Divatcsarnok, 1854 (2. évfolyam, 1-72. szám)
1854-07-10 / 38. szám
#» »—--------------------------_____-------------------------------------------------------------------•■»»# fl» * * —--* 867 •+—— mikor rendesen választó különbséget tesz tárgyak és tárgyak között s megvonatik az eszmék és eszmék közötti barázda ; megkülönités, mi a költészet halála. Ily értelemben előáll aztán a magas, az ünnepélyes és köznapi költészet egyoldalú magyarázata, az aesthetikusok kifáradhatlan ügyekvése a fiókozás körül, egyik fiókban: szép, másikban szépecske, harmadikban kellemes, nagyszerű stb. Csak nem rég az ideje, hogy a hazai közrendi élet, s a népi jelen magasszerű meghallása nem is nézeték költészetül; és az illőbb magassarku előadásból egyedül akkor mert alább szállni legtöbb költő, ha ellen nem állhatván itthoni hajlamának, népdal-irásig alázta magát. Komoly hangú költeményben valamely népből vett, de máskint tiszta és tisztes kifejezés oda nem illő, kirívó tarkabarkaságul nézeték, mint folt, mi kedvetlenül hat a figyelemre, veszti a jótékony hatást. Fejemen történt, hogy Kunoss igen kegyetlenül megmosott a következő két sor egyikéért . Szépet kis időmnek elértem-e már? Javát megevém kenyeremnek mondván : ez az a híres költő, aki ambrózia és mit tudom én, miféle manna helyett, prózailag, kenyeret eszik? És van előkelő magyar dalnok, kinek nyelvében afféle közrendű kifejezésre akadni aranyért sem lehet; jól megértvén, hogy a régibb ízlés ezt vérig halálig üldözte, mikor jaj lett volna a költőnek, ha ,,kecskerágóta és nem mirtust emlegetendő. Ezen, mailag már fölös szigor, úgy látszik, az idő kiskorúságának követelése volt. Idomulni kellett a költészeti alkatnak, és szokni a nyelvnek. De, jelenleg inkább az ellenkezőben tévedés hibáját is érezzük utána némely költőnél. Akkor semmi népi, most csupa freskó. A kritika nekik Mózses botja lett, mely a Vörös-tengert két fallá ütvén egymástól, száraz utat nyita Izráel fiainak. A föntebb értett költő urak, Izráel fiaihoz hasolóan, száraz lábbal járnak valamely semleges földön a költészet és próza között, a népi elemnek elvont, merev felfogása miatt. De 1840 körül kibontakozott már költőink lelke a bilincs alól némileg, és a házasság mind jobban tört magának utat: sonett, madrigal, ritornell, s több efféle igen kimért formák, ritkábban jöttek elő; a klassikai gondolatjárás, merev és ünnepélyes nyugalom enyészett valamely mutatkozó új elem előtt. Szóval a szabályosság unalmas kezdett lenni, s más rhythmusa követeltetett a költészetnek, és nem csalódom, ha úgy ítélek, ha ezen új elemet és rhythmust Petőfi Sándor teremtette meg a magyar költészetben, s övé, a magunkat magunktól elválasztó falak ledöntésének dicsősége , — az ő befolyása renditő volt. i - -------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------*