Demokrácia, 1947. július-december (6. évfolyam, 27-52. szám)
1947-07-06 / 27. szám
4 ,társbérlő, keserű. Azt hiszem, ezúttal ez a leglényegesebb levél. — Kinek van manapság szerelmi problémája? — írja ön, asszonyom, azzal a megbocsátó fölénnyel, melyet manapság az intelligens olvasó szegény, buta újságíróval szemben többnyire (s nem egész jogtalanul) érez. Lakásprobémája van az embernek. Társbérlő-problémája. Akár feleség, akár barátnő az ember. Arra adjon tanácsot, „mit tegyek“ társbérlőnőm ellen, aki „bejön“. Tetszik érteni? Semmi rosszat se tesz, csak „benéz“ hozzájuk, naponta háromszor, négyszer. Kedvesen néz be, csinosan és elegánsan és mindig olyankor, mikor az uram itthon van. Reggel néz be először. Frissen megmosdva, bekölnizve, mikor én kócosan kirohanok reggelit készíteni az uramnak és a gyereknek. Ebéd után újra „benéz“, sőt feketekávét is hoz, amit az uram rettenetesen szeret. Hivatalba jár, minisztériumba. Rengeteg érdekes embernel találkozik, mesél róluk mulatságos dolgokat. Én, aki egész nap otthon vágyok, mosok, takarítok, főzök — csak hallgatom és irigykedem rá, mert az uram élénk és kedves, ha ő jelen van. És délután is „benéz“, ha hazajön és engem egyedül talál. Megkér, vasaljak ki neki valamit, én olyan ügyes vagyok, könyvet hoz ajándékba, néha színházjegyet — és én mindig elhatározom, hogy visszautasítom, de aztán, gyenge jellem vagyok és elfogadom. Sőt. Hogy egészen őszinte legyek — pénzzel "S tartozom neki. Mert neki van, ő keresi és felajánlja — és nekem oly keservesen kell az uramból kiszedni minden fillért... Persze, ezek nyomorult kis összegek, de néha az az undorító érzésem van, hogy... ugye, ért engem, hogy gondolom? És ha igazán akarja törni a fejét a más ember haján, kérem, írja meg, mit csináljak, mert rettenetesen félek, hogy ez a nő addig fogbenézni , amíg a végén itt marad az uramnál és majd engem küldenek el a kislányommal együtt! Kedves keserű társbérlő, nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem vagyok semmivel sem bölcsebb ennél. Hogy bizony problémának tartom a problémáját — ha nem is tragikusnak és sötétnek. És persze igaza van, hogy ez nem szerelmi, hanem lakásprobléma. Mert hiszen, ha most azt írhatnám önnek, tudok egy remek kis kétszobás összkomfortost villamosmegállónál, bizonyára a férje se bánná, ha jövő héten oda költözhetnének. De minthogy, fájdalom, nem én vagyok a lakáshivatal,azaz, hogyha az vol■ nek, se önnek utalnám ki a legelső üres lakást. Mert nem látom oly végtelenül veszélyesnek és félelmesnek ezt a be-benéző ellenfelet. Hiszen még ön is azt írja, hogy kedves és nem tesz semmi „rosszat“. Csak az ön jelenlétében találkozik az ön férjével... Asszonyom, háború után vagyunk. Minden férfire hazánkban körülbelül másfél nő „esik“. Ami persze nem azt jelenti, hogy én azt tanácsolom, hogy ossza meg férjét társbérlőjével a statisztikának szót fogadva. Csakhogy egy nő fele beszélgetésből, kedvességből és apró kacérkodásból áll. Ne legyen féltékeny erre a felére! Nincs veszélytelenebb dolog a „másik“ nőnél, akit mindennap lát a férfi. Egy feleség annyival félelmesebb hatalom! Módjában áll apró megjegyzésekkel leleplezni a barátnő hajszínének és melltartójának titkait, joga van férje jelenlétében izzadás elleni szert ajánlani, vagy könyvet idegen szavak jegyzékével (a nem kívánt törlendő), avagy bármi más jóindulatba öltöztetett tanácsot adni neki, amely fényszóróként világít rá a hölgy valamely gyenge oldalára, melyet ön, asszonyom, már bizonyára rég ismer. Ezenfelül módjában áll, valamely nőtlen férfirokont gyakrabban házába invitálni — s ezzel enyhíteni a társbörlőnő magányát — s a súlyos problémát bridzspartivá alakítani. Semmi esetre se, ajánlom sem az összeveszést (amikor is a tartozását, sajnos, azonnal meg kellene adni), sem a férjével való jelenetek szakszerű megrendezését. Túl nagy megtiszteltetés a társbörlönő számára, mint amilyen az az egyszerű dolog, hogy boldog-e az ember; igen , vagy nem s hogy mit tehetnénk a „nem", azaz az „igen“ érdekében? Önnél, kedves emprimé, az a baj, hogy nincs mit felvennie. Azaz, hogy azzal, amit felvesz, úgy érzi, nincs sikere. Pedig oly fontosnak tartja a ruhakérdést, hogy minden keresetét ruhára költi, „inkább nem eszik“, írja őszintén. És hogy én mondjam meg, hogy a párisi lányok, akik szintén keveset keresnek szerintem, miből öltözködnek és mit viselnek, hogy olyan csinosak? Legelőször is: szintén „inkább nem esznek“. Legalább is semmi olyat nem esznek, ami hizlal. De azt hiszem, akkor se híznának meg, ha ennének... a klíma olyan, a fajta olyan, hogy a nők felső teste hihetetlenül vékony, gyomruk nincs, mellük éppen csak hogy akad, a lábuk nem valami gyönyörű ugyan, de remekül tudnak bánni vele. Jelenlétemben három ismert pesti szépség próbálta a párisi nők járását eltanulni — órákig, tükör előtt, de sikertelenül. Lehet, hogy igazán könyvet tesznek a fejükre s úgy sétálnak vele otthon kislánykorukban, hogy az le ne essen, így szokják meg az egyenes tartást s a csípőből való járást. De én azt hiszem, hogy a metróállomások lépcsői s az a rengeteg gyaloglás, amit Páris közlekedési viszonyai szükségessé tesznek, legalább ugyanolyan jó hatást gyakorolnak rájuk, mint a könyv — külsőleg alkalmazva. Ami öltözködésüket illeti: mi nevetségessé tennénk magunkat, ha utánoznánk. Ők ugyanis tudatosan, szégyenkezés nélkül díszítik magukat, anélkül, hogy a gazdagság vagy előkelőség illúzióját akarnák ezzel felkelteni. Remek ösztönnel csinálják és végtelen biztonsággal. Ismerek egy fiatalasszonyt, aki e percben gyermeket vár, tehát egyáltalán nem karcsú. Bő, színes lehernyegekben jár, de egy bársonypántlikát visel a nyakán, miáltal magasra fésült szőke hajával teljesen megelevenedett Renoir-kép hatását kelti. Itt, Pesten, azt hiszem, komikus lenne a fehérből lilára festett haj is idős hölgyek fején a virág-klipszekkel .. Kedves emprimé, fogalmam sincs, ő maga hol követi el a hibát öltözködésében. Talán túl keveset eszik s ezért rosszkedvű általában'-*— s innen a sikertelenség? I DENIS AMYEL-VAHAB Sajnos, nem emlékszem egész világosan a „Virágzó asszonyra.“ De tudom, hogy volt benne egy anya, aki meg fiatal, egy leány, aki már az és egy férfi. Volt ezenfelül Erdős Renéenek egy „Brüsszeli csipke“ című regénye ugyane tárgyban és biztosan volt már nagyon sok más régi és még régebbi irodalmi feldolgozása ennek a témának, miszerint ugyanaz a férfi, aki előbb az anyába szerelmes — mikor az öregedni kezd — átviszi érzelmeit az asszony serdülő leányára. Tulajdonképpen mi sem természetesebb ennél. Hiszen a férfi hű marad saját régi szerelméhez — éppen csak egy más testben véli azt megtalálni. Mindössze erről a „nüanszkérdésről“ van szó, ami azonban a szereplő személyek számára roppant kellemetlen tud lenni. Végtelenül megtisztelő Virágzó Asszonyom, hogy elhiszi nekem, tudok tanácsot adni egy ilyen ügyben, ami ugyanoly eredetien fájdalmas bizonyára, mintha soha senki se írta volna még meg. A valóság persze az, hogy nem tudok. De Denis Amyel, akit ön bizonyára jó írónak tart, — ha jeligének választotta — talán tud. Játszották ugyanis a múlt szezonban egy darabját Párisban „Fekete bárány“ címen, ami hasonló témáról szólt. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal saját mostohaapja szeret bele a lányába — a leányba, aki egészen a legutolsó pillanatig igazi apjának hitte. Az anya ebben a darabban különös cselhez folyamodik: őszintén beszél a lányával. Bevallja, hogy fájna neki a férjét elveszíteni. A szó szoros, értelmében kegyelmet kér tőle. S ami a legkülönösebb a dologban, a lánya valóban meg is könyörül rajta ?s férjhez megy egy kedves ifjú pajtásához. . Persze a dolgok csak színpadon ilyen egyszerűek A valóságban ismerek Virágzó asszonyokat, akik örülnek, ha a lányuk tetszik saját udvarlójuknak, „viselik“ a lányukat, mint egy világoskék tüllruhát... és aztán egyszerre csak itt állnak azon virágzó asszonyságukkal, — hogy finom legyek — megfürödve és még nekik kell a kelengyét is megvenni részletre! Asszonyom, ne haragudjon, amiért olyan goromba vagyok mint önmagammal De igazán nagyon fáj a szívem magáért. A barátom — írja tárgyilagosan — tíz utóbbi időben többet van a lányommal, mint velem. Ők ugyanahhoz a politikai párthoz tartoznak. Együtt jönnek haza a gyűlésről, megeszik a vacsorát, amit nagykeservesen összeállítok és még csak észre se veszik, mit esznek! Én ezt éreztem levele legtragikusabb részének. De lehet, hogy ez az egész csak pillanatnyi hangulat, az ön túlzott érzékenysége, gyanakvó természete mutatja csak a helyzetet ilyen kegyetlennek A dolgok nem ilyen abszolutak. Elvégre önnek bizonyára van annyi közös emléke, fejlett tolvajnyelve összetanult gyengédsége azzal a férfival, akihez évek óta tartozik, amivel a csitri lánya idesége nem érhet fel. És talán a lánya számára is mást kíván, mint egy nála huszonöt évvel idősebb bácsit — még akkor is, ha ez a bácsi az ön számára Apollóba oltott Einsteinnek tűnik. Tanács csak egy van: nem észrevenni, nem beszélni a férfival a dologról — kedvesnek lenni a lányához, kedvesebbnek mint bármikor, hogy ne érezze szükségét, hogy anyján bosszút álljon — és bűnbánóan arra gondolni, hogy lehetne ugyanennek a kislánynak flört helyett Isten menti tífusza, vagy villamosbalesete és hogy nem szabad vétkeznie azzal, hogy más miatt bánkódik igazán és komolyan ... F. A. Aztán — mint aki jól végezte dolgát — az erősen sérült „Schiff 21“ visszatért Kielbe, ahol a kapitányt nagy örömmel fogadták Hiszen hat hónap alatt tíz ellenséges hajót süllyesztett el és kerek 50.000 tonnával ismét csökkentette az ellenség kereskedelmi hajóhadát. Hillerék akkoriban még reménykedtek abban, hogy a legkíméletlenebb tengeri harcmodor segélyével végzetes csapást tudnak mérni az ellenségre. Amikor azután Amerika is beavatkozott a világháborúba, Hillerék még olyan őrült terveket is szőttek, hogy megtámadják az USA keleti partvidékét és az ottani nagy városokat, főképpen New Yorkot. A kíméletlen tengeri kalózháborúnak sem volt semmi döntő sikere. Sok kárt okozott ugyan, de nem döntötte el a nagy háborút. És végül a legcsúfosabb vereséget szenvedte Náci-Németország. Háborús bűnösei most sorra elveszik megérdemelt büntetésüket. Jelenleg azok az embertelen és kegyetlen hajóparancsnokok vannak soron, akik mint Kapitän Helmuth von Ruckteschell hosszú évekig a világtengerek rémei voltak és a kereskedelmi tengerészet békés matrózainak voltak gyilkosai és kínzói. F. D. O. „EMPRIMÉ"-NEK Borzasztó kedves, hogy úgyszólván összes kedves ismeretlen barátnőim először hosszasan bocsánatot kérnek, amiért nem kizárólag Európa jövőjéért aggódnak levélileg, amiért mernek női dolgaikkal foglalkozni, egy levélbélyeg s egy félóra erejéig! Egyszers mindenkorra bevallom, magam is szégyelem, hogy ilyen felületes aprósággal töltöm időnket. Dmémsz Egy német kalózhajó „hőstettei” az amerikai partok előtt Az amerikai haditörvényszék most tárgyalja az embertelen német hajóparancsnokok bűnügyét A hamburgi haditörvényszék most tárgyalja azoknak a náci bűnösöknek perét, akik Hitler parancsára kalózháborút folytattak az angolszász békés kereskedelmi hajókellen. Egyik ilyen náci kalóz, Kapitän von Ruckteschell, tízévi börtönt kapott „hőstetteiért“, melyeket elárult a megkerült hajónapló. A vádlott maga is eldicsekedett hathavi kalózútja sikereivel. Hitler hadparancsban dicsérte meg a „hőst“, amiért tíz hajót süllyesztett el. Az izgalmas kalózhajszáról most, a hamburgi tárgyalás nyomán, érdekfeszítő tudósítást közöl a „News Review“. Titok fedi még ma is annak a kalózhajónak eredeti nevét, amely 1910 május és október hava között félelmetes ellensége volt az Atlanti és nyugatindiai tengerek vizein a békés kereskedelmi hajóknak. Hitlerék akkoriban kezdték meg a kíméletlen kalózháborút az angol kereskedelmi hajók ellen és búvárhajókkal, torpedórombolókkal, de főként segédcirkálókkal álltak lesbe a világkereskedelem ismert útirányai mentén és süllyesztették el a hajók százait. Egy Иуоп felfegyverzett segédcirkáló volt a „Schiff Nr. 21“. Neve nem volt, csak amolyan számozott ■ orvvadász volt sok száz más nácikalózhajó között. A hajó naplója feljegyezte a kalózhajó és kapitánya összes gaztettét, így a parancsnok, Kapitän Helmuth von Ruckteschell, a porosz junker-nemesség egyik leszármazottja, nem tagadhatott a bíróság előtt. Norvég lobogó alatt A napló első bejegyzésének kelte : 1910 július 10. Eldicsekszik azzal, hogy sikerült elérni az amerikai vizeket, tizennyolc mérföldnyire látható az amerikai partvidék. Ügyesen, rendszerint csak az éj leple alatt haladva, a „Schiff 21“ megkerülte az Azori szigeteket és a Leeward szigetek mentén közelítette meg az amerikai partot. A régi időkben is kedvenc leshelye volt ez a partvidék a tengeri rablóknak. Példájukat követve, a „Schiff Nr. 21“ felhúzta a norvég zászlót és kiírta a hajóra a „Narvik“ nevet, miután megállapította, hogy a világ hajólistájában, a „Lloyds Register“-ben szerepel egy ilyen nevű hajó, mely ugyancsak körülbelül tízezer tonnás, mint a „Schiff Nr. 21“. Nyolc napig állt tétlenül lesben a hajó, tizenhárom tisztje és 360 főnyi legénysége már unta ezt a lustálkodást, amikor a kilencedik napon a megfigyelőtorony leadta a várva-várt jelentést. „Füstölgő hajó a láthatáron.“ Kapitän Ruckteschell rögtön átvette a parancsnokságot, üldözőbe vette a hajót és egy rádióüzenetben megadásra szólította fel. Amikor nem jött válasz, kétezer méter távolságból tüzelni kezdett rá és először rádióberendezését lőtte rommá, nehogy segítséget kérhessen, azután hét torpedóval végzett a hajóval. Az áldozat a „Davisian" nevű 6433 tonnás hajó volt s mikor a legénység megmenekült részét a „Schiff Nr. 21“ felvette, a kalózhajón a horogkeresztes zászló lengett. Persze mielőtt a „Davisian“-t egy utolsó lövéssel a tengerfenékre küldték, átszállították annak élelmikészleteit is, továbbá 150 zsák angol postát is. A kalózhajó így pár hétre ismét bőségesen el volt látva élelemmel és folytathatta a lesbenállást. A legedzettebb áldozat Már a következő vasárnap újabb áldozat került a kalózhajó útjába: az „El Neptuno“ nevű spanyol, tehát semleges hajó. A Panama-csatorna tájékán leselkedett a „Schiff Nr. 21“ A spanyol hajón csak egy rozoga ágyú volt, így ezzel az áldozattal hamarosan végzett Kapitän von Ruckteschell. Nagy gond volt a foglyul ejtett tengerészek átszállítása, mert a hajóorvos, dr. Schröder már képtelen volt elhelyezni a sebesülteket, úgy megtelt a hajó minden helyisége. A harmadik áldozat a „King John“ nevű londoni hajó volt. Vancouverbe igyekezett és napokig próbált a kalózhajó elől menekülni. Ruckteschell azonban állandóan nyomában volt, üldözte, mint a vadász a vadat, melynek nyomára akadt. A londoni hajó útközben felvett 34 olyan sebesült tengerészt, akik már előzőleg kerültek össze náci kalózhajókkal. Amikor végül már nem tudott egérutat találni, Ruckteschell a legnagyobb kegyetlenséggel bánt el vele. Még a mentőcsónakokra is lövetett. Az egyikben 25 angol tengerész viaskodott a tengerrel, amikor pedig elérték a „Schiff 21“ fedélzetét, Kapitän Ruckteschels kijelentette, hogy hajója már túlzsúfolt és csak a sebesülteket tudja felvenni. A többi tengerészt visszakényszerítette a mentőcsónakokba, sőt még beterelt hozzájuk a „Davisian“ foglyai közül is húsz embert. A hamburgi tárgyaláson ez az embertelen és kegyetlen viselkedés volt Ruckteschell ellen a fővád. A „King John“ elsüllyesztése egyébként nehezen ment. A náci kalózhajó negyvenkét lövés után tudta csak elsüllyeszteni az angol hajót, amelyet rendkívül erős páncélzat védett. A hajónaplóba ezt írta be a kapitány: Ez volt a legedzettebb hajó, melyet eddig láttam. Égő olajhajón Július 14-én egy norvég tankhajó, a „Beaulieu“ került a kalózhajó útjába.A „B Beaulieu“ Trinidadba igyekezett egy olajszállítmánnyal. Az Azori szigetek táján fedezte fel a náci kalózhajó és nem törődve a legénységgel, addig lőtte a hajót, amíg olajrakománya tüzet nem fogott. Ez a támadás éjdek idején történt és így a legénység közül alig menekült meg valaki. „Ilyenkor nem szabad sokat gondolkozni“ — írja a kapitány a hajónaplóban, mert könnyen megeshetik, hogy közelharcra kerül a sor, amikor is a gépfegyverekkel harcoló legénység igen súlyos veszélyt jelenthet számunkra. Ezért kellett hamar végezni a hajóval.“ Hogy mi történt a sebesültekkel a legénységgel, azzal Kapitän von Ruckteschell nem törődik. Az ötödik áldozat ismét egy londoni teherszállító hajó, az „Anglo- Saxon“ volt, melyet útban hazafelé süllyesztett el a kalózhajó. Naplójának tanúsága szerint még további öt hajót küldött a tengerfenékre. A brit repülőgépipar polgári használatra az elmúlt 12 hónap alatt 738 gépet épített. A tervek szerint az 1947. évben 700 polgári forgalomra szánt repülőgép exportra kerül, mintegy 28 millió dollár értékben. * A francia acélgyárak elérték az 1938-as termelés 94%-át. A május havi termelés 488.000 tonnát tesz ki, 1940. májusának 362.000 tonnájával szemben. Az ú. n. Monnet-terv azonban 7 millió tonnás évi termelést ír elő az 1947-es évre, s hogy ez elérendő legyen, a termelést a francia acéliparnak tovább kell fokoznia. • Az európai országok háború utáni regenerálódása sorában kiemelkedő helyet foglal el a belga ipar. A belgák számos iparágban már eddig is túlszárnyalták a háborúelőtti termelést. A vegyiipar pl. ma több természetes nitrogént állít elő, mint 1938- ban, a kénsavgyártás is elérte a háború előtti termelés 75%-át. Rendkívüli az emelkedés a textiliparban, több gyapjút, pamutot, vásznat és műselymet állítanak elő a gyárak, mint az utolsó békeévben. Ugyanez a helyzet a papírgyárak és a rézbányák termelését illetően is, míg az acélgyárak a háború előtti eredmények 90, a szénbányák 80%-át érték el. • A Szovjetúnió és az Egyesült Államok egyezményt létesített időjárási szakértőik kicserélését illetően. Mindkét országnak 5—5 meteorológusa tesz cserelátogatást tudományos kutatómunka folytatása céljából. Hat esztendő óta először Franciaország hamuzsírt szállít az Egyesült Államok részére. Egyelőre havi 5.500 tonnát. * Az amerikai filmek, melyek a múltban uralkodó helyet foglaltak el, lassan visszaszorultak a brit piacról. Lényegesen nagyobb számú angol filmet játszanak ezidőszerint az Egyesült Államokban, mint megfordítva. Ok: az angol filmek növekvő népszerűsége Angliában és az Egyesült Államokban egyaránt. Az amerikai olajtársaságok tiltakoznak a japán kormánynak azon intézkedése ellen, amellyel a nyersolajtermékek kiutalásának és szétosztásának ellenőrzését kormánymonopóliumá tette. E kormányintézkedést egyébként a japán nemzetgyűlés, mint az infláció leküzdésének egyik akcióját hagyta jóvá. Milyen a délsarki oázis? Byrd admirális délsarki expedíciója — mint ismeretes — érdekes területfelfedezéseket eszközölt. Az egyik repülőgépről felfedeztek egy körülbelül 40 mérföld hosszúságú tóhálózatot, melynek kékes vize nincs befagyva, a körülötte lévő szárazföld is teljesen hómentes, ami esetleg azt jelenti, hogy annak a területnek olyan klímája van, amely alkalmassá teszi hogy egész éven át emberek ott tartózkodhassanak. Természetesen nem arról van szó, hogy a szóban lévő terület fekvése valami délsarki Florida lenne, de a felvett fényképek azt mutatják, hogy a terület tele van .500 láb magas vulkanikus kúpokkal, ami azt jelzi, hogy ott földalatti meleg lehet, amely a kedvezőbb klímát előidézi