Divatcsarnok, 1853 (1. évfolyam, 1-78. szám)

1853-06-26 / 25. szám

*-»­481 cím tehetség, kétségen kívül, ki megérdemlené, hogy a műértelem is hallasson róla egy két szót, annyi phrasis után , ha volnának embe­reink, kik a hazai i­r­á­s­z a­­ gy­ermekes elfogultságával nem törődve, a személyes tekintetek kisszerűségén túlemelkedve , az Ítészet tönkre méltán jutott hitelének visszaadnák azon jelentőséget, mely­­lyel mig egy irodalom nem bír , suhlanczéveinek gyermekczipőiből nem érdemel­­emancipatiót.44 S ezt épen Petőfi miatt óhajtanák mindenek fölött. Kezdet­ben környezete által elkényeztetve, melynek többségéhez képest óriásnak méltán hihette magát, nem volt ideje, hogy háborgó, tisztulatlan, sőt gyakran nyers elemei azon plasticai nyugalmat, formatisztaságot megkaphatták volna, mit egyes apróbb darab­jainak tündéries bája s bevégzett kerekdedsége remélhetővé tett, s óhajtandóvá kétszeresen, miután ama hiányok mellett, annyi pezsgő, életgazdag magyar­ népies elem volt benne, mint több senkiben nem. A veréb egyszerre röpül, a sasfi előbb mászni tanul, mond egy nagy költő, s Petőfi oly kiváló, meglepő tünemény vola, hogy csak fényes oldalait nézni szívesen szokák meg. És a genienek tulajdona, hogy tehetségének kizárólagos ura marad , mig hibáit s tévedéseit aprópénzül veszi át a forgalom. Mintha a természet azon tulajdonokat, mikkel elárasztá, másoktól vonta volna el­­ a géniét, mint az üstököst, egy hosszú csapat kö­veti — az utánzóké. Azt hiszik, hogy a kitartó biczegés, szárny nélkül is jó darabig eljuttat. A genie irányt tör, s maga után ra­gadja közönségét : miért ne találkoznék ebben egy két kullogó, kinek Orpheus lantja helyett középszerű czigányzene is elég és jó? Goethének majd minden műve megannyi „iskolát41, csinált, s a nagy mester régen más új világokat keresett s talált, mikor „hívei*4 még arczuk verejtékében izzadoztak elhagyott nyomaiban. Persze hiába izzadoztak, persze hogy eltemette, mint Farao tábo­rát, azaz­ a „Wertherek44 és „Berlichingenek,44 a „Tassok44, és „Faustok44 viszhangjai rég elpendültek , mig a bérez maga áll és fog örökké. S bizony mi sem szaporítnók a szavakat X. és Y. tanit­­ványi kísérletei fölött, ha e divat, mely lyrai költészetünket, emelése helyett, a Poócsok és Mátyásiak s Csökön­­y féle „kinövések44 korába vetné vissza, nemcsak, hanem, egyszersmind érdekét s hitelét nem ásná alá ép azon fogalmaknak, miknek hű megőrzésében, kellő fejlesztésében s okuk­ kezelésében helyezzük mi a jövőnek minden reményeit. Mig regény- s novella-irodalmunk, gyér kivételekkel, alig képviseli mással a magyar nemzeti életet, mint jobb-roszabb nyel­vével — hogy becsületes ősi szokásaink s még el nem majmosodott eredetiségünk tompa gúnyolgatásáról hallgassak — , költészetünk meg oly trágár, pórias, nyers elemekben keresi gyakran a n­e­m­

Next