Magyar könyvbarátok Diáriuma 1939 (1-4. szám)

1939 / 2. szám - POGÁNY Ö. GÁBOR: Író és mesterség

ÍRÓ ÉS MESTERSÉG írta: POGÁNY Ö. GÁBOR A XI. SZÁZADELEJI KÍSÉRLETEK anarchikus, kissé zagyva korszaka után a művészek szigorúak lettek önmagukkal szemben. Az alkotás bizonyos mértékig etikai cselekedetté nemesedett; jól írni például annyit tesz, mint erkölcsösnek lenni. Sőt továbbmenve a szélsőséges állapotig, jól írni annyit jelent, mint vezekelni társadalmi vagy stilisztikai bűnökért, esetleg a kor- és kortársak eltévelyedései miatt, Így a művészi gyakorlat a fegyelmezettségnek, az önellenőrzésnek egy faja; résenállásnak, mérték­letességnek, egészben véve lelkiismeretességnek lehetne nevezni. Súlyos kötöttség ez a romantikus művészetfelfogás oktalan áradásával szemben, amely kötöttség még a prózaíróknál is jelentkezik, formailag éppúgy, mint szellemi értelemben. Becsületes igyekezet, minőségre való elszántság jellemzi az írókat s mondataik úgy jelennek meg az olvasók szemei előtt, mintha a szerzők mindig szalonkabátban dolgoznának. Korunk írói tuda­tosan írnak, éber erőfeszítéssel, de ez az erőfeszítés csak a munkájukra vonatkozik, az eredmény mindig könnyedség és tisztaság, a jelzők mindig a legtalálóbbak, a kifejezés rövid és jellemző. A rosszmájúak egykor talán a „tőmondatok kora" címszóval fogják összefoglalni a mai irodalmat. A szöveg mostanában élénk értelmi ellenőrzés mellett készül. Az író­nak stílustani emlékei vannak, elszántan tiszteli a nyelvet és ismeri a pongyolaság veszélyeit. Tudja, hogy ha írni kezd, össze kell szednie magát és vigyázni a szabályokra. Mondják, a szellemi életnek ma intel­lektuális jellege van, az érzelmeikkel általában szemérmesen bánnak az emberek. Az írók is az eszükkel írnak inkább s nem az ösztönükkel. Számbavesznek, szerkesztenek és nagyon tudják, hogy mit csinálnak. Ma már nem szentségtörés bevallani, hogy az irodalom értelmi munka s nem föltétlenül őrület vagy idegroham; legutóbb egy falusi udvar naturalizmusát disztichonokban láttuk viszont. A vers visszakapta szigorú formáit s a prózaírókban is költői vágyak támadtak, legalább is alakilag. Nem véletlen, hogy újabb költőink nagy kitérésekre szánták el magukat a próza terén s hogy elsősorban nekik köszönhető a magyar próza meg­szilárdulása, az a bizonyos formai keménység, amely ügyesebb íróink kezén gyémántélességű mondatokká lesz. A szöveg tisztításának a vágyát nagyon találóan legutóbb Illyés Gyula okolta meg. „Az emberi szellem elbutulása ott kezdődött, mikor azok, akik hivatásul az eszmék és érzel­mek kifejezését kapták, a legszigorúbb aszklepiadeszi formáról vissza­tértek a hexameterhez; onnan már csak egy lépés volt az áradó próza, melynek minden korban több köze volt a pletykához, mint az irodalom­hoz." Ez elvi kérdés példájának önmagát állíthatta volna, egy-egy gon­dolatának prózában és versben való kifejezésén lemérhető a különbség; amit a vers kimond, azt a prózának körül kell írni. A szöveg végső for­mája mindig egy erőslejtésű sor s nem túlzás, ha kiváló írók sikerültebb lapjait költeményekhez hasonlítják. A költeménynek nemcsak az a saját­sága, hogy „kötött", de sűrített is, lényegre mutató, takarékos és célja a legtalálóbb, legfinomabb kifejezés. A költők mintha jelmondatokat készítenének az emberiség számára. A prózaírók mesterségbeli törekedése

Next