Demokrácia, 1948. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1948-01-04 / 1. szám

V­ AN VERES PÁNTLIKÁSOK11 irta: KERTÉSZ DÁNIEL Megkezdődött a centenáriumi év. Mintha a sors alkalmat akarna adni a magyarságnak arra, hogy a száz ’'’év előtti' csemény­t'ken át’ találja ‘meg jobbik önmagát. A centenáriumi előkészületek so­rán a debreceni Déri-múzeumban egy becses szabadságharci emléket fedez­tek fel: Széli János 48-as honvéd­­h­adnagy ötszáz oldalas kéziratos naplóját, amelyből igen érdekes és meggondolkoztató részleteket közöl a most megjelent 1048. évi Debreceni Képes Kalendárium. Az ismeretlen Széli János írói képességekkel, köz­vetlen életszerűséggel szinte elénk va­rázsolja 1848-at, amikor a forra­dalmi erőknek a mai időkhöz ha­sonlóan meg kellett küzdeniük a re­akciósal, a passzivitásba vonult, visszahúzódott, az eseményeket se­gyes érzelmekkel fogadó rétegek kö­zönyével. Egyik oldalon csupa lobogás, csupa lelkesedés. Széll János, aki addig kollégiumi végzett diák létére apjának tanyai gazdaságában mun­kálkodott, 1848 márciusában lelke­sen jelentkezett a nemzetőrségbe, így ír: „1848-ban, midőn katonává levék, ez időtől fogva soha nem mentem többé a tanyára, hanem itthon valók a további velünk teendő intézkedéseket bevárandó.“ Napról­­napra beszámol a történelmi idők eseményeiről, míg végre elérkezik a cselekvés az indulás napja Izgatott tanácskozások kezdődnek, „minő megismertető jelt kellene, viselni, hogy feltűnők lennénk a hason egyenru­hát viselő országos nemzet­­őröktől.“ E tanácskozásokban születnek meg a „seres pántlikások“ s e jel­ben válnak a debreceni kollégiumi és polgárinak a szabadságharc egyik élcsapatává. „Azon jó gondolatra jöttünk — írja Széll János —, hogy kalapjaink mellé kötendő hosszú vires szalag legyen a megismertető jel, mit tüstént foganatosítónk is, mert meglepve a boltokat, az ott vá­sárolt veres szalagot tüstént kalap­jaink mellé törénk és úgy jövénk ki a boltból... Ez az eredete a debre­ceni veres péntlikásoknak, mely ké­sőbb tettei a dal oly nevet és hírt vívott ki iro’nak A szállásoló csapat pedig útnak indult Várad felé. Pom­pásan lobogván szélben úszó veres pán'­ká­juk." Lobog a szélben veres pántlikájuk! Azt hiszem, mindnyájan érezzük, hogy a szél, amely az útnak induló nemzetőrszázadok veres pántlikáit e­ltöltői leírásban fújja, nem közön­séges szél, hanem a történelem szele, amely az addig áporodott magyar életet, tisztító viharként járja át. A Vihar fiaival, a „veres pánt­ja-­sok“­­kal szemben azonban ott voltak a polgárságnak azok a rétegei, akik nem érezték a maguk ügyének a márciusi forradalmat, akiknél süket fülekre talált Kossuth és Petőfi. A kéz­iratos napló ízekről is beszámol. A ..másik“ oldalról, amely csupa h-han­­gosíts, csupa önzés, az emberi érzé­sek megtagadása. Saját szüleiről írja, meg, hogy egy jó szó és minden anyagi támogatás nélkül engedték el fiukat, akit meglehet, soha sem látnak­­többé. Még haza sem jött atyja a tanyáról, pedig „semmibe sem került volna lovain na­anyar­­gatni.“ S amikor a temérdek nép­­tömeg között, amely a nemzetőröket a város határáig elkísérte, rokonai közül senki, ismerősei közül is mi­nél kevesebbet talált, elszomorodott a szíve. Miért idézem mindezeket? Azért, mert ez a példa történelmi távlatban mutatja meg, hogy nem azoknak van igazuk, akik az események elől elhú­zódtak tanyai vagy városi magá­nyukba, hanem azoknak akik elébe mentek az eseményeknek. Az 1848-as szabadságharc óta eltelt évszázadban irtózatos bűnök és mulasztások terhe rakódott le a magyar közéletre s az egymás ellen kijátszott parasztság, munkásság és középosztály lelkében a bizalmatlanság lett úrrá a közös munka öröme, a közös építés lendü­lete és a közös célok bizalma he­lyett. Ezt a bizalmatlanságot akarta megszüntetni a demokrácia akkor, amikor a paraszt, munkás és polgári pártok koalíciójára, s ezen­­­elül a paraszt-mtudeás szövetség megerősí­tésére, majíra a paraszt-munkás-ha­­ladó értelmiség hármas együttműkö­désére alapozta politikai és gazda­sági hatalmát. Száz esztendőben csak egyszer, ad a sors alkalmat. Ez a figyelmezte­tés száll a centenáriumi év kezdetén mindazok felé, akik eddig nem vál­lalták a cselekvést, a tette­ket, hanem csak sodortatni engedték magukat a demokratikus fejlődés hullámaival Ne hagyjuk magukra a magyar de­mokrácia építőit, a politikusokat, az irókat, a gazdasági szakembereket Tudják mindig maguk mögött a ma­gyar nép dobogó szívét, értelmét és bátorító,­­ elszánt akaratát. Akkor 1948 valóra válthatja 1848 ígéretét. Г. ÉVF. /. SZÁM Politikai, társadalmi és gazdasági hetilap — Ára 1 forint 19­18 JANU­ÁR 4. Hitler 1943-tól orvossal ügyeltette Mussolinit Mi szóltad és mi nem­­ az elvált asszonynak?­­ Vita a bor- és pálinkaivésről — a részegség? A centenáris év meghozhatja­­ a KÜLFÖLDI TŐKÉT — mondja az Amerikából érkezett Békessy Imre, aki ellen tömegroham indult Budapesten Meddig Kiss Amerika Nagy Ferenctnek ? Néhány nappal ezelőtt kis hír jelent meg a napilapokban, mely szerint Békessy Imre, a „Szabadság“ amerikai magyar napilap szerkesz­tője addig is, míg Budapesten külön irodát nem talál, a Magyarok Világ­­szövetségében tartózkodik délutánon­ként és ott rendelkezésére áll az érdeklődőknek. Nem szeretném Békessy Imrét ez alkalommal felfedezni. Hiszen a neve beletartozik hosszú idő óta az újság­olvasó ember tudatában mint egyike­­ a nagy pesti újságíró nemzedék­­­neveinek. Abból a korszakból, mikor­­ polgári újságírónak lenni még nem­­ jelenléti jobboldaliságot, sőt mond-­­ hatnánk épp ellenkezőleg. Békessy Imre nagy riporter volt.­­ egyike azoknak, akik megteremtették a Molnár Ferenctől Tarján Vilmosig­­ ívelő vonalon azt a különleges riport-­­ stílust, amit később a jobboldali­­ rezsim nem győzött átkozni, helye-­­ sen ismerve fel benne legádázabb ellenségét. A fölényes tudásnak, ke­­­­sernyés humornak és könnyed tála-­­ lásnak ez a művészete indíthatta , Emil Ludwigot arra, hogy egy ide-­i vonatkozó esszében kb. ezt írja: „Kétféle újságíró ért legjobban az interjú műfajához. Az amerikai és a magyar. Előbbi naiv jóhiszeműsgé­­vel férkőzik közel alanyához, utóbbi éppen szakértelmével és fölényével éri el a legjobb eredményeket.“ A két háború közt Békessy ma­gyar újságíróból amerikaivá vált. De visszajött a harmincas években és „Új népvándorlás“ című könyvével, valamint „Az Újságban“ megjelent távoli délamerikai államok életviszo­nyai precízen ismertető cikkeivel (ma már bevallhatóan) kivándor­lásra próbálta csábítani azokat, akik­ről ő már tudta, hogy életveszély­ben vannak. Amire büszke az újságíró — Ez egyike azoknak a dolgok­nak, amire büszke vagyok — mondja Békessy Imre ideiglenes irodájában. — Megy jó párezer ember vándo­rolt ki az általam közölt adatok biztatása alapján. Sajnos, nem ele­gen. És itt zárójelben csendesen meg­jegyzi, hogy neki magának 14 ro­kona veszett oda 44-ben . Én magam szinte utoljára men­tem el innen, — folytatj — mégis idejében. Engem nem öltek meg, nem fogtak el, nem kínoztak meg. Jó ruhában, tiszta ágyban csinál­hattam végig ezt az időt. Ezért úgy érzem, fizetnem kell valamivel. Tar­­tozom valamivel az élőknek, akik itt kínlódták végig mindazt, ami volt. A halottaknak sajnos hiába tarto­zunk, ők már nem tudják behajtani követelésüket. Misszió nélkül ma nem lehet élni. Én missziómnak te­kintem azt, hogy a felszabadulás után megszerveztem a „Hungarian War reliefet“, azaz a magyar segély­egyletet, mely az elnök által enge­délyezett amerikai segélyegylet. Tudnia kell, hogy mindez népnek csak egy segélyegylete lehet Ameri­kában, nem történhetik m­eg tehát, hogy most a jobboldali emigráció külön segélyegyletet alapítson. — A mi segélyegyletünk elég szép eredménnyel működik, hiszen ebben az évben is 12 millió kilogramm szeretetcsomag érkezett Magyaror­szágra. — Nem volt egészen könnyű az amerikai magyarságban elindítani ezt az áradó szeretetet az óhaza felé, hiszen legtöbben azon hírek halla­tára, amik a nyilas idők alatt és közvetlen utána hozzánk érkeztek, úgy érezték, hogy csak undor és megvetés marad bennük hazájuk iránt. Nehéz dolog volt ezt a hangu­latot megértéssé, részvétté, újra forró szeretetté, sőt honvággyá változtatni. Meddig hisznek Nagy Ferencnek? — Az eredmény azonban úgy­ látszik, sikerült. Természetesen nagy része volt ebben azoknak a meg­nyugtató, sőt lelkesítő híreknek, amik azután itthonról érkeztek. Az amerikai magyarság szívvel-létekkel állt a magyar demokrácia mellett, bi­zonyos törés csak akkor következett be, mikor Nagy Ferenc megszökött. Ez kissé megdöbbentette az otta­niakat. Nem Nagy Ferenc miniszter­elnöknek a szökése, hanem Nagy Ferencé, a csizmás paraszté. Most azonban ez a krízis múlófélben van és én hiszem, hogy nekem mégiscsak jobban fognak hinni, most, hogy hazajöttem és hiteles hírekkel szolgálhatok itthonról, mint Nagy Ferencnek, aki kint van szem előtt s egyre komolytalanabb jelen­séggé válik. — Ez a misszióm egyik fele. A másik, hogy személyesen nézzek utána a panaszoknak. És a cente­náriumi év tömeges hazatérőjének útját előkészítsem, hogy ezenfelül és ezenkívül pedig eloszlassak egy csomó félreértést, itthon — és ott­hon Amerikában. — Milyenfajta kérdésekkel hal­mozzák el önt az emberek? — Rengeteggel. Már típusok sze­rint osztályozom őket. — A legtöbb és legmeghatóbb az a nagyon sok kérés, melyet eltűnt hozzátartozók ügyében intéznek hoz­zám. Ha van arra lehetőség, hogy az illető rokon valóban Amerikában él és megközelítően pontos adatok álla­nak rendelkezésre, úgy az amerikai magyar lapok igen megértően, ingyen köztik az efféle hirdetéseket. A ro­kon, ha akar és még olvas magyar lapokat, jelentkezhetik. Ha nem akar , kényszeríteni nem tudjuk rá, megkeresni sem áll módunkban, hi­szen Amerikában nincs kötelező be­jelentés és a nevét is megváltoztat­hatja mindenki, ha kedve tartja. —­ Ezeket a kérdéseket azonban a Magyarok Világszövetsége ugyanúgy elintézné, ha én nem is volnék itt. De csemegéül megmutatok egy leve­let... (Az aláírást letakarja diszkré­ten, úgy olvassa fel a női írású le­vélkét). Harminckilencben vándorolt ki vőlegényem Chilébe. Leveleit meg­őriztem, de az ostrom alatt minden írásom elpusztult. És igy se nevére, se címére nem emlékszem. (I) Hát ezt a hölgyet nem nagyon biztatha­tom a vőlegény megtalálásának re­ményével ... A másik típus segélyt kér. Több­nyire használt ruhát, immáron nem élelmet. Ezek tani az esetekben kis környezettanulmányt végeztetünk. Nem túl szigorút, mert elvünk az, hogy aki­kér az nyilván szegény. De mégis tudnunk kell, nem volt-e nyilas az­ illető, vagy nem profesz­­szionálus kéregető-e. Előbb-utóbb mindenki kap ruhacsomagot. Leg­először a gyerekek és öregek, a fel­nőttek azután jönnek. — A harmadik fajta levél szomorú. Ezek árulkodó levelek, névtelen leve­lek persze. „Ezt írja meg Ameriká­ban!“ Ez a jelszavuk és kígyót-bé­­kát kiabálnak a magyar demokrácia ilen. Van ebben nondon, fűzfapoé­ták" műveitől, antiszemita v-sa­v és személyes áskálódásokig. Nem tu­dom mivel szolgáltam á cm é­­tesértékű bizalomra. Nem fogom eze­k­et a leveleket a rendőrségnek át­adni lenyomozás végett, holott nagy­részük megérdemelne. De nem bá­nom, ha közli, hogy nem vagyok al­kalmas szócső a jobboldali elemek sértődöttségének tolmácsolására. Hogy mindezen írások csak arról győznek meg, hogy Magyarországon sajnos valóban még igen erős a fasizmus posthumus hatása s hogy a hatóság

Next