Divatcsarnok, 1853 (1. évfolyam, 1-78. szám)
1853-08-04 / 36. szám
708 ti* nyomtatványokkal — is eltöltik, nemcsak képzelődésüket, hanem sokszor útiládájukat is. Útra készülni és gondosan készülni, az igaz veszélyesség; de maga az eszély szent személye is nyúlhat ferde és czélellenes eszközökhöz , ha schlendriánt, vagy tekintélyt követ inkább, mint a megfontolás józan sugallatát; szóval ezen maximát : a járt utat a járatlanért el ne hagyd! tartja főkép szeme előtt. Az utunkban látandó tárgyakkal előleges ismerkedést, kivált pedig képek általi ismerkedést, ama kártékony schlendriánok közé számlálom. A kép p. o. ábrázolhat vidékeket, épületeket, vagy végre embereket. — Mindenikkel van egy közös és egy külön baj. Tartva mondom ki, de nekem úgy látszik, hogy minden tájfestményben van valami, ami inkább szít egy színházi díszlethez, mint a természethez. És miután leírtam, — engedelmet lérek a tájképek mindenkori mestereitől Titian büszke árnyékán kezdve az élő és sokasodó Markóig, — de nem törlöm ki. És valóban az a kikerülhetlen ráma, azon műszerkeztési szabályok, melyek e rámát több kevesebb symmetriával betölteni parancsolják, azaz elszigetelt egység, mit a mű megkiván — mindezek, és mondhatnék még egyebet is, — a tájképet az aestheticai tökélyhez közelíthetik s igen-igen jeles és remek faldíszitmény méltóságára emelhetik ; de a szegény egyszerű természet csak úgy jelen meg benne, mint az alvajáró a malom ereszén. Szóval, kép sokszor juttatott eszünkbe, nekem is másnak egy már látott tájat, de az igazi táj soha sem képet, vagy ha igen, valamelyikük vesztett vele s minden esetre a széptani érzet és élvezet. Forgattam magam is rajnai utam előtt, és nézegettem szemem lankadtáig a „Malerisches und romantisches Deutschland“ stb. finom aczélmetszeteit; de hogy utam mit nyert velük, nem tudnám megmondani. De meg ám azt, hogy mit vesztett, és ezúttal áttérek az épületek ábrázolataira. A képek, különösen és nevezetesen pedig az aczélmetszetek az általuk ábrázolt tárgyaknak s leginkább az épületeknek bizonyos természetellenes csínt, bizonyos filegrán finomságot kölcsönöznek , melylyel előre eltelve, midőn ezt a valódi tárgyat nem leljük fel, egy kedvetlen hiány támad érzületünkben, mely elégséges minden élvezetünket tönkre tenni. Én a sorsnak sok hálával tartoznám, ha a bécsi sz. Istvánt, a strassburgi Münstert, a párisi