Demokrácia, 1945. április-december (4. évfolyam, 1-38. szám)

1945-04-15 / 1. szám

Lestyán Sándor: ~A7751S ÉG VÁLTÁS" LOVAGJAI A csatornák mélyéből bújtak elő, mint a patkányok, csapatosan jöttek, mint a dög­keselyű, sóváran, hiéna-módra lestek az áldozat után. Fellázadtak a kóristák, színházigazgatók, művészek akartak lenni. Letették piszkos, kis zsaroló tollukat a vi­déki szerkesztőségek munkatársai és fő­­szerkesztők lettek Budapesten. Otthagyták az irnokoskodást és tollnokoskodást a segédhivatali napidíjasok és vezérigazga­tókká váltak. Nem tudtak helyesen írni és könyveket írtak• Nem tudták mi a folyó­számla és a kettőskönyvelés, de nagyban­kokat vezettek, úgy rohantak rá az állá­sokra és a zsíros hivatalokra, mint az aranyásók, mikor híre támad, hogy valahol egy marék, csillogó aranyport találtak, úgy tülekedtek és verekedtek a tisztsé­gekért és méltóságokért, hogy egymás sar­kára tapostak. Ha sok volt az eszkimó és kevés a fóka, egy rendelettel ezer és ezer új állás, hivatal, tisztség szabadult fel szá­mukra. A tehetséget, a hozzáértést, a tu­dást, a szorgalmat, a munkát félreállítot­ták maguk elől és — hajrá! — megkezdő­dött az új roham. Egy bűvös kéz kinyi­totta előttük az ajtókat, egy láthatatlan seprő tisztára seperte előttük az utat. Aki tud, aki a helyén van, aki odavaló, aki érti a mesterségét, annak el kell tűnni, mert az üvöltő, éhes farkascsorda lakmá­­rozni akar... Ezt hívták „ők“ őr­ségváltásnak. Ennek az őrségváltás­nak szomorú áldozata a nemzet kultúrája, gazdasága, ipara, kereskedelme. Ez az őr­ségváltás süllyesztette le az országot, az irodalmat, a művészetet, a színházat, a bankot, a gyárat, a boltot és a műhelyt arra a színvonalra, hogy szemlesütve, szé­gyenkezve gondolunk rá ma is, amikor csak rossz emléke maradt az őrségváltás­nak és lovagjainak. Kik voltak, honnan jöttek a patkányok, a hiénák és a dögkeselyűk? — akkoriban nem kérdezte senki. Aki kérdezni akarta, abba belefojtották a szót■ Most már bemu­tathatjuk őket, igaz valójukban, leplezge­­tés, takargatás nélkül, akkor is, ha bele­pirul a toll mikor a nevüket leírja. Tulaj­donképpen nem is volna érdemes foglal­kozni velük, hiszen királyságuk pünkösdi királyság volt és a szemét, a piszok, amit maguk után hagytak, már eltűnt, az utca szemetével és a pöcegödrök piszkával. Be együttesen, közös galériában: rendszert jelentettek, kort reprezentál­tak. Olyan rendszert és olyan kort, ami a magyarság nyugati kultúrájának dicstelen, gennyes vértől telített gyásztere, Mohácsa — az őrségváltás tehetségtelen akarnokai­­nak kora. SÁMY ZOLTÁN AZ OPERAHÁZ IGAZGATÓJA, ZENEI KORMÁNYBIZTOS Radnay Miklósnál annak idején, egy al­koholszagú fiatalember jelentkezett az Operaházban, aki második hegedűs, korre­petitor, vagy karmester akart lenni. A tü­relmes, szelíd igazgató meghallgatta és ud­variasan elutasította. A fiatalember évek múlva Márkus László igazgatót is felke­reste. Időközben nem lett szerényebb és át­ható alkohol-illata is változatlan m­aradt. Márkus László meghallgatta és bár ke­vésbé szelíden, mint elődje, de szintén el­utasította, mert ő is tehetségtelennek tar­totta, mint mindenki, aki komoly muzsi­kusnak számít. Ez a fiatalember Lámy Zoltán volt, aki éveken keresztül hiába döngetett kaput, falat, senki sem akarta tudomásul venni, hogy zeneszerző és az Operaház igazgatói pozíciójáról álmodozik. Ha ma megkérdez­zük zenei körökben hogy milyen oeuvre-jét ismerik és hány opusa van, nem leszünk okosabbak. Szálasi-indulót szerzett és va­lami szimfonikus költeményét is bemu­tatta a Rádió a nyilas­ időkben. (Személye­sen dirigálta!) Ez minden, ami zenei múltját jelenti. Viszont volt egy zöld inge és egy komoly fekete csizmája, továbbá nyilas­keresztes karszalagja, ami elég ahhoz, hogy pótolja a még csak nem is jelenték­telen zenei műveket. Mert ha legalább je­lentékteleneket szerzett volna, most el­mondhatnánk kegyelettel, hogy rossz, te­hetségtelen muzsikus volt. De még az se volt! Lámy Zoltán bemutatkozása az Operaháznál teátrális külsőségek között történt. Géppisztolyos gárdistákat vitt magával a Hűség Házából, valósággal ro­hammal foglalta el a színpadot, ahonnan — illő hangon és kellő tónusban —­ pro­grambeszédet intézett a meglepett tagok­hoz. „Aki nem dolgozik, az meghal!“ —■ ebben csúcsosodott ki művészi programja, ez volt beszédében a „vezérszólam“, hogy Operaházról lévén szó, legalább mi beszél­jünk zenei hangon. Szadista gonoszság és terrorista gőg volt minden mozdulatában, minden nyilatkozatában. Szinte azt kell kutatnunk, miből élt, hogyan élt, amíg Szálasiék oda nem állí­tották az Operaház és a zenei ügyek élére, mint igazgatót, illetve mint kormánybiz­tost? Mert annyira nem csinált semmit, hogy soha életében komolyan sem keresett. Apja, aki a balatoni országutakat építette, az útépítésen meggazdagodott és eltartotta fiát, akinek a nevét az igazi muzsikusok akkor hallották először, amikor a zenész­­kamara felállítását kezdte szorgalmazni. Olyan jelentéktelen volt, hogy az Operaház nyilas­ érzelmű művésztagjai is lenézően kezelték. Nem is volt más szerepe az „igazgatásban“, mint a terror. Igazgatói dolgozószobájából csapszéket „rendezett“ ahol naphosszat ivott „testvéreivel“.­­Ami­kor Székely Mihály és Komáromi Pál fel­nyitotta az íróasztalát, művészi program és partitúrák helyett üres pálinkás- és pezsgősüvegek kerültek elő a fiókokból. Az altiszt, akinek szolgálnia kellett őt, ma is undorodva beszél róla: „Állandóan borközi állapotban volt!“ Mindezt talán megengedhette volna magának egy zseni, — ha éppen nagyon elnézők akarunk lenni — bár Toscanini tudtunkkal, egyenesen antialkoholista. Na mindegy, Szálasi Tosca­­ninije így volt jó, ilyennek kellett lennie. Isten őrizz, hogy más lett volna, hogy te­hetséges lett volna. Akkor most kár lenne érte, most sajnálhatnánk. Azt a zenekart, amit a Hűség Házában dirigált, az éjszakai orgiákon, mialatt a pincékből felhallatszott a halálra kínzottak ordítása, mint Cavaradossi Mario­ Scarpia szobájába, (hiába, mi nem tudunk a zenei hasonlatoktól menekülni!) azt a zenekart „borközi állapotban“ is vezényelhette, mert az a zenekar az ő indulóját fújta. Itt érezte magát igazán otthon, itt elismerték, itt dicsőítették, sőt istenítették, itt ő volt az egyetlen, itt ő volt a legnagyobb, aki való­jában nem volt senki, semmi... Itt figyel­meztették karácsony előtt, hogy Budapes­ten kicsit veszélyesnek látszik a helyzet. A Vörös Hadsereg túlságosan szorosra fonta a gyűrűt. Sámy Zoltán Szálasihoz rohant. Nem azért, hogy eldirigálja neki az indulót, hanem azért, hogy vele együtt elinduljon a Dunántúlra. Még előállott a tervvel, hogy az Operaházat is vigyék ma­gukkal Sopronba vagy Szombathelyre és nagyon le volt törve, mikor azt a választ kapta, hogy örüljön, ha saját bőrét ment­heti, ne gondoljon az Operaházra. Egy ideig makacsul ragaszkodott az Operaház kitelepítéséhez a fővárosból, mert anélkül az ő hivatala csak „Tittel ohne Mittel“, de amikor megnyugtatták, hogy a fizetése olyan, mintha igazgatna, azonkívül magával viheti az Operaház pénztárát, sőt a Nyug­díjintézet százötvenezer pengőjét is. Lamy beletörődött a változhatatlanba Mindenesetre még összecsomagolta a fil­harmóniai kottaanyag egy részét, — mert ohne filharmónia ká­­r itt —, továbbá az Operaház Múzeumának értékesebb anyagát és azzal búcsúzott, hogy pár nap múlva visszatér. Tudniillik a felmentő seregekkel. Sőt díszelőadást rendez a felmentő seregek tiszteletére . . . Nem tért vissza többé. Sopronban, egy repülőbomba szilánkja megölte. Temetését a Szálasi-rádió közvetítette. A „nemzet­vezető testvére is jelen volt. Az Opus I. és egyetlen, a svábos csinadrattára emlékez­tető, lagymatag és gyermekes induló is felhangzott. Sámy Zoltánt eltemették. Élt negyven évet. A magyar királyi Opera­házat igazgatta két hónapig ... (Jövő számban: Vaszary János) Hősök Közvetlenül az ostrom után két barát vagy két ismerős találkozott. Egymás nyakába borultak és azt kérdezték : hát megvagy ? És örül­tek egymásnak. Akkor csak a puszta lét volt a fontos. Azóta, hogy a romokon új élet kezd fa­­kadni, ha találkoznak, a bujdosá­­sukról és az ellenállási mozgalom­ban való részvételükről beszélnek. Mert az elmúlt esztendőt olyan szépen értékeli át mindenki, hogy személyesen ő ellene irányult az egész nyilasterror és az ellenállás­nak a legfontosabb szereplője volt. Ha csak tizedannyi ellenálló lett volna, mondjuk decemberben, mint amennyien most teremnek, fegyver nélkül is ki lehetett volna verni Budapestről a németeket és a nyi­lasokat. Legutóbb a következő kis beszélgetést hallottuk: Két ismerős egymás nyakába borult. — Mi újság ? — kérdezi egyik. — Megvagyok, s ,,natürlich“ részt vettem az ellenállási mozgalom­ban.

Next