Divatcsarnok, 1853 (1. évfolyam, 1-78. szám)

1853-03-17 / Mutatványlap

—* :*C!~ i w ti* ben nagy részem volt, s melyek kétségkívül még ma is jó emlé­kezetben vannak­­. olvasóimnál, eléggé megismertetek velem a tért, melyre kilépek. Szándékom tiszta, a kitűzött czél szent, több derék irótársam szíves ígérete kedvadó, honfiúi buzgalmam ernyedést nem ismer, s igy bizton remélem, hogy a pályatársak között becsülettel megállom helyemet. Vállalatom, a mondottakhoz képest, nem olyan, hogy kér­kedhetnénk , mintha általa szükséget pótolnék, miután szépirodalmi hírlapoknak oly bővében, mint ép ez év szerint, még sohasem voltunk. Azonban fölösleges lesz-e, vagy sem, az enyém? a felett a t. olvasó közönség s az idő fognak határozni. Hogy én fölöslegesnek nem tartom, az természetes. De korán­­sem azért, mintha talán hiúságom hitetné el velem azt, hogy én szebbet, jobbat, czélszerűbbet fogok nyújtani, mint a már létezők; noha minden erőmből azon leszek, hogy ebben túlszárnyaltatni maga­mat általok ne hagyjam ; hanem azért, mert ily verseny által — ha abban, mint erősen hiszem, a pályatársak ép oly nemes ösztön által lelkesítvék, mint magam — csak az olvasó közönség, csak nemzeti irodalmunk?Jehet a nyertes. Mert szép nyelvünk körül még mindig marad elég tenni va­lónk birodalmunk gazdagítására, még végtelen a tér ! Itt munka és ápolás egykép kívánatos, s kinek tehetségében áll, tenni szent kötelessége. A tudomány és művészet, az ipar és íizérlet, szóval a szeremnt­ és anyagi vállalkozás minden nemeiben már eddig is mutathat fel nemzetünk jeleseket ; nyelvünk igenis megbírja azon társalgási csínt, mely a bel­műveltségnek látható jellege; a nevelt­­ség ép úgy sajátunk lehet, mint más szép tulajdonok; szóval : csak szilárd akarat, csak buzgalom kell, és nem hiszem, hogy a ver­senyben , melyet a nyugatias művelődés mezején oly szépen kez­­dünk, óhajtott virágot s gyümölcsöket ne szedhessünk. Helyén hiszem itt pár szóval megemlítni az irányt, mely lapomon uralkodni fog. Szent áhítattal fogok csüggni nemzetem azon eredeti nemes sajátságin, melyeket hosszú ittléte óta, annyi vihar között, sze­rencsésen megőrze ; s a nélkül, hogy lapomban az ősi ereklyére legparányibb szeplőt vetni hagynék, iparkodni fogok : annak hasá­­bait a művészet, szép tudományok és műveit társalgás csarnokává tenni, melyből száműzve maradjon minden, mi az hiedelmet, főleg pedig a női szemérmet, s általában azon szabályokat, melyeket a „jó nevelés”” önmagától szokott önmagának felállítni, csak távolról is sérthetné. Ez irányt hűségesen, szilárdan követvén, remélem, meg fogom legalább közelíthetni azon czélt, melyet lapom által részben szinte elérni ókajtok: megszűntetni .A­-Lazen itt ott most is mutatkozó

Next