Divatcsarnok, 1854 (2. évfolyam, 1-72. szám)
1854-07-05 / 37. szám
*S* —*« 845 n— nek álma, és mint a madár a kék özönben, úszik ő is a gondolat egyszínű elemében; távol sem gyanítva, hogy a teljes világosság és a teljes sötétség egy , mert egyformán nem vehetjük ki a tárgyakat egyikből mint másikból. Mi természetesb ilyenkor, mint hogy az ifjú lélek magát nézze igaznak; másokban pedig ne lásson egyebet szívtelen önzésnél, ronda szűkkeblűségnél, erkölcsi alakoskodásnál, mely hazudik, mikor vallást tesz a szentről, hazudja az érzést, a lelkesedést, s nem érdemel egyebet nagy megvetésnél, gyűlöletnél. Innen a legizgalmasb szellemek zenebonása magokban és dúlása a tárgyi világ, élet és szokások ellen ; innen a legönszerűbb, és ép azért legönzőbb gondolkodás az ifjú kebelben , mint egy Byron páldája után sokak tetszésével találkozott, divattá lenni készült, s közöttünk is költői elemül akart becsempésztetni; innen Petőfi Sándor feddezései, gyűlölete és haragja; kinél ez, köztünk legyen mondva, épebb és egészséges alakban mutatkozott, mint az angol költőnél, ki kaczérságot s gyakran csinált boszankodást vegyite költészetébe, s az angol sziget sűrű ködétGléczia bájege alatt is lélekzette verseiben ; és míg Byronnál uralkodó elem volt eme kesernyés tészta, Petőfinél csak néhány évre vagy napra volt szorítva, amabban habitus , ebben alkalom, amaz belébetegedve, ez minden órán kigyógyuló félben, igen hamar , igen jó szerével. De nem akarok védője lenni a szilajságnak, a kegyelet nélküli fenhéjazásnak, szerénytelen elbizakodásnak, melyek mint életadati vád, nem egyszer mondattak el felőle. Meghagyom előbbi véleményükben azokat is, kik Petőfit szerették olvasni, de nem örültek személyesen ismerni, mondván : Petőfi nagy költő, de kiállhatlan egyéniség. Azonban a ki köztetek vádolhatlan, vessen követ fejére; és ha neki annyi bűne van, nincsenek-e több fény oldalai? Igaz, hogy ő nem igen sátorozott, akárki körül sem, tisztelgéseivel; igaz, hogy démoni óráiban nem látott magánál nagyobb embert a horizonon, s talán igazán, talán nem. De hát mi legyünk-e igaztalanok iránta, hogy midőn egyetemesen fájlaljuk kora letűnését, emlékezzünk részletes gyarlóságaira? Tudok én elég jó embert, ártatlan lelket, ki a légynek sem árt, de nem is hagy maga után annyi hazai dicsőséget, mennyit a légy elvinne szárnyán. S váljon ki oka, hogy a legnagyobb elmék rendesen azok, kikben legtöbb ellenmondás, összeférhetlen adalék mutatkozik a közrendű szem előtt ; ki az oka, hogy például a magyar közönség mindig contradictiót keresett még eddig észnagyaiban, s örült ellenben a szentélyes rejtekhely nélküli, egyhangú felületes kebleknek, s ezek átlátszó tisztaságának? — Ezekben semmi ellenmondás, igen! semmi tartalom! Eme vád és védszavak után egész nyíltsággal kérdem : mi X *»* I“ —..............................................................................................................................................................................—-—*+»4.