Divatcsarnok, 1854 (2. évfolyam, 1-72. szám)
1854-06-25 / 35. szám
#14 —•+1 805 hol a csikókhoz kiállított tollastorkánkat még szirmán sem érte a legenyhébb zephyr, s a jég és tenger egyetlen és végetlen rózsafénynyé olvadt össze, vagy midőn csendes holdas éjeken, midőn csak a delphin-halászó tengerész horogvetése zavarja meg a csendet, s néhány vándor egyházabeli öszszeül a hajó orrán s kedves népdalait énekli, vagy midőn fáradt gólyák szállnak az árboczokra s keresztrudakra. A festészi öltözetű görögök ott vártak már bennünket a parton. Miután utazásunk czélja a művészet és különösen festészi jelenetek gyűjtése volt, mind az öten, kik magyarok és művészek valánk — köztünk három testvér egy előkelő családból — szétszéledünk a tájon, regényes pontokat keresők, ketten hangszereiket is elhozák magukkal. A nap igen forrón sütött. A homok a csizmatalpon át is égető lábainkat. Bérezek közé szorult tágas völgy volt a táj , mely a tenger felé egészen nyitva lévén, mint roppant színpadot mutatá élénkbe a kikötőt, mit e vad helyen csupán a természet képeze. A lapályt rideg olajfák boríták, mik igen száraz képét adák azon honvágynak , melyet Kisfaludy Károly ily szép szavakkal kezd meg : „Hűvös olajfák illatos árnyiban“ stb., mert ezek bizony mi sem voltak kevésbbé mint hűvösek , miután a szomorú törpe fehér levelű fűzhöz úgy hasonlítanak, mint a tizenkilencz az egy hián húszhoz. — Azonban ez olajfák egyike alatt görög család ütött sátort, s ez egyetlen olajfa minden törpesége mellett is a legfestészibb kinézést nyeré általa. A családapa piros pozsgás képű férfi volt, ki zsinóros görög dolmányával és bicskájával, melylyel virágos tálkában , olajban úszó hüvelyk-babokat halászott, élénken emlékeztetett Marosán nevű hajdúnkra, kit a robotosokhoz nem egyszer kisérek gyermekkoromban hasonló tájakra máré (török búza) szedésre. A görög mellett kis kecsketömlőben bor feküdt. Ha magyar volt volna, megkínált volna, de a görög egykedvűen tekintett ránk és folytatá ebédét. Mellette 12 éves leányka állt fehér és fekete daróczban, mely öltözetnek szabása s a leányka arczvonásai oly tisztán ó görögök, oly klassikaiak voltak, mikint bámulat lepett el bennünket, nem annyira azért, hogy ily érdekes történeti anyagra bukkanánk, hanem hogy a Minerva temploma látogatóinak nagy számából még egy sem közlé ez öltözet leírását, mely egy fogással visszavarázsol Themistokles korába. Szóba vagyis inkább jelbe eredünk pásztorainkkal, s legelőször is kérdezősködés útján szótárt rögtönzünk , mely szerint megtudok, hogy a leánykát K o r iczi, a nagy tövisfüvet, mely a lapályt boritá, s mely a tekenyős-békák ezereinek hazája, sztyingyi, s a görög pásztorok fő szükségét, a lőport, barátinak hívják, ugyanis midőn a fél kenyérért, fél kecskesajtért és egy tálacska tejért erőnek erejével három ötfrankos tallért kivontak tőlünk, s mi ezt természetesen fizetni nem akartuk, kiköték, hogy mit sem kívánnak tőlünk, ha egy maroknyi lőport adunk nekik. Az olajfa patriarchája írni is tudott, s ő volt az első, kitől az alfabétát megtanulok. Azalatt, hogy így beszélgetünk, a körültünk emelkedő bérczeken fehér füstlepedék kezdenek terjengeni szerteszét, míg több domb hátát a láng egészen elbobitá. Kérdezősködvén e különös tünemény oka felől, a görög mutató és biró ujját fölfelé tartá s annak billegetésével a nyúl füleit ábrázolván, értésünkre adá, hogy a görög vadászok e kényelmes módon gyújtják meg a száraz bokrokat s a szegény megszöktetett nyulat igy veszik puskáik hegyére. Nemsokára apró szamárkákon fris fekete kenyeret — mit a réten vagy vadonban rögtönözött nomád kemenezékben sütnek, — kecsketúrót és tejet .»*« Víg ficzkóink a három kis orr-rúdvitorlát mert elül vannak, kicsinyek, s a hajót mintegy vonni látszanak, ha jó szél van , csikóknak keresztelék. (!«*—--------------------------------------------------------------------------------------------------------■Hsfc