Rákóczi György Főgimnázium, Dés, 1920
XL. 30—31.) Mi bennetek, általatok várjuk azt a megújulást. De hogyan ? Egy dologgal legyetek tisztába kedves Ifjak ! Reátok nehéz, komoly jövő vár. A Ti boldogulástok, előhaladásotok nagyon nehéz lesz. Ti csak úgy haladhattok, ha munkátok értékesebb, tudásotok fölényesebb, megbízhatóságotok kétségtelenebb lesz, mint bárkié. De ez ne riasszon el Titeket. A boldogság verőfényében könnyű nagynak lenni, de az ember valódi értéke a szenvedésben próbáltatik meg s abban próbáltatik meg a népek életrevalósága is. Az Isten a mi népünket nagyon megpróbálja, mert meg akarja tudni, hogy várjon az emberiség kultúrájában jelent e valamit a mi munkánk? Én hiszek népünk hivatásában s éppen azért remélem, hogy a szenvedések füzében megtisztulva kelnek bennetek új életre azok a régi erények, amelyek népünk számára a kulturvilág becsülését biztosították. Mik azok az erények? Szívós kitartás, megnem ingó bizalom, áldozatkész szeretet az emberi művelődés érdekében. A múlt ragyogó példái mutatják, hogy ezek az erények, mint arany a hegyek mélyében, mindig ott rejtőzködnek népünk legjobbjainak szivében s azok emelték ki mindig a nyomorúság, a lelki meghasonlottság posványából népünket s vívták ki számára a világ elismerését. Csak egy pár példát említek. Bolyai nagy elvonultságban, szegénységgel, gonddal, közönnyel nem törődve, támogatást, biztatást senkitől sem várva mélyedt el a mathematika nehéz kérdéseinek buvárlatába, hatol be addig meg nem oldott talányok mélységeibe s ezáltal szerez tiszteletet a magyar tudományosság, elismerést a magyar elme nagyrahivatottsága számára. Az a kitüntetés, mellyel Bolyai emlékét a párisi akadémia megkoszorúzta, fényt és díszt adott nemcsak neki, de tanúságot tett arról is, hogy népünknek része van az emberiség kulturfejlődésében. Petőfi Debrecenben fütetlen szobában, hideg téli éjszakákon, nélkülözéssel, akadályokkal mit sem gondolva, önti dalba lelki szent érzeményeit s lánglelkének fénye, melege átheviti idegen népek millióinak szivét is s dicsősége dicsőséget szerez elfeledett népének. Körösi Csoma Sándor nekivág ismeretlen világoknak, keresve őseink betemetett múltját, őshazáját s közben újabb és újabb területeket világit meg az emberiség előtt s vívja ki a világ elismerését a törhetetlen magyar akarat előtt. Ezek az emberek egy Madách Imrével, Munkácsival, Liszt Ferenccel és a többi nagyokkal együtt úgy beírták a magyar nép nevét a kulturvilág történetébe, hogy onnan soha semmi ki nem törölheti. Országok külső hatalma növekedhetik és megkisebbedhetik, de az a szolgálat, melyet egy nép az emberi haladás előbbvitelére kultúrértékeinek felszínre hozásával tesz, el nem vesz soha. Új helyzetünkben, új álami életünkben értékessé, tisztelté, elismertté nevünket azért úgy tehetjük, ha ezen az úton, az igaz kultúrmunka útján, a régi példák áldott útmutatása mellett haladunk tovább és állítjuk bele minden értékeinket e föld gyermekei testvéri boldogulásának, felvirágoztatásának szolgálatába.