottak. Érdekes félóra volt ez. Mindenki lábujjhegyen járt, mindenki suttogva beszélt. Nem akarják zavarni, — gondoltam eleinte — rövidesen azonban megállapítottam, hogy rettegnek öntől. Ebben még nincsen semmi érdekes, érdeklődésemet azonban mégis felcsigázta ez a hangulat. Kíváncsi voltam Önre. Rövidesen elérkezett a fogadás pillanata. Kisasszonya egy könnyed mozdulattal feltárta szobájának párnázott ajtaját és a következő pillanatban ott álltam ön előtt kopottas tavaszi kabátomban háború viselte ruhámban. Ön ott ült hatalmas íróasztala előtt. Egy pillanatra felnézett. Készültem a bemutatkozásra, de mielőtt erre sor kerülhetett volna, Ön kissé furcsa hanghordozással rámförmedt: — Hát maga kicsoda? Mit akar? Ezután az udvarias fogadtatás után megmondottam a nevemet, megmondottam azt is, hogy újságíró vagyok és elmondottam küldetésem célját. Előbb még komor ábrázata udvarias mosollyá torzult, azonnnal hellyel kínált és minden alkalmat megragadott arra, hogy az előbbi kínos hangulatot eloszlassa és elfelejtesse velem azt az udvarias fogadását, amelyet a megkezdett hangnemben folytatott volna, ha történetesen nem a toll emberével, hanem egyik munkásával, vagy beosztottjával áll szemben. Akkor nem szóltam semmit, nem akartam rettegő beosztottjai előtt megszégyeníteni. Ön talán elfelejtette a minap reggelének kínos pillanatát. Én nem. Ahogy ezeket a sorokat írom, munkásaira és beosztottjaira gondolok és arra, hogy velük is úgy bánik, minden valószínűség szerint, mint ahogy velem akart, mielőtt megtudta, hogy ki vagyok. Méltóságos Úr! Önt az Igazolóbizottság ott felejtette párnázott ajtaja mögött, hogy miért, miér nem, nem tudom. Nem rám tartozik. Arra azonban kérem, hogy javítson valamit modorán, bántor szeretettel és emberségesen munkásaival és ügyfeleivel, mert véletlenségből kipottyanhat párnázott dolgozószobájából az utcára oda ahova való, oda ahove kipottyantak a múlt zsarnokai, a múlt kiskirályai, hogy a szeméttel az utcaseprők elvigyék rendeltetési helyükre! MéltóságosŰr! Levelem nem személyeskedés — inkább kérés! Kérés és felhívás! Ébredjen végre arra, hogy a múlt már elmúlt és soha többé nem térhet vissza a kiskirályok és a zsarnokok ideje. Bánjon munkásaival, beosztottjaival és ügyfeleivel szeretettel, mint ahogy az a demokratikus idők világában illik! És még valamit! Napi nyolc-tíz óra robotoló, dolgozó munkásai a közkonyháról egy tál bablevest kapnak ugyanakkor amikor ön ugyanarról a konyhárá paprikáscsirkét eszik savanyúsággal önnek ehhez joga van, de csak otthon. Méltóságos Úr! Vegye már végre észre, hogy a múlt elmúlt és próbáljon beleilleszkedni a felszabadult, demokratikus Magyarország új, népi — elnyomóktól és zsarnokoktól mentesített — levegőjébe. Munkásait, alkalmazottait, beosztottjait és ügyfeleit szíves jóindulatába ajánlja. Hámory Zoltán