Divatcsarnok, 1854 (2. évfolyam, 1-72. szám)
1854-07-05 / 37. szám
*«! * »• 846 volna Petőfi Sándor, ha csak épen azok által ítéltetnék, kik bírálataikban a szokás , illedelem, hétköznapi rendesség, ki- és betanult feszesség, szabatosság fését használják? Nemde megférhetlen egyéniség, kiben semmi abból, mit szerénységnek hí az erkölcstanitó; nemde vad fiú, a szó legvalóbb értelmében, ki nem tud beszelídülni a jóhangú, műveit körök világába ; annál inkább, mert külsőleg is eltér a rendes viselettől, a divattól, és jár fényes gombos dolmányban, nadrágot behúzva, fején kucsma vagy kuruczos kis sapka, és pedig a műveit, csinos főváros színe előtt, hol párisi szabatu öltözékek minden ízlést kielégítőleg divatoznak, s ő egy maga, csakhogy minden szem rajta pihenjen meg, különczködik, csufságoskodik? Nemde, kevéssé ajánló az a tulajdon is, hogy ő, mint versében írja, egyet káromkodik, és úgy csilapul a haragja? stb. stb. Mi volna különösen azok szemüvegén, kik valakinek szellemi világából rendesen az úgynevezett ellenmondásokat állítják szemközt, s a nagyobb szabású lelkek széles birodalmát nem látják be egy oda forduló rátekintéssel ? Angelo Mihály, a vatikáni egyháznak halhatlan mestere, egész sor épületeket akart lerontatni, és tért nyitni az egyház homlokzata előtt, szinte a Tiberig, hogy a csodálandó művet kellő pontról, illő távolságból nézethesse, mondván: „A tárgy nagy, a szem, közelről, a fej fordítása nélkül, de nem láthatja egyszerre, s messzibbről kell nézni.“ Nem így kellene-e lerontani sok műbiró elméletét? De a mester szava nem foganíttatott, s a vatikáni egyháznak ma sincs kellő nézőpontja, elég tere, honnan játék volna a felfogás, s a tömör falak és nagy dimensiójú homlokzat könnyű és összehangzó mű gyanánt szöknének föl a levegőbe. Mondom, a nézőpont igen sokat tesz. Én a lélektanból vettem e pontot költőnkhöz, s úgy látszik, legalább nekem, hogy semmi nem történt akár életében, akár verseiben, lelke sugalata nélkül, hanem oly kényszerűségből, minek lehetlen ellenállani, mint a vulkán kitörésének, mi az ő kedély világát örökös forrongásban tartotta, feszítette; voltak például perczei, mikor magyar ember létére, hazugságnak tartotta volna úgy öltözni, mint a franczia öltözik, és láttuk őt pitykés dolmányban ; ő vallotta költészetben a népiesség elvét, és ezt a maga egyetemességében követé tetszett , nem tetszett valakinek ; s ekkor előálltak ama famosus költemények, melyeket némely barátai fölötte geniálisoknak, fingásabb ítészek pedig a legvadabb durvaságnak kereszteltek , minők : „Úgy jóllaktam, hogy még!“ aztán „A faluban utcza hosszat,“ mely utóbbi egy helyütt igy mondja: „Tánczolok, mint a veszett fene ;“ sor, melyet máig sem igen bocsátottak meg ellenfelei, s történt, hogy egy kecskeméti (1847-ki) kalendáriomban a verse utánnyomatott, de a „veszett fene“ helyett „veszett medve“ áll. ---------------------------------------------------------------------------------------------------------