Demokrácia, 1948. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1948-01-04 / 1. szám
V AN VERES PÁNTLIKÁSOK11 irta: KERTÉSZ DÁNIEL Megkezdődött a centenáriumi év. Mintha a sors alkalmat akarna adni a magyarságnak arra, hogy a száz ’'’év előtti' cseményt'ken át’ találja ‘meg jobbik önmagát. A centenáriumi előkészületek során a debreceni Déri-múzeumban egy becses szabadságharci emléket fedeztek fel: Széli János 48-as honvédhadnagy ötszáz oldalas kéziratos naplóját, amelyből igen érdekes és meggondolkoztató részleteket közöl a most megjelent 1048. évi Debreceni Képes Kalendárium. Az ismeretlen Széli János írói képességekkel, közvetlen életszerűséggel szinte elénk varázsolja 1848-at, amikor a forradalmi erőknek a mai időkhöz hasonlóan meg kellett küzdeniük a reakciósal, a passzivitásba vonult, visszahúzódott, az eseményeket segyes érzelmekkel fogadó rétegek közönyével. Egyik oldalon csupa lobogás, csupa lelkesedés. Széll János, aki addig kollégiumi végzett diák létére apjának tanyai gazdaságában munkálkodott, 1848 márciusában lelkesen jelentkezett a nemzetőrségbe, így ír: „1848-ban, midőn katonává levék, ez időtől fogva soha nem mentem többé a tanyára, hanem itthon valók a további velünk teendő intézkedéseket bevárandó.“ Naprólnapra beszámol a történelmi idők eseményeiről, míg végre elérkezik a cselekvés az indulás napja Izgatott tanácskozások kezdődnek, „minő megismertető jelt kellene, viselni, hogy feltűnők lennénk a hason egyenruhát viselő országos nemzetőröktől.“ E tanácskozásokban születnek meg a „seres pántlikások“ s e jelben válnak a debreceni kollégiumi és polgárinak a szabadságharc egyik élcsapatává. „Azon jó gondolatra jöttünk — írja Széll János —, hogy kalapjaink mellé kötendő hosszú vires szalag legyen a megismertető jel, mit tüstént foganatosítónk is, mert meglepve a boltokat, az ott vásárolt veres szalagot tüstént kalapjaink mellé törénk és úgy jövénk ki a boltból... Ez az eredete a debreceni veres péntlikásoknak, mely később tettei a dal oly nevet és hírt vívott ki iro’nak A szállásoló csapat pedig útnak indult Várad felé. Pompásan lobogván szélben úszó veres pán'kájuk." Lobog a szélben veres pántlikájuk! Azt hiszem, mindnyájan érezzük, hogy a szél, amely az útnak induló nemzetőrszázadok veres pántlikáit eltöltői leírásban fújja, nem közönséges szél, hanem a történelem szele, amely az addig áporodott magyar életet, tisztító viharként járja át. A Vihar fiaival, a „veres pántja-sok“kal szemben azonban ott voltak a polgárságnak azok a rétegei, akik nem érezték a maguk ügyének a márciusi forradalmat, akiknél süket fülekre talált Kossuth és Petőfi. A kéziratos napló ízekről is beszámol. A ..másik“ oldalról, amely csupa h-hangosíts, csupa önzés, az emberi érzések megtagadása. Saját szüleiről írja, meg, hogy egy jó szó és minden anyagi támogatás nélkül engedték el fiukat, akit meglehet, soha sem látnaktöbbé. Még haza sem jött atyja a tanyáról, pedig „semmibe sem került volna lovain naanyargatni.“ S amikor a temérdek néptömeg között, amely a nemzetőröket a város határáig elkísérte, rokonai közül senki, ismerősei közül is minél kevesebbet talált, elszomorodott a szíve. Miért idézem mindezeket? Azért, mert ez a példa történelmi távlatban mutatja meg, hogy nem azoknak van igazuk, akik az események elől elhúzódtak tanyai vagy városi magányukba, hanem azoknak akik elébe mentek az eseményeknek. Az 1848-as szabadságharc óta eltelt évszázadban irtózatos bűnök és mulasztások terhe rakódott le a magyar közéletre s az egymás ellen kijátszott parasztság, munkásság és középosztály lelkében a bizalmatlanság lett úrrá a közös munka öröme, a közös építés lendülete és a közös célok bizalma helyett. Ezt a bizalmatlanságot akarta megszüntetni a demokrácia akkor, amikor a paraszt, munkás és polgári pártok koalíciójára, s ezenelül a paraszt-mtudeás szövetség megerősítésére, majíra a paraszt-munkás-haladó értelmiség hármas együttműködésére alapozta politikai és gazdasági hatalmát. Száz esztendőben csak egyszer, ad a sors alkalmat. Ez a figyelmeztetés száll a centenáriumi év kezdetén mindazok felé, akik eddig nem vállalták a cselekvést, a tetteket, hanem csak sodortatni engedték magukat a demokratikus fejlődés hullámaival Ne hagyjuk magukra a magyar demokrácia építőit, a politikusokat, az irókat, a gazdasági szakembereket Tudják mindig maguk mögött a magyar nép dobogó szívét, értelmét és bátorító, elszánt akaratát. Akkor 1948 valóra válthatja 1848 ígéretét. Г. ÉVF. /. SZÁM Politikai, társadalmi és gazdasági hetilap — Ára 1 forint 1918 JANUÁR 4. Hitler 1943-tól orvossal ügyeltette Mussolinit Mi szóltad és mi nem az elvált asszonynak? Vita a bor- és pálinkaivésről — a részegség? A centenáris év meghozhatja a KÜLFÖLDI TŐKÉT — mondja az Amerikából érkezett Békessy Imre, aki ellen tömegroham indult Budapesten Meddig Kiss Amerika Nagy Ferenctnek ? Néhány nappal ezelőtt kis hír jelent meg a napilapokban, mely szerint Békessy Imre, a „Szabadság“ amerikai magyar napilap szerkesztője addig is, míg Budapesten külön irodát nem talál, a Magyarok Világszövetségében tartózkodik délutánonként és ott rendelkezésére áll az érdeklődőknek. Nem szeretném Békessy Imrét ez alkalommal felfedezni. Hiszen a neve beletartozik hosszú idő óta az újságolvasó ember tudatában mint egyike a nagy pesti újságíró nemzedékneveinek. Abból a korszakból, mikor polgári újságírónak lenni még nem jelenléti jobboldaliságot, sőt mond- hatnánk épp ellenkezőleg. Békessy Imre nagy riporter volt. egyike azoknak, akik megteremtették a Molnár Ferenctől Tarján Vilmosig ívelő vonalon azt a különleges riport- stílust, amit később a jobboldali rezsim nem győzött átkozni, helye- sen ismerve fel benne legádázabb ellenségét. A fölényes tudásnak, kesernyés humornak és könnyed tála- lásnak ez a művészete indíthatta , Emil Ludwigot arra, hogy egy ide-i vonatkozó esszében kb. ezt írja: „Kétféle újságíró ért legjobban az interjú műfajához. Az amerikai és a magyar. Előbbi naiv jóhiszeműsgével férkőzik közel alanyához, utóbbi éppen szakértelmével és fölényével éri el a legjobb eredményeket.“ A két háború közt Békessy magyar újságíróból amerikaivá vált. De visszajött a harmincas években és „Új népvándorlás“ című könyvével, valamint „Az Újságban“ megjelent távoli délamerikai államok életviszonyai precízen ismertető cikkeivel (ma már bevallhatóan) kivándorlásra próbálta csábítani azokat, akikről ő már tudta, hogy életveszélyben vannak. Amire büszke az újságíró — Ez egyike azoknak a dolgoknak, amire büszke vagyok — mondja Békessy Imre ideiglenes irodájában. — Megy jó párezer ember vándorolt ki az általam közölt adatok biztatása alapján. Sajnos, nem elegen. És itt zárójelben csendesen megjegyzi, hogy neki magának 14 rokona veszett oda 44-ben . Én magam szinte utoljára mentem el innen, — folytatj — mégis idejében. Engem nem öltek meg, nem fogtak el, nem kínoztak meg. Jó ruhában, tiszta ágyban csinálhattam végig ezt az időt. Ezért úgy érzem, fizetnem kell valamivel. Tartozom valamivel az élőknek, akik itt kínlódták végig mindazt, ami volt. A halottaknak sajnos hiába tartozunk, ők már nem tudják behajtani követelésüket. Misszió nélkül ma nem lehet élni. Én missziómnak tekintem azt, hogy a felszabadulás után megszerveztem a „Hungarian War reliefet“, azaz a magyar segélyegyletet, mely az elnök által engedélyezett amerikai segélyegylet. Tudnia kell, hogy mindez népnek csak egy segélyegylete lehet Amerikában, nem történhetik meg tehát, hogy most a jobboldali emigráció külön segélyegyletet alapítson. — A mi segélyegyletünk elég szép eredménnyel működik, hiszen ebben az évben is 12 millió kilogramm szeretetcsomag érkezett Magyarországra. — Nem volt egészen könnyű az amerikai magyarságban elindítani ezt az áradó szeretetet az óhaza felé, hiszen legtöbben azon hírek hallatára, amik a nyilas idők alatt és közvetlen utána hozzánk érkeztek, úgy érezték, hogy csak undor és megvetés marad bennük hazájuk iránt. Nehéz dolog volt ezt a hangulatot megértéssé, részvétté, újra forró szeretetté, sőt honvággyá változtatni. Meddig hisznek Nagy Ferencnek? — Az eredmény azonban úgy látszik, sikerült. Természetesen nagy része volt ebben azoknak a megnyugtató, sőt lelkesítő híreknek, amik azután itthonról érkeztek. Az amerikai magyarság szívvel-létekkel állt a magyar demokrácia mellett, bizonyos törés csak akkor következett be, mikor Nagy Ferenc megszökött. Ez kissé megdöbbentette az ottaniakat. Nem Nagy Ferenc miniszterelnöknek a szökése, hanem Nagy Ferencé, a csizmás paraszté. Most azonban ez a krízis múlófélben van és én hiszem, hogy nekem mégiscsak jobban fognak hinni, most, hogy hazajöttem és hiteles hírekkel szolgálhatok itthonról, mint Nagy Ferencnek, aki kint van szem előtt s egyre komolytalanabb jelenséggé válik. — Ez a misszióm egyik fele. A másik, hogy személyesen nézzek utána a panaszoknak. És a centenáriumi év tömeges hazatérőjének útját előkészítsem, hogy ezenfelül és ezenkívül pedig eloszlassak egy csomó félreértést, itthon — és otthon Amerikában. — Milyenfajta kérdésekkel halmozzák el önt az emberek? — Rengeteggel. Már típusok szerint osztályozom őket. — A legtöbb és legmeghatóbb az a nagyon sok kérés, melyet eltűnt hozzátartozók ügyében intéznek hozzám. Ha van arra lehetőség, hogy az illető rokon valóban Amerikában él és megközelítően pontos adatok állanak rendelkezésre, úgy az amerikai magyar lapok igen megértően, ingyen köztik az efféle hirdetéseket. A rokon, ha akar és még olvas magyar lapokat, jelentkezhetik. Ha nem akar , kényszeríteni nem tudjuk rá, megkeresni sem áll módunkban, hiszen Amerikában nincs kötelező bejelentés és a nevét is megváltoztathatja mindenki, ha kedve tartja. — Ezeket a kérdéseket azonban a Magyarok Világszövetsége ugyanúgy elintézné, ha én nem is volnék itt. De csemegéül megmutatok egy levelet... (Az aláírást letakarja diszkréten, úgy olvassa fel a női írású levélkét). Harminckilencben vándorolt ki vőlegényem Chilébe. Leveleit megőriztem, de az ostrom alatt minden írásom elpusztult. És igy se nevére, se címére nem emlékszem. (I) Hát ezt a hölgyet nem nagyon biztathatom a vőlegény megtalálásának reményével ... A másik típus segélyt kér. Többnyire használt ruhát, immáron nem élelmet. Ezek tani az esetekben kis környezettanulmányt végeztetünk. Nem túl szigorút, mert elvünk az, hogy akikér az nyilván szegény. De mégis tudnunk kell, nem volt-e nyilas az illető, vagy nem profeszszionálus kéregető-e. Előbb-utóbb mindenki kap ruhacsomagot. Legelőször a gyerekek és öregek, a felnőttek azután jönnek. — A harmadik fajta levél szomorú. Ezek árulkodó levelek, névtelen levelek persze. „Ezt írja meg Amerikában!“ Ez a jelszavuk és kígyót-békát kiabálnak a magyar demokrácia ilen. Van ebben nondon, fűzfapoéták" műveitől, antiszemita v-sav és személyes áskálódásokig. Nem tudom mivel szolgáltam á cm étesértékű bizalomra. Nem fogom ezeket a leveleket a rendőrségnek átadni lenyomozás végett, holott nagyrészük megérdemelne. De nem bánom, ha közli, hogy nem vagyok alkalmas szócső a jobboldali elemek sértődöttségének tolmácsolására. Hogy mindezen írások csak arról győznek meg, hogy Magyarországon sajnos valóban még igen erős a fasizmus posthumus hatása s hogy a hatóság