Divatcsarnok, 1854 (2. évfolyam, 1-72. szám)
1854-07-05 / 37. szám
-----------------------------------------------------------------------------------------*».* —M 844 I*— Ízetlennek tartá egész költészetét; míg szemben az előítéletekkel, annyi ellensége támadt, amennyi verset írt az osztályok némelyike ellen. Amazok nem láttak verseiben ideákt, ezek nem reákt. Szavak és állítások, melyek vádá alakulnak aszerint, amint a vádlók, és nem a költő helyzetéből ítéltetnek. Ha mindezen nagy ellenmondásokat, melyek a gyűlölet és szeretet, az ízlés és ízetlenség vég sarkai közt lapdaként játszottak Petőfi Sándorral, s magát magának tették ellenébe, ifjú korára utasítom, azt fogják mondani: más is volt ifjú, és fájt neki a méltatlanság, az élet hidegsége, a világ közönye , és talán nagyobb lelkierő s költőibb kedélyre mutató, megbízni a fájdalmat szenvedő nyugalommal, mint keresetlen szavakban mérgelődni, s dithyrambi féktelenséggel zajongni minden ellen, mi talán nincs épen ínyünk szerint életben, művészetben. És bár e szavak sok igazságot foglalnak magukban, mégis egyedül a költő fiatalsága az, melyre mind erényeit, mind hibáit hárítom ; de az én magyarázatom és pedig lélektani tapintatom szerint, mondván, hogy az ifjúságnak, a lelkesedésnek teljes, valódibb képviselőjét nem ismerem. Az ifjúságnak egy előjoga van minden népek és idők megegyezése szerint, az, hogy szabad neki hibázni. Az ifjúnak szabad eltagadni mindent, ami nem ő: emberi véleményt, intézeteket. A létezőnek megsemisítése, a dolgok rendének újból szerkesztése, ifjú embernél, ha van benne lélek, nem példátlan igyekezet. Ez, míg a hús és vér esztendein át kell menni a fejlődő szellemnek, ami pedig nem könnyen változik, mindig meg fog történni.való ugyan, hogy eme szakáltalan bölcsészet, mely magát az egyén bensőségét tekinti csak igaznak és valónak, s maga szerint törekszik alakítani a világot, bátor szemlélődéssé fajul, és az úgynevezett isteni irónia, a nihilismus, magasságaiban vesz el, mint német szomszédainknál egy ismeretes költő-bölcsészeti iskola, honnan semmi eredmény nem várható ; de az is igaz, hogy ép szervület e pontnál meg nem állapodik. Átmenet ez, hasonló ama borotvahídhoz, melyen a török paradicsomba mennek a meghaltak árnyai, s ha félre lépnek, önmagukat vágják össze. — Az ifjú, eme pontján a fejlődésnek, azt mondja: ez a világ enyém. Mit nem lát e vágyban, epedésben ; van-e olyan , mit el nem lehetne érnie, magáévá tennie? Adj neki egy szót, mely eszme, és beszélj vele aztán a kivételekről és módosításokról! Hiába fogod fejébe verni akarni, hogy nem minden eszme egész általánosságban, minden idők szüksége, és lehetősége, hogy sokhoz műveltségi fok kívántatik, hogy sokra idomulni kell a léleknek. Hiába j Ő egyetemest lát, s az eszmét maga rideg elvontságában fogadja minden alkalmazás, minden különödés nélkül, mi,az iste n Jr ah-— -------------------.—_—-----------------------------— --------------------- | .