Diárium 1942 (1-12. szám)
1942 / 9. szám - SZÍNHÁZ - Színházi beszámoló (Kenyeres Imre)
/гЯНк A NEMZETI SZÍNHÁZ meg a Szent István ünnepre készült bemutatni Kós Károly Országépítő című korrajzát. A ránkszakadt országos gyász miatt most valóságos színháznyitó lett a darabból. Többféle szimbóluma elszorítja a néző szívét, az első király korát ma is létező problémáink görgetik. Kós nem erőlteti az analógiákat. Darabját érezhetőleg nem kedvükért írta. Hasonló című regényét dramatizálta, sok egyszerűséggel, világos szerkezettel, ís képben. Az egymásutáni képek sokasága előre sejteti, hogy drámai tablók sorozatából szövődik a korrajz. (Ez a szerző műfaji meghatározása.) Van is a darabban valami ünnepélyes, tankönyvszerű jelleg, amin azonban áttör a szerző egyéni történetfelfogása. Ezen a ponton akad sok vitatható a darabban. Az eseményeket mozgató motívumok sokszor vázlatosak, sokszor nem meggyőzők. István király alakjában nem érezzük az indítékok szintézisét. Széthull indulataira, nem egyéni elhatározásai és meggyőződései vezetik, hanem sorsa, s ez a sorsszerűség az ábrázolásban elveszi aktív erejét. De a néző nem szabadulhat a tiszta, erőteljes drámai nyelv hatása alól, amelyen a szereplők beszélnek. Mély hatást tesz a képek beállítása is. Ahol lehet, kerüli a konvenciókat, még ott is, ahol karára van. Egészben véve nem dráma, a szerző sem mondja annak, a drámai képek sorozatával viszont nem érthetünk mindenben egyet, a király körül fölvonult szereplők programmatikus beállítása miatt sem. A darab tiszta irodalmi hatása mégis megérdemli, hogy a közönség különös szeretetébe fogadja Kós Károly ábrázolását és örömmel lássa velünk együtt benne a színház feltétlen irodalmi törekvéseinek elindítását. A rendező Fábry Zoltán hű alkalmazkodással elevenítette meg a képeket, egyéni elképzelésekre nem lehetett alkalma. A címszereplő Apáthy Imre nem saját szerepkörében élesen rajzolt, átgondolt alakítást nyújtott. A mellékszereplők közül a nagyon rossz maszkkal játszó Nagy Adorjánt emeljük ki elsőnek, régen láttuk ilyen hibátlan alakításban. Az előadáson általában a színház gyakori klasszikus póza és modora mutatkozott. Érezhetőleg nem a szerző szándékai szerint. Mátray Erzsi deklamálása egészen ezt a fenséges stílust mutatta be. Ónody Ákos is sokat hozott a romantikus hagyományokból. Major Tamás viszont túlzottan realista, minden módon intrikust mutatott, egyáltalában nem intrikus szerepében. Erre a kisebb epizódisták is hajlamosak voltak. A darab stílusát talán Rajczy Lajos és egypár túlzásától eltekintve Kovács Károly találta meg. Meg kell még említenünk Gobbi Hildát és Eöry Katót, egyszerű, világos alakításukért. A VÍGSZÍNHÁZ évadját Móra Ferenc nevével kezdte, akinek egyik regényét Hunyady Sándor dramatizálta. A Négy apának egy leánya kedves idill, egyszerű, falusi életkép. A plébános, orvos, jegyző falusi triászába becsöppen a szegedi archeológus, aki a triász gyámleányához először mint hódító férfi közeledik, de végül is betársul negyedik gyámapának. Az idill nem nélkülöz egyetlen hiteles színt sem, Móra Ferenc felejthetetlen kedvessége rokont talál Hunyadyban. Kettőjük „munkája" zavartalan színházi estet varázsolt a színpadra. Kritikus szemüveggel nem lehet közeledni a darabhoz, fölösleges is. A három felvonás hat képe közül csak a második és az utolsó nem elégít ki teljesen, a többi hibátlanul beleilleszkedik a cselekvénybe. Mindkettőben a rendező túlzása mutatkozik meg. A második kép stilizált népiességét furcsának, diszonánsnak éreztük. A hangsúly azonban a színház előadásán van s ez olyan hibátlan, egyenletes és művészi, hogy éppen, ilyen látszólag jelentéktelen alkalommal láthatjuk meg az együttes egészen magas színvonalú értékét. Ajtay Andor, akit az elmúlt évadban mindegyik alkalommal külön kiemeltünk, az egyszerű eszközök oly változatával hódított meg bennünket újra, hogy nem tudjuk, van e versenytársa a magyar színpadon. Méltó társa Tolnay Klári, aki külön „jellemet" csiholt a falusi postáskisasszonynak a maga miliőjében valóban ellenállhatatlan alakja számára. Mihályi Ernő falusi plébánosa ennek a valószínűleg még rengeteg meglepetést tartogató művésznek kitűnő alakítása. A sötét színekkel dolgozó Kőműves Sándor és a jól jellemző Vértes Lajos alakítása mellett külön meg kell emlékeznünk Benkő Gyula kedves naturbársáról és Ladomerszky Margit hódító falusi menyecskéjéről. Hidassy Sándor epizódfigurája remeklés, méltán megérdemli a nyíltszínű tapsot. Várjuk, hogy ebben az évben nagyobb szerepben is megmutassa tehetségét, épp úgy, mint Bihary József, aki most csak mellékesen jutott szóhoz. Hegedűs Tibor rendezése az említett túlzásoktól eltekintve, régen látott kifogástalan munka. Megnyitotta kapuit az ANDRÁSSY SZÍNHÁZ is, teljesen tavalyi, nagysikerű szezonja szellemében. Az ismeretlen francia szerző Ártatlan vagyok című vígjátékának csak kiinduló lehetlenségét kell elfogadnunk, hogy három felvonáson keresztül zavartalan mulatságban lehessen részünk. A főszereplő, hogy azt ne mondjuk: címszereplő, Muráti Lili, különös jókedvvel, bár nem mindig új eszközökkel játszik. Mellette Bilicsi Tivadar és Vaszary Piri kipróbált modorával, s a Vígszínházból illőbb feladatokra idekerült Dénes György viszik a nevettetés vezérszólamait. Delly Ferencnek valahogyan nem illik a szerep, sem szellemileg, sem „fizikailag". Nagy siker lesz, amihez a kritikus legfeljebb jókívánságait tolmácsolhatja, mivel kritikai kötelességei alól teljesen föl van mentve. KENYERES IMRE.