Diárium 1947 (1-4. szám)
1947 / 1. szám - HAMVAS BÉLA: Meditáció
MEDITÁCIÓ Gyakorlati tanács a meditációs objektum ÍRTA: használatához HAMVAS BÉLA Az Anthologia Humana-val kapcsolatban ez a különös fogalom, hogy meditációs objektum, a nagy nyilvánosság előtt itt nálunk először merült fel. Úgyszólván senki sem volt, aki a fogalmat azonnal ne értette volna meg. A pszichológiai műveltség, ha lassan is, de mélyül és terjed. Annál kérdésszerűbb volt azonban az, hogy az Anthologia Humana előszavában felvázolt meditációs eljárást hogyan kell alkalmazni. Hogyan használjam a gyakorlatban minden nap, állandóan és reálisan ezt a bizonyos meditációs objektumot? Egészen természetes, hogy ebben a pillanatban, bármilyen érdekes lenne is, a legújabb meditációs módszerekre kitérni még csak vázlatosan sem lehet. Mindössze utalni kell Coué és Baudouin eljárásaira, a nancy-i pszichiátherápia rendkívüli jelentőségére, C. G. Jung tanácsaira (főként a Tai I Gin előszavában a mandalákról írt részre), a darmstadti Bölcseség iskolájára, ahol E. Rousselle ért el számottevő eredményeket és Swami Vivekananda műveire. Nem lehet kitérni az európai megelőző kísérletekre sem, Molinos spanyol szerzetes soledad-szabályaira, Loyola Ignác exercitiumaira (legújabban Przywara igen kitűnő kiadásában) és a XVIII. század több angol és német kezdeményezésére. Tény az, hogy Európában igen sok meditációs módszert próbáltak ki, de általános egyik sem lett. A keleti módszerek közül pedig egyet sem vehetünk át, mert a keleti ember pszichológiai alkata a miénktől alapvető módon különbözik. A legközelebb hozzánk a dhyana (a japán „zen") áll és ezt most a görögök is haszonnal alkalmazták, de később elfelejtették. Ma a pszichológia legnagyobb problémája a meditációs módszer kidolgozása. Ebből a szempontból Freud hatása volt számottevő. Freud az Oedipus-komplexussal olyan meditációs objektumot teremtett, amely minden látható és érzékelhető materiális alaktól független, természete tisztán pszichológiai s így olyan belső realitás-centrum, amelynek segítségével az emberi élet számtalan feloldhatatlannak látszó problémáját (legalább is a felületen) megoldozza és meglazítja, ha nem is oldja meg. A Freud-féle módszer persze kissé durván általánosító jellegével félrevezető és ebből a szempontból inkább tudományos feltevés, mint olyan meditációs objektum, amilyet keleten, vagy a görögök használtak. A leghelyesebb példából kiindulni. A példa pedig legyen Rudolf Kassner gondolata az „indiszkrét ermber"-ről („Az emberi nagyság elemei" című essay egyik kimagasló része). Kassner azt mondja, hogy a modern ember nem nagy ember és képtelen a nagyságra. Nem tud átlátszó lenni, tiszta, komoly, derűs, nyugodt. Ezért nincsenek éles határai. Nincs formája. Zavarosságának, tisztátalanságának, komolytalanságának oka pedig az, hogy indiszkrét. Indiszkrét a közönséges szóhasználat értelmében őnagysága, aki urának zsebébe nyúlkál és az az úr, aki felesége retiküljében kotorász. Aki felbontja más levelét, aki belenyúl más szekrényébe és fiókjába. Indiszkrét a mélyen tisztelt szülő, aki pedagógiai szenvedélyében tizennégyéves kislányának naplóját elolvassa. Az indiszkréció a tisztátalan életmohóság eredménye, amely mindenütt fülledt szenzációkat szimatol, a naplóban, a levélben és a zsebekben. Ezért a jellegzetes indiszkrét jelenség a pletyka s ezért ma, az indiszkréció jellegzetes korszakában életünk fontos tényezője az elpletykásított sajtó s ezért mainapság egyik főszavunk a „leleplezés". Ez a jó falat! — amikor leleplezik a színésznőt, a bankigazgatót, a rendőrkapitányt és az államtitkárt. Kiderül mindenkiről, hogy nem nagy. Mindenki egyszerre megnyugszik és örül, hogy az emberiségben nincs kivétel, a többi éppen olyan maszatos, mint ő. Arra, hogy az indiszkréció mennyire tisztátalanság, jellemző a következő: az indiszkrét ember mindig szurtosnak érzi magát, rosszszagúnak és ezért ez az ember eszelős tisztaságőrületbe esik. Képes lenne egész nap mosakodni. Félórákig súrolja tenyerét, tízpercekig a száját öblögeti, reggel a fürdőszobában hosszas szertartást végez saját tisztálkodása körül, fecskendez, keneget, vakar, piszkál, forró és hideg vizet váltogat húszszor, kitépdesi szőrszálait, vagyis minden úton-módon igyekszik megszabadulni saját tisztátalanságától. Mit tesz az ember ilyenkor? — indiszkréciót követ el önmaga ellen. A freudistáknak erre a jelenségre sokkal súlyosabb kifejezésük van. Ezek az emberek, főként nők, a megvadult higiénikusok, akik nem tudják, hogy orrukat először önmaguktól kellene fintorgatniuk, a tisztátalanság mindössze kivetítése saját belső zavarosságuknak és szégyentelen életmohóságuknak, amely minden ember dolgába beleturkál. De az indiszkréció nem egyszerű tapintatlanság, vagy tolakodás. Diszkrét országokban, mint Franciaországban, vagy Angliában az ember azonnal látja a tízéves fiún, mit jelent diszkréten élni, lelki inzultusoktól mentesen. 3