Divatcsarnok, 1854 (2. évfolyam, 1-72. szám)

1854-07-05 / 37. szám

*S* —*« 845 n— nek álma, és mint a madár a kék özönben, úszik ő is a gondolat egyszínű elemében; távol sem gyanítva, hogy a teljes világosság és a teljes sötétség egy , mert egyformán nem vehetjük ki a tár­gyakat egyikből mint másikból. Mi természetesb ilyenkor, mint hogy az ifjú lélek magát nézze igaznak; másokban pedig ne lásson egyebet szívtelen önzésnél, ronda szűkkeblűségnél, erkölcsi ala­koskodásnál, mely hazudik, mikor vallást tesz a szentről, hazudja az érzést, a lelkesedést, s nem érdemel egyebet nagy megvetés­nél, gyűlöletnél. Innen a legizgalmasb szellemek zenebonása ma­gokban és dúlása a tárgyi világ, élet és szokások ellen ; innen a legönszerűbb, és ép azért legönzőbb gondolkodás az ifjú kebel­ben , mint egy Byron páldája után sokak tetszésével találkozott, divattá lenni készült, s közöttünk is költői elemül akart becsem­­pésztetni; innen Petőfi Sándor feddezései, gyűlölete és haragja; kinél ez, köztünk legyen mondva, épebb és egészséges­ alakban mutatkozott, mint az angol költőnél, ki kaczérságot s gyakran­­ csinált boszankodást vegyite költészetébe, s az angol sziget sűrű­­ ködét­­G­léczia bájege alatt is lélekzette verseiben ; és míg Byron­nál uralkodó elem volt eme kesernyés tészta, Petőfinél csak néhány évre vagy napra volt szorítva, amabban habitus , ebben alkalom, amaz belébetegedve, ez minden órán kigyógyuló félben, igen ha­mar , igen jó szerével. De nem akarok védője lenni a szilajságnak, a kegyelet nélküli fenhéjazásnak, szerénytelen elbizakodásnak, melyek mint életadati vád, nem egyszer mondattak el felőle.­­ Meghagyom előbbi véleményükben azokat is, kik Petőfit szeret­ték olvasni, de nem örültek személyesen ismerni, mondván : Pe­­­­tőfi nagy költő, de kiállhatlan egyéniség. Azonban a ki köztetek vádolhatlan, vessen követ fejére; és ha neki annyi bűne van, nin­­csenek-e több fény oldalai? Igaz, hogy ő nem igen sátorozott, akárki körül sem, tisztelgé­seivel; igaz, hogy démoni óráiban nem látott magánál nagyobb em­bert a horizonon, s talán igazán, talán nem. De hát mi legyünk-e igaztalanok iránta, hogy midőn egyetemesen fájlaljuk kora letű­nését, emlékezzünk részletes gyarlóságaira? Tudok én elég jó em­bert, ártatlan lelket, ki a légynek sem árt, de nem is hagy maga után annyi hazai dicsőséget, mennyit a légy elvinne szárnyán. S­­ váljon ki oka, hogy a legnagyobb elmék rendesen azok, kikben legtöbb ellenmondás, összeférhetlen adalék mutatkozik a közrendű szem előtt ; ki az oka, hogy például a magyar közönség mindig contradictiót keresett még eddig észnagyaiban, s örült ellenben a szentélyes rejtekhely nélküli, egyhangú felületes kebleknek, s ezek átlátszó tisztaságának? — Ezekben semmi ellenmondás, igen! semmi tartalom! Eme vád és védszavak után egész nyíltsággal kérdem : mi X *»* I“ —..............................................................................................................................................................................—-—*+»4.

Next