Demokrácia, 1945. április-december (4. évfolyam, 1-38. szám)

1945-09-23 / 24. szám

részről sok halott volt. Lényegesen több, mint amennyit később beismer­tek. A védőkörletek parancsnokai Bangh­a őrnagy, Békássy, Földes szá­zadosok voltak. Amikor a német pán­célosok a Szent György-téren túlhalad­tak, megérkezett a kormányzó paran­csa, amelyet a Várból eltávozása előtt Tost alezredesnek, Vámos századosnak és Körtvélyes Lajos főhadnagynak élőszóval adott ki. — Az ellenállást nem szabad foly­tatni, a harcot be kell szüntetni!... Még tartott a harc, amikor felpat­tant Lázár altábornagy szobájának ajtaja. Géppisztolyokkal felszerelt ejtő­ernyős csapat élén Szorzeni SS-őrnagy —■ Mussolini kiszabadító­ja — egyenesen az altábornagyhoz, a Vár katonai pa­rancsnokához fordult: — Adja át kardját! — kiáltotta. Lázár nem ellenkezett és a következő szavak kíséretében nyújtotta át kard­ját:­­ — Adja át fiamnak!... Negyedóra múlva elcsendesült a harci zaj, a Vár elesett. Lázárt letar­tóztatták, majd Bécsbe szállították. A védőkörzet parancsnokait a németek halálra ítélték, de később megkegyel­meztek nekik. Azután Mauthausenbe szállították őket. Néhány hetes ott­­tartózkodás után Lázárt és a többi magyar tisztet átadták a nyilasoknak, akik Sopronkőhidára szállították Buda védőit. Lázárt Bajorországba vitték, az amerikai csapatok szabadították fel. A többi magyar tiszt a Vörös Hadse­­reg gyors és váratlan előrenyomulása következtében menekült meg "a biztos haláltól. Ez Budavára elestének hiteles tör­­ténete. Mátrai Sándor Komoly keresztény ügy, hogy a keresztény név ne legyen többé olcsón osztott jelzű, hangulat­­politikai tömegeket szédítő varázs,ige, választási ágyúhang és kalózlobogók­­ra írott jelszó. A 25 éves ellenforra­dalmi korszak közélete eléggé elret­tentő példával mutatta, hogy mily po­gányságot fed a keresztény szó, ha politikai plakátharcok, propagunda­­szólamok forgalmi központjába kerül. Győzelem helyett csak gyalázatot ho­zott mindenütt és mindig a keresztény névre az ily illetlen harc és szóhasz­nálat. A kereszténység csak vesztese volt e hívatlan hivalkodásoknak. A demokrácia egyik komoly köve­telménye, hogy a kereszténység ne le­gyen többé politikai szólam s ez egy­ ieen­tkrisztusi, keresztény követelmény is. A kereszténység úgy és akkor ko­moly erkölcsi erő, ha minél keveseb­bet kell beszélni róla, ha szózuhatag helyett eleven példával hódít. Azt hit­tük, hogy a demokratizálódó Magyar­­országon megszabadulunk végre vala­­hára a keresztény jelszó kalandos közéleti használatától: a terrorista kurzus, a lélekillő konszolidáció, a Wolff—Csillért—Imrédy-invázió tébo­­lyítóan terhes hagyatékaitól, silány és sötét emlékeitől. Sajnos, a betegség még nem múlt el, csak lappangott ed­dig. Hosszú hónapok után ismét íz­léstelen plakátharc központjába hozta a keresztény szót egy kis párt. «Tisz­telet a kereszténységnek" — harsogja nagy hangon a pártplakát. Nos, mi a kívánt tiszteletet főleg csak azok ré­széről látjuk fenyegetve, akik a maguk pártügyéből és választási plakátharc­ban követelik azt. (n. t.) Egy hazatérő férfit kell üdvözölnünk, miután hosszú tá­vollét és mérhetetlen szenvedés után visszatér övéi körébe: Nagybaconi Nagy Vilmost üdvözöljük. Talán még soha a magyar történetben nem akadt háború, amely oly távol állt volna a magyar nép lelkétől, mint ez a mos­tani. Bizonyára épp ez okozta, hogy minden háborúnk között ennek volt a legkevesebb hőse. Ám a kevésszámú hős között első helyen kell említeni Nagy Vilmost, aki kezdettől fogva tudta, mily reménytelen ez a háború és azt is tudta — sajnos, majdnem egyedül állva a vezérkarunkban — hogy eredménytelen vihar közepette csak egy kötelessége lehet a magyar katonának: Őrizni az emberiességet, a becsületességet, az igazságosságot. Így történt, hogy az üldözöttek felé for­dult figyelme, a munkaszolgálatosok felől rendelkezett. Ember akart lenni az embertelenségben. Az a honvédelmi miniszter volt, aki a háború alatt nem a vitézséget, hanem az emberséget és a becsületességet hangoztatta és ép­pen evvel írta be a nevét mindnyájunk szívébe. Nagy Vilmos azt példázza, hogy a nagy embertelenség idején is akadtak jó magyarok — és minden­felé, még a német hatásnak legjobban kitett hadseregben is akadtak , aki­ket semmilyen látszat, semmilyen di­csőség, semmilyen előny el nem tántoríthatott a törvény és az egyenes­ség útjáról. Nagy Vilmos a magyarság jobbik részét példázza, amit soha senki, még a h­illerizmus sem tudott kiirtani. Nagy Vilmos a humanista magyar katonák, a Zrínyiek és Gör­­geyek sorának folytatója, ezért tekin­­tünk rá igaz büszkeséggel. Szeretettel köszöntjük most, hogy megpróbálta­tásai véget értek (ro ЬамМгЦ _ Irt««} ÉRDEKES DÁTUM mellett halad­tunk el észrevétlenül. Az elmúlt hé­ten, szeptember tizennyolcadikán volt az évfordulója a japán-kínai háború kirobbanásának. Ennek a dátumnak azért van különös jelen­tősége, mert igen sokan a most be­fejezett világháború kiinduló pont­jának tartják. A többi között James Pierson is, az Egyesült Államok re­mektollú világháborús­ krónikása, aki a világégésről írt könyvét ezzel a mondattal kezdi: «A második vi­lágháború 1931. szeptember tizen­­nyolcadikán kezdődött... A japá­nok itt patentíroztatták azt a mód­szerüket, amelyet egy évtized elmúl­tával Pearl Harbournál is alkalmaz­tak ...» Mandzsúria lerohanása volt az új világháború első felvonása, ebből fejlődött ki a hosszú távolkeleti há­borúság, amelynek érdekes kulisz­­szatitkai még majd csak ezután tá­rulnak a nagy nyilvánosság elé. Nem tudták eddig például azt, hogy a kínaiak elleni háborúban a nácik­nak is cselekvő szerepük volt. 1937- ben sok német repülő erősítette a japán légi flottát, s nemcsak a ki­képzésben vettek részt, hanem a tá­madások végrehajtásában is, sőt az akkor már európai harcra készülő hitleristák nehézbombázóikat, va­dászgépeiket és nem egy szárazföldi és tengeri harci eszközüket a kínaiak elleni harcban próbálták ki. És amikor a «főpróba» sikerült,­­ fel­gyújtották a világ másik sarkát is. Japán kezdte, Németország és Olaszország folytatta. A tengely pillérei fordított sorrendben dőltek­­ki a sorból, utolsónak Japán ma­radt a porondon. A nagyravágyó tá­volkeleti ábrándok éppenúgy ösz­­szeomlottak, mint az európai fasiz­mus nagy tervei... Tizennégy esz­tendő után úgy érkezett el a neve­zetes szeptember tizennyolcadika, hogy újra béke van a földön. AZ AUKCIÓK újra megkezdődtek a postatakarékpénztár árverési csarnoká­ban és festmények, szobrok, metsze­tek, ezüst- és parcellán régiségek, sző­­nyegek, bútorok, kézimunkák kerülnek kiállításra és árverésre — olvassuk a lapokban. A postatakarékpénztár tehát újból megkezdte működését, a Lónyai­­utcai csarnok megélénkül a licitálások­tól... Bevalljuk, szívesebben olvastuk vol­­na azt a hírt, hogy a kisemberek zá­logházban rekedt dolgai, az öltönyök, ágyneműk és télikabátok ügyében tör­ténik valami intézkedés. Mert ezren és ezren őrzik a régen lejárt zálogcédu­­lákat, amelyek tárgyait önhibájukon kívül nem tudták kiváltani. Ennek az elintézését fontosabbnak tartjuk az aukciók rendezésénél. Az elintézést azonban úgy gondoljuk, hogy­­ az el­veszett ruhákat, télikabátokat elfogad­ható értékben térítsék vissza. Mert mégis csak furcsa lenne, ha egy öltözet ruháért mondjuk tizennyolc vagy hu­szonkét pengőt fizetnének ki akkor, amikor egy öltöny ára már túlszár­nyalta a­­ húszezer pengőt is...­­чЧч RÁKOSI MÁTYÁS, a magyar po­litikai élet egyik vezető egyénisége, a moszkvai Igaz Szó 1943 december 7-én megjelent számában cikket irt Mi a magyar demokráciát címmel. Ebben a cikkében a többi között a következőket mondja: «A demokrácia elengedhetetlen felté­tele, hogy a magyar nép minden ré­tege szabadon szólhasson, szabadon mondhassa ki véleményét. A minden cenzúrától és ügyészi, rendőri beavat­kozástól mentes, teljesen szabad sajtó nélkül nincs demokrácia. De a szólás­­szabadság magában véve nem elég: mindenkinek meg kell adni azt a jo­got, hogy szabadon gyűlésezzen, sza­badon szervezkedjék s szabadon vá­lassza meg azokat a vezetőit, akikre rá akarja bízni érdekeinek és nézetei­nek képviseletét. Aki bármilyen ürügy­­gyel ellenzi a szólás- és sajtószabad­ságot, korlátozni akarja a gyülekezés, a szervezkedés vagy választás szabad­ságát, az hiába erősködik, hogy ő de­mokrata.» Most, a választási küzdelmek­ idején különösen megszívlelendők ezek a megállapítások, amelyeket pártkülönbség nélkül mindenki el­fogad. KÉT TIBETI emberről érdekes történetet jegyez fel a «Time» című amerikai hetilap. A két tibeti elté­vedt a hegyrengetegben, elvétették az utat s a­helyett, hogy visszake­rültek volna hazájukba, mind mé­lyebben nyomultak a Szovjetunió területére. Ott is rekedtek, mindket­­tőt besorozták a Vörös Hadseregbe, harcoltak és a németek fogságába kerültek. A németek hadimunkára fogták a két tibetit, s ekkor másod­szor is fogságba kerültek, ezúttal azonban a kanadaiak kezébe. Nagy­­nehezen tolmácsot kerítettek, aki tudott a ritka nyelven beszélni és a két tibeti, aki öt esztendő előtt el­tévedt egy hegyi ösvényen, most tudta csak meg, hogy micsoda vi­lágfelfordulás középpontjába került. A kanadaiak jót mutattak azon, ho­gyan került a két tibeti a világhá­borúba és intézkedtek a hazaszállí­tásukról. A­ BALKÁN BIZOTTSÁG, amelyet évekkel ezelőtt azzal a kifejezett céllal hívtak életre, hogy a dunai és általában a bennünket közelről érdeklő balkáni és közelkeleti né­pek kulturális, valamint gazdasági együttműködését segítse elő, a kö­zeli napokban újjáalakul. A bizott­ság munkásságára talán sohasem volt olyan nagy szükség, mint most, amikor az újjáéledt Magyar­­országnak elsőrendű érdeke, hogy minél szorosabbra fűzze elsősorban szomszédaival a politikai, a kulturá­lis és gazdasági kapcsolatokat. AMERIKAI dokumentum­filmet lát­tunk az elmúlt héten. Egyiket az Egye­sült Államok budapesti missziójának tájékoztató szolgálata mutatta be a Park-klubban a meghívott újságírók­nak és a kis vásznon a­­Tennessee völgyei című kultúrfilm pergett le, amely pompás képekben felvonultatta az Egyesült Államok gazdasági ere­jét, azt a csodálatos technikai felké­szültséget, amellyel egy sorsüldözte, a természettől sorozatosan sújtott terüle­tet hogyan varázsol termőképessé. Evek nagyarányú is szívós munkájá­val az emberi erő, ész és a technika megrendszabályozza a rakoncátlan fo­lyót, hatalmas völgyelzáró gátak épül­nek és a víz, amely azelőtt pusztított, most áldást hoz az embereknek, akik­­ebben a völgyben élnek és a föld, amely felett azelőtt a természet szeszélye uralkodott, most dúsan terem. A pusz­tulás völgyéből így lesz a boldogság völgye... " A másik amerikai dokumentum-kép egyik filmvállalat házivetítőjében per­gett le, a napokban azonban már a közönség elé is elkerül. Címe: A há­ború előjátéka. Ez a film, amely a régi híradók és a legújabb felvételek tech­nikailag is mesteri montázsa, kiáltó vádirat a fasizmus ellen, a világhábo­rúnak valóságos krónikáját adja, egy­ben pedig megmagyarázza, miért avat­kozott be az USA a világháborúba. A müncheni sörcsarnokok nácimozgalmá­tól, a Marcia su Romától kezdve a fa­siszták hatalomrajutásán keresztül döb­benetes képét adja az utóbbi két és fél évtizednek. A film most ötvenesz­­tendős, alaposan ismerjük a mozgókép egész útját és «felelősségünk tudatá­ban» kijelentjük, hogy ilyen izgalmas filmet még nem láttunk.,, NÉGY OLDALASAK a lapok’, » ez egyformán szűkreszabott terje­delem úgy az újságot íróknak, mint az újságot olvasóknak. Változtatni azonban nem lehet, bele kell törődni a helyzetbe, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a papírhiány fenye­gető réme ott sötétlik a magyar hír­lapirodalom felett. Most az a kér­dés, hogy a lapok helyesen hasz­nálják-e fel a rendelkezésre Al­d szűk terjedelmet. A­ Fényszóró egyik olvasója szerint nem, mert be­küldött levelében a következőket írja: «Annyi közérdekű probléma van, mint talán még soha s ennek ellenére azt kell látnunk, hogy vannak lapok, amelyek szüntelenül, csak egymás el­len hadakoznak és terjedelmüknek tekintélyes részét erre áldozzák fel. Az egyik lap azt írja, hogy a másik lap azt írta, hogy ebben a kérdésben ez a helyzet, holott nem ez a helyzet, ha­nem az a helyzet, a másik visszaír az egyiknek, hogy nem jól ítéli meg a dolgokat, m­ert nem úgy vannak, ahogy állítja, hanem éppen ellenkezőleg. Egymást követik a csetepaték, a po­lémiák és az újsághasábokon lassan elvesz az újság lényege: a közönség informálása. Mi, Újságolvasók, azt sze­­retnék, ha a lapok nem egymásnak, hanem az olvasóközönségnek írnának újságot.» Közöltük ж levelet. Az olvasó döntse el, hogy igaza van-e a levél írójának. Értékálló egyéni, minden FERDA MANYI modell Pontos analízis, szakszerű vezetés válaszok vidékre is Budapest Phönix-u. 5. H ivatalos isió: ß-ß-itf HANGSZERGYÁR RÁKÓCZI-ÚT 60. Harmonikát, gramofonlemezt, rádiót elad és vásárol, bizományba átvesz BRADA­BALLETTAKADÉMIÁN október 1.-i tanfolyamra a beiratások folynak. Felvétel minden délután 3—6-ig. Jókai-tér 8. DIVATRAJZOLÁST tanít MOLNÁR ÉVA Jelentkezés: VII., Rákóczi-út 12. 11. 4. Telefon: 227-254. Kalapját rendbehozza Andrássy-tit 49 LAMPERT NYERSBŐRT, SZŐRMÉT, BUNDÁT VESZÜNK, TLUX СТАД, N­RÜI-IL­A I SZÉKELY MLSA26 В briliánst, aranyat, ezüstöt­­•■drágábban vasi ) .Pemolyatsa « VILÁGHÁBORÚ humorából való »: az apróság. , Az amerikai légir­aj egyik tábor­noka egy B-2A squadront vizitál. Megáll az egyik repülőgép előtt, amelynek oldalára a gép legénysége — katonaszok­áshoz híven — ka­bala-figurát festett, ezúttal egy meg­lehetősen molett hölgyet — minden ruha nélkül. Igen büszkék voltak erre a festményre, talán egy Greco­­val sem cserélték volna el. A tábor­­a­nok azonban más véleményen volt, erélyesen kifogásolta és kiadta a parancsot: — Holnapra ezt a hölgyet öltöz­tessétek fel! A legénység összedugta a fejét. És másnapra eleget tettek a felsőbb pa­rancsnak, a hölgyet felöltöztették, ráragasztottak egy ruhát a celo­fánból ... -essél Egy „kényes” kérdéshez Hozzá kell szólani a legutóbb ismé­telten szőnyegre került «kényes kér­dés­hez, amely a túlzott érzékenyke­dés és a nem egészen indokolt elfogult­ság következtében kezd mellékvá­gányra terelődni. Pedig legfőbb ideje annak, hogy az ú. n. zsidókérdés végre lekerüljön a napirendről. Nem olyan­formán azonban, hogy a reakciósság vádjával terrorizáljuk a homok alá azoknak a fejét, akik — tiszta jószán­dékkal és becsületes kötelességérzettel — még idejében figyelmeztetnek a ve­szedelemre. Kizártnak tartjuk, hogy akár Darvas, akár a legutóbbi, e tárgy­ban történt megnyilatkozások bárme­lyikének szerzője általánosságban a zsidóság ellen kívánt volna állást fog­lalni, vagy a zsidóság összessége ellen akart volna bármilyen, legális vagy éppen illegális akciót kezdeményezni. Azt hiszem azonban nem tévedünk, amikor úgy érezzük, hogy minden ma­gyar ember tudata alatt ott él a kí­vánság a Zsolt Béla cikkében is per­­horreszkált jelenségek felmerülése óta, hogy éppen a zsidóságnak teljesen asz­­szimilált a mindenkori magyar sorssal közösséget vállalni kész része foglaljon végre állást, tegyen valamit azokkal a zsidókkal szemben, akik az első világ­háború alatt és óta mohóságukkal, életmódjukkal propagandaanyagot szál­lítottak mindenféle antiszemita pro­paganda számára. Lehet, sőt valószínű, hogy vannak, akik egy neoantiszemitizmus tüzénél akarják megsütni a maguk pecsenyé­jét. De éppen ezért közös érdek ennek elejét venni. A zsidóság elitjének, akik joggal érzik magukat a magyarság színe-javának, kell összefognia és szembeszállni azokkal, akik nem vál­lalják a magyar sorsközösséget, akik úgy élnek, ahogyan azt például Zsolt Béla megírta. A magyarság egyéb ré­tegei nem emelhetnek vétót, egyrészt, mert nyomban «reakciósoknak» bé­lyegzik őket éppen arról az oldalról, amelynek érdekében tiltakozó szavukat felemelni merészelik, másrészt, mert állásfoglalásukra — felháborodással és ellentámadással — éppen csak azok reagálnának, akiket bántani eszü­k ágába sem jutott, míg a megbélyegezni kívántak tovább folytatnák veszélyes játékukat... ..­­. Nemtelen nemesség Nem a szerénység vezette a hozzá­­áruló Sztójay-kormány idején Jarosis Andort, Rácz Jenőt, Imrédy Bélát arra az ugyancsak nagyhangú kijelentésre, hogy őket senki se nevezze kegyelmes uraknak. E hírhedt gyászminiszterek ugyan tömegszédítő politikai tüntetés­ből «lemondottak» a kegyelmesi titu­lusról, de annál nagyobb nyomatékkal vettek fel olyan úgynevezett előnevet nemtelen nevükhöz, aminő előnevet a rendi nemesi korszakban nem igen használhattak volna. A nagy és tüntető előnévhasználat a rendi korszak köz­életében egyébként sem volt közszoká­sos annyira, amennyire ma sokan hin­nék. Kossuth, Kölcsey, Szemere Ber­talan, Deák Ferenc nem éltek a ne­mesi előnevükkel, nem mondtak le ugyan róla tüntető hévvel, csak egy­szerűen nem használták. De az ő nemzedéküket megelőző s náluk ki­sebbnevű nemesek sem tüntettek elő­­neveikkel. Nem volt közszokás, leg­­kevésbbé divatos az előnévhasználat. A rendi korszak eltűnése után, jórészt idegen származású értelmiség futott nagyon nemesi igazolások után s ez habarodott bele az előnevek keresé­sébe. Minden szellemi szegénylegény divatból nemességet igyekezett keresni magának és családjának és honnan, honnan nem, előkotorászott egy-egy fantasztikus hangzású előnevet. Ezek az ezer közül 999 esetben kiagyalt elő­nevek aztán bizantinus névjegyekre, ajtókra, kapukra, meghívókra és pro­tekciós levelekre kerültek, hogy gaz­dáik lelkiszegénységét takarják. Mi­közben a régi nemesek valóban nemes utódai, a Justh Zsigmondok, Ady End­rék, Bölönyiek, Károlyi Mihályok, Batthyányi Ervinek a szocializmus­sal és általában az egészséges haladás szellemével szövetkező radi­­kális polgárokká váltak, addig a fél­művelt törtető senkik divatba hozták az előnevekkel való ostoba szépelgést. Hiszen ezzel és így is tüntetni lehe­tett az emberség ellen, az egyetemes jogelvű haladás és a tehetséges ha­ladó magyarok ellen. Ha méltóságos urakká lehettek olyanok, akik dehogy is éltek erkölcsileg mindenkire köte­lező emberi méltóságban, náluk is kórosabb példát mutattak azok, akik a földesúri világ formai megszűnése után vették fel a földesúri formaságo­kat és így egy-egy előnevet. Aki nem találta meg közülük valamikor állító­lag létező családi predikátumát, az önkényes elszánással biggyesztette név f­elé legalább a «Nemes», a «Lófő» avagy «Prior» pót- avagy műrostos úgyneve­zett előnevet. E pótnemesítésről még ma is sokan nem tudnak leszokni. Köz­ízlés kérdése szakítani e hamis fenyel­­géssel. Mert az egészséges demokrácia kizárja a bizantinizmus betegségét.­­Nagy­­Tibor

Next