Divatcsarnok, 1853 (1. évfolyam, 1-78. szám)

1853-10-23 / 59. szám

— Naplómból. —­­— Magát lopja meg, ki mélyen érzi a bajt ; ki a bajt neveti , meglopja a tolvajt. SHAKESPEARE, szió­n­ikán 1853-ban borús érzelmek között váltam el hazánk fővárosától. Bármily nemes örömök emlékezete s virága lengedez is felém a régi jó időkből : e napon bágyadt, csüggeteg és le­vert valék. E nálam szokatlan lélekállapot okain gondolkodnom kelle. Véletlen kedélysérvem vájjon honnan jő , s miért eredeti? — kér­dezem magamtól. Égszín szemek sugárbucsúját siratja-e lelkem?.. vagy bará­tim távoláért eped? Nem használt perczeimet könyezi talán? . . vagy az elhasználtak sebeiben vérzik? Oh nem !.. hisz ezek megszokott tövisei az életnek, melyeket illatos rózsákkal szelidít a gondos természet... magasztos­ fájda­lom ez, melynek forrása „ne-nyulj-hozzám”-vidékből ered; bal­zsama pedig Isten kezében van. A jó Isten azonban keserveink fölé vidám kedélyzet könnyed felhőcskéjét rendelé, melynek harmatáél enyhületre üdül a bánatos lélek. DIVATCSARNOK: 59

Next