Diárium 1942 (1-12. szám)

1942 / 9. szám - SZÍNHÁZ - Színházi beszámoló (Kenyeres Imre)

­/гЯНк A NEMZETI SZÍNHÁZ meg a Szent Ist­ván ünnepre készült bemutatni Kós Károly Országépítő című korrajzát. A ránkszakadt országos gyász miatt most valóságos színház­nyitó lett a darabból. Többféle szimbóluma elszorítja a néző szívét, az első király korát ma is létező problémáink görgetik. Kós nem erőlteti az analógiákat. Darabját érezhetőleg nem kedvükért írta. Hasonló című regényét dramatizálta, sok egyszerűséggel, világos szer­kezettel, ís képben. Az egymásutáni képek sokasága előre sejteti, hogy drámai tablók sorozatából szövődik a korrajz. (Ez a szerző műfaji meghatározása.) Van is a darabban va­lami ünnepélyes, tankönyvszerű jelleg, amin azonban áttör a szerző egyéni történetfelfogása. Ezen a ponton akad sok vitatható a darab­ban. Az eseményeket mozgató motívumok sok­szor vázlatosak, sokszor nem meggyőzők. Ist­ván király alakjában nem érezzük az indíté­kok szintézisét. Széthull indulataira, nem egyéni elhatározásai és meggyőződései vezetik, hanem sorsa, s ez a sorsszerűség az ábrázo­lásban elveszi aktív erejét. De a néző nem szabadulhat a tiszta, erőteljes drámai nyelv hatása alól, amelyen a szereplők beszélnek. Mély hatást tesz a képek beállítása is. Ahol lehet, kerüli a konvenciókat, még ott is, ahol karára van. Egészben véve nem dráma, a szerző sem mondja annak, a drámai képek sorozatá­val viszont nem érthetünk mindenben egyet, a király körül fölvonult szereplők program­matikus beállítása miatt sem. A darab tiszta irodalmi hatása mégis megérdemli, hogy a közönség különös szeretetébe fogadja Kós Ká­roly ábrázolását és örömmel lássa velünk együtt benne a színház feltétlen irodalmi tö­rekvéseinek elindítását. A rendező Fábry Zoltán hű alkalmazkodás­sal elevenítette meg a képeket, egyéni elkép­zelésekre nem lehetett alkalma. A címszereplő Apáthy Imre nem saját szerepkörében élesen rajzolt, átgondolt alakítást nyújtott. A mellék­szereplők közül a nagyon rossz maszkkal játszó Nagy Adorjánt emeljük ki elsőnek, régen lát­tuk ilyen hibátlan alakításban. Az előadáson általában a színház gyakori klasszikus póza és modora mutatkozott. Érezhetőleg nem a szerző szándékai szerint. Mátray Erzsi deklamálása egészen ezt a fenséges stílust mutatta be. Ónody Ákos is sokat hozott a romantikus hagyományokból. Major Tamás viszont túl­zottan realista, minden módon intrikust mu­tatott, egyáltalában nem intrikus szerepében. Erre a kisebb epizódisták is hajlamosak vol­tak. A darab stílusát talán Rajczy Lajos és egypár túlzásától eltekintve Kovács Károly találta meg. Meg kell még említenünk Gobbi Hildát és Eöry Katót, egyszerű, világos ala­kításukért. A VÍGSZÍNHÁZ évadját Móra Ferenc ne­vével kezdte, akinek egyik regényét Hu­­­­nyady Sándor dramatizálta. A Négy apának egy leánya kedves idill, egyszerű, falusi élet­kép. A plébános, orvos, jegyző falusi triászába becsöppen a szegedi archeológus, aki a triász gyámleányához először mint hódító férfi köze­ledik, de végül is betársul negyedik gyámapá­nak. Az idill nem nélkülöz egyetlen hiteles színt sem, Móra Ferenc felejthetetlen kedves­sége rokont talál Hunyadyban. Kettőjük „munkája" zavartalan színházi estet vará­zsolt a színpadra. Kritikus szemüveggel nem lehet közeledni a darabhoz, fölösleges is. A három felvonás hat képe közül csak a máso­dik és az utolsó nem elégít ki teljesen, a többi hibátlanul beleilleszkedik a cselekvénybe. Mindkettőben a rendező túlzása mutatkozik meg. A második kép stilizált népiességét fur­csának, diszonánsnak éreztük. A hangsúly azonban a színház előadásán van s ez olyan hibátlan, egyenletes és művészi, hogy éppen, ilyen látszólag jelentéktelen alkalommal lát­hatjuk meg az együttes egészen magas szín­vonalú értékét. Ajtay Andor, akit az elmúlt évadban mindegyik alkalommal külön kiemel­tünk, az egyszerű eszközök oly változatával hódított meg bennünket újra, hogy nem tud­juk, van e versenytársa a magyar színpadon. Méltó társa Tolnay Klári, aki külön „jelle­met" csiholt a falusi postáskisasszonynak a maga miliőjében valóban ellenállhatatlan alakja számára. Mihályi Ernő falusi plébánosa ennek a valószínűleg még rengeteg meglepetést tartogató művésznek kitűnő alakítása. A sötét színekkel dolgozó Kőműves Sándor és a jól jellemző Vértes Lajos alakítása mellett külön meg kell emlékeznünk Benkő Gyula kedves naturbársáról és Ladomerszky Margit hódító falusi menyecskéjéről. Hidassy Sándor epizód­­figurája remeklés, méltán megérdemli a nyílt­színű tapsot. Várjuk, hogy ebben az évben na­gyobb szerepben is megmutassa tehetségét, épp úgy, mint Bihary József, aki most csak mellé­kesen jutott szóhoz. Hegedűs Tibor rendezése az említett túlzásoktól eltekintve, régen látott kifogástalan munka. Megnyitotta kapuit az ANDRÁSSY SZÍN­HÁZ is, teljesen tavalyi, nagysikerű szezonja szellemében. Az ismeretlen francia szerző Ártatlan vagyok című vígjátékának csak kiin­duló lehetlenségét kell elfogadnunk, hogy há­rom felvonáson keresztül zavartalan mulat­ságban lehessen részünk. A főszereplő, hogy azt ne mondjuk: címszereplő, Muráti Lili, kü­lönös jókedvvel, bár nem mindig új eszközök­kel játszik. Mellette Bilicsi Tivadar és Vaszary Piri kipróbált modorával, s a Vígszínházból illőbb feladatokra idekerült Dénes György viszik a nevettetés vezérszólamait. Delly Fe­rencnek valahogyan nem illik a szerep, sem szellemileg, sem „fizikailag". Nagy siker lesz, amihez a kritikus legfeljebb jókívánságait tol­mácsolhatja, mivel kritikai kötelességei alól teljesen föl van mentve. KENYERES IMRE.

Next