Demokrácia, 1945. április-december (4. évfolyam, 1-38. szám)
1945-04-15 / 1. szám
Lestyán Sándor: ~A7751S ÉG VÁLTÁS" LOVAGJAI A csatornák mélyéből bújtak elő, mint a patkányok, csapatosan jöttek, mint a dögkeselyű, sóváran, hiéna-módra lestek az áldozat után. Fellázadtak a kóristák, színházigazgatók, művészek akartak lenni. Letették piszkos, kis zsaroló tollukat a vidéki szerkesztőségek munkatársai és főszerkesztők lettek Budapesten. Otthagyták az irnokoskodást és tollnokoskodást a segédhivatali napidíjasok és vezérigazgatókká váltak. Nem tudtak helyesen írni és könyveket írtak• Nem tudták mi a folyószámla és a kettőskönyvelés, de nagybankokat vezettek, úgy rohantak rá az állásokra és a zsíros hivatalokra, mint az aranyásók, mikor híre támad, hogy valahol egy marék, csillogó aranyport találtak, úgy tülekedtek és verekedtek a tisztségekért és méltóságokért, hogy egymás sarkára tapostak. Ha sok volt az eszkimó és kevés a fóka, egy rendelettel ezer és ezer új állás, hivatal, tisztség szabadult fel számukra. A tehetséget, a hozzáértést, a tudást, a szorgalmat, a munkát félreállították maguk elől és — hajrá! — megkezdődött az új roham. Egy bűvös kéz kinyitotta előttük az ajtókat, egy láthatatlan seprő tisztára seperte előttük az utat. Aki tud, aki a helyén van, aki odavaló, aki érti a mesterségét, annak el kell tűnni, mert az üvöltő, éhes farkascsorda lakmározni akar... Ezt hívták „ők“ őrségváltásnak. Ennek az őrségváltásnak szomorú áldozata a nemzet kultúrája, gazdasága, ipara, kereskedelme. Ez az őrségváltás süllyesztette le az országot, az irodalmat, a művészetet, a színházat, a bankot, a gyárat, a boltot és a műhelyt arra a színvonalra, hogy szemlesütve, szégyenkezve gondolunk rá ma is, amikor csak rossz emléke maradt az őrségváltásnak és lovagjainak. Kik voltak, honnan jöttek a patkányok, a hiénák és a dögkeselyűk? — akkoriban nem kérdezte senki. Aki kérdezni akarta, abba belefojtották a szót■ Most már bemutathatjuk őket, igaz valójukban, leplezgetés, takargatás nélkül, akkor is, ha belepirul a toll mikor a nevüket leírja. Tulajdonképpen nem is volna érdemes foglalkozni velük, hiszen királyságuk pünkösdi királyság volt és a szemét, a piszok, amit maguk után hagytak, már eltűnt, az utca szemetével és a pöcegödrök piszkával. Be együttesen, közös galériában: rendszert jelentettek, kort reprezentáltak. Olyan rendszert és olyan kort, ami a magyarság nyugati kultúrájának dicstelen, gennyes vértől telített gyásztere, Mohácsa — az őrségváltás tehetségtelen akarnokainak kora. SÁMY ZOLTÁN AZ OPERAHÁZ IGAZGATÓJA, ZENEI KORMÁNYBIZTOS Radnay Miklósnál annak idején, egy alkoholszagú fiatalember jelentkezett az Operaházban, aki második hegedűs, korrepetitor, vagy karmester akart lenni. A türelmes, szelíd igazgató meghallgatta és udvariasan elutasította. A fiatalember évek múlva Márkus László igazgatót is felkereste. Időközben nem lett szerényebb és átható alkohol-illata is változatlan maradt. Márkus László meghallgatta és bár kevésbé szelíden, mint elődje, de szintén elutasította, mert ő is tehetségtelennek tartotta, mint mindenki, aki komoly muzsikusnak számít. Ez a fiatalember Lámy Zoltán volt, aki éveken keresztül hiába döngetett kaput, falat, senki sem akarta tudomásul venni, hogy zeneszerző és az Operaház igazgatói pozíciójáról álmodozik. Ha ma megkérdezzük zenei körökben hogy milyen oeuvre-jét ismerik és hány opusa van, nem leszünk okosabbak. Szálasi-indulót szerzett és valami szimfonikus költeményét is bemutatta a Rádió a nyilas időkben. (Személyesen dirigálta!) Ez minden, ami zenei múltját jelenti. Viszont volt egy zöld inge és egy komoly fekete csizmája, továbbá nyilaskeresztes karszalagja, ami elég ahhoz, hogy pótolja a még csak nem is jelentéktelen zenei műveket. Mert ha legalább jelentékteleneket szerzett volna, most elmondhatnánk kegyelettel, hogy rossz, tehetségtelen muzsikus volt. De még az se volt! Lámy Zoltán bemutatkozása az Operaháznál teátrális külsőségek között történt. Géppisztolyos gárdistákat vitt magával a Hűség Házából, valósággal rohammal foglalta el a színpadot, ahonnan — illő hangon és kellő tónusban — programbeszédet intézett a meglepett tagokhoz. „Aki nem dolgozik, az meghal!“ —■ ebben csúcsosodott ki művészi programja, ez volt beszédében a „vezérszólam“, hogy Operaházról lévén szó, legalább mi beszéljünk zenei hangon. Szadista gonoszság és terrorista gőg volt minden mozdulatában, minden nyilatkozatában. Szinte azt kell kutatnunk, miből élt, hogyan élt, amíg Szálasiék oda nem állították az Operaház és a zenei ügyek élére, mint igazgatót, illetve mint kormánybiztost? Mert annyira nem csinált semmit, hogy soha életében komolyan sem keresett. Apja, aki a balatoni országutakat építette, az útépítésen meggazdagodott és eltartotta fiát, akinek a nevét az igazi muzsikusok akkor hallották először, amikor a zenészkamara felállítását kezdte szorgalmazni. Olyan jelentéktelen volt, hogy az Operaház nyilas érzelmű művésztagjai is lenézően kezelték. Nem is volt más szerepe az „igazgatásban“, mint a terror. Igazgatói dolgozószobájából csapszéket „rendezett“ ahol naphosszat ivott „testvéreivel“.Amikor Székely Mihály és Komáromi Pál felnyitotta az íróasztalát, művészi program és partitúrák helyett üres pálinkás- és pezsgősüvegek kerültek elő a fiókokból. Az altiszt, akinek szolgálnia kellett őt, ma is undorodva beszél róla: „Állandóan borközi állapotban volt!“ Mindezt talán megengedhette volna magának egy zseni, — ha éppen nagyon elnézők akarunk lenni — bár Toscanini tudtunkkal, egyenesen antialkoholista. Na mindegy, Szálasi Toscaninije így volt jó, ilyennek kellett lennie. Isten őrizz, hogy más lett volna, hogy tehetséges lett volna. Akkor most kár lenne érte, most sajnálhatnánk. Azt a zenekart, amit a Hűség Házában dirigált, az éjszakai orgiákon, mialatt a pincékből felhallatszott a halálra kínzottak ordítása, mint Cavaradossi Mario Scarpia szobájába, (hiába, mi nem tudunk a zenei hasonlatoktól menekülni!) azt a zenekart „borközi állapotban“ is vezényelhette, mert az a zenekar az ő indulóját fújta. Itt érezte magát igazán otthon, itt elismerték, itt dicsőítették, sőt istenítették, itt ő volt az egyetlen, itt ő volt a legnagyobb, aki valójában nem volt senki, semmi... Itt figyelmeztették karácsony előtt, hogy Budapesten kicsit veszélyesnek látszik a helyzet. A Vörös Hadsereg túlságosan szorosra fonta a gyűrűt. Sámy Zoltán Szálasihoz rohant. Nem azért, hogy eldirigálja neki az indulót, hanem azért, hogy vele együtt elinduljon a Dunántúlra. Még előállott a tervvel, hogy az Operaházat is vigyék magukkal Sopronba vagy Szombathelyre és nagyon le volt törve, mikor azt a választ kapta, hogy örüljön, ha saját bőrét mentheti, ne gondoljon az Operaházra. Egy ideig makacsul ragaszkodott az Operaház kitelepítéséhez a fővárosból, mert anélkül az ő hivatala csak „Tittel ohne Mittel“, de amikor megnyugtatták, hogy a fizetése olyan, mintha igazgatna, azonkívül magával viheti az Operaház pénztárát, sőt a Nyugdíjintézet százötvenezer pengőjét is. Lamy beletörődött a változhatatlanba Mindenesetre még összecsomagolta a filharmóniai kottaanyag egy részét, — mert ohne filharmónia kár itt —, továbbá az Operaház Múzeumának értékesebb anyagát és azzal búcsúzott, hogy pár nap múlva visszatér. Tudniillik a felmentő seregekkel. Sőt díszelőadást rendez a felmentő seregek tiszteletére . . . Nem tért vissza többé. Sopronban, egy repülőbomba szilánkja megölte. Temetését a Szálasi-rádió közvetítette. A „nemzetvezető testvére is jelen volt. Az Opus I. és egyetlen, a svábos csinadrattára emlékeztető, lagymatag és gyermekes induló is felhangzott. Sámy Zoltánt eltemették. Élt negyven évet. A magyar királyi Operaházat igazgatta két hónapig ... (Jövő számban: Vaszary János) Hősök Közvetlenül az ostrom után két barát vagy két ismerős találkozott. Egymás nyakába borultak és azt kérdezték : hát megvagy ? És örültek egymásnak. Akkor csak a puszta lét volt a fontos. Azóta, hogy a romokon új élet kezd fakadni, ha találkoznak, a bujdosásukról és az ellenállási mozgalomban való részvételükről beszélnek. Mert az elmúlt esztendőt olyan szépen értékeli át mindenki, hogy személyesen ő ellene irányult az egész nyilasterror és az ellenállásnak a legfontosabb szereplője volt. Ha csak tizedannyi ellenálló lett volna, mondjuk decemberben, mint amennyien most teremnek, fegyver nélkül is ki lehetett volna verni Budapestről a németeket és a nyilasokat. Legutóbb a következő kis beszélgetést hallottuk: Két ismerős egymás nyakába borult. — Mi újság ? — kérdezi egyik. — Megvagyok, s ,,natürlich“ részt vettem az ellenállási mozgalomban.