Divatcsarnok, 1855 (3. évfolyam, 1-72. szám)
1855-01-05 / 1. szám
X-u— m —-*n 2 •+**— virágai mosolyában derítő érvet találhasson, melyet csak öregbít a sok apró baslakodás, melylyel azok ápolása összekötve van. E részben tehát nem volna okod csodálkozni. De van több — nem csodálkozni ugyan, hanem talán — aggódni azon, hogy a mai társadalmi, s méginkább politikai viszonyok közt, nemcsak szerkesztéséhez fogok újra DIVATCSARNOKomnak, de kiadásához is, saját veszélyemre? Mintha csak olvasnám a gondolatot, melyet az irántami barátság és részvét költ Tebenned : „Mit? te most akarsz boldogulni szépirodalmi lapoddal, midőn a pénztelenség oly nagy, oly általános? midőn azzal tehetősbeink közöl oly sokan, s oly örömest takaróznak ; s e mellett hazánkfiait, de még honleányaink egy részét is talán, sokkal nagyobb mértékben vonzza a keleti ügyeket bonyolító politika kifejlése, mint lapod igénytelen értekezéskéi, novellái, versei s egyéb ilynemű apróságai ?... Okulj egykori pályatársaid sorsán, s hagyj föl szándékoddal!“ Így gondolod Te, kedves barátom, s én bizonyára illő hálával ismerem el részvevő aggodalmadat, — de tanácsodat, ha csakugyan ez volna, egyelőre el nem fogadhatom, s nem követem — habár, mint a magyar ember már megszokta, saját káromon kellene is okulnom! Még nem szakadt el tartóláncza reményhorgonyomnak, melyet a magyar honfiak és honleányok nemzetiségünk iránti hűt ragaszkodásába , forró honszeretetébe, s e mellett szellemi tiszta élvek utáni kiolthatatlan vágyába vetettem. Hacsak a múlt éj középórája nem mosá feneketlenné e nemes és szent tulajdonok bűvös tengerét , úgy hiszem, lesz még ez újévben, sőt utódai százában is, biztos fenék, melyben az enyémhez hasonló remények horgonya szilárd alapot találjon. — És ha nem lenne? kérded. — Akkor, barátom, csakugyan nem fog kelleni lap; s pedig nem csupán ilyen enyémszerű, de semmilyen sem; mert — nem lesz magyar, ki olvasná! Igen; bár látom a részvétlenség terjedését, vagy — ha úgy akarod — a kültségtelenség növekvését, s a minden nemzeti érdeket, elnyeléssel fenyegető politikának tátongó száját , azért még nem jutottam el a kétségbeesés azon fokára, mely meg hagyna tagadnom végkép nemzetem fiai- s leányaitól, következőleg a magyartól, életet és jövőt! Tudja Isten, hogyan van? de úgy tanultam én, s azon meg- győzödésre jutottam el nemzetem viharos történetéből, hogy mindig volt e honnak, a legnehezebb napokban is, annyi hű fia s annyi szerető leánya, a mennyinek nemes lángja nyelvünk s irodalmunk — e legszentebb nemzeti kincsünk — iránt, elégségesön azt az 1 *1+