Divatcsarnok, 1855 (3. évfolyam, 1-72. szám)

1855-01-05 / 1. szám

i­monnak áldozó ama tőzsérfajtól sem, mely — alig egy párt kivéve — nem is tartja magát e haza fiának, nem e­ nemzet tagjának, hanem szereti e földet — erszénydagasztó kincseiért; s azért Japánban csak úgy otthon tudna lenni, mint nálunk: ha gazdagságának gyarapítá­sára, megszokott kényelme biztosítására, oly jó kilátása lehetne, oly bizton számíthatna, mint itten! Azért ne is említsük ezeket. — Az előbbiek, ha irodalomról szólsz, leginkább panaszkodnak a pénz növekvő szűkéről; de e pénzhiány, ha elnézesz a legtöbbek hiú fényűzésén, csak ürügy, melylyel hazájok s nemzetük iránti szere­­tetlenségöket takargatják. A múlt tanúskodik ellenük. Voltak idők, midőn menten minden köztehertől, úszhattak kincseikben, s mily kevés volt köztük, ki akkor, midőn épen szükség volt rája, többet­­ tett volna nemzeti irodalmunk, nemzeti művészetünk ügyében, mint ma?... Azon néhány jeles, ki szép kivétel gyanánt emelkedik ki soraikból, itt van ma is, honfiúi kötelessége érzetében, mint ott volt évek előtt, a szent oltár körül; a többi? rabja a divatnak: bármire fogja magyar földön szü­letlő—még mindig elég dús — jövedelmét inkább kidobni, csak nemzeti irodalomra és művészetre nem! S fájdalom­ a szeretetlenség, a köt­elesség-felejtés e honfiúi bűne, megvan ez osztály ifjú nemzedékében is, annyira, hogy alig találsz ebben egy két dicső kivételt, kiket egykor a történetk ép, mert kivételek, a feledékenységtől megóvjon! A nagy szám?... a korosbak nyomait híven követve, szinte csak onnan látszik tudni, hogy magyar, mert magyar föld termi a gazdag jövedelmet, mely here­ életmódját megkezdeni s folytatni segíti. A politikai viszonyok, barátom, cseh aggodalmat sem támasz­tanának bennem lapom ügye iránt, ha csak azok volnának okai ha­zánkban az irodalom iránt mutatkozó részvétlenségnek. Mert való­ban nem irigylem sorsát azoknak, kiket ma is annyira üldöz a düh : azon öröködni, hogy megfejtsék titkát a diplomatiai szövőszékek­nek , miszerint e mellett minden nemesi szellemi érvet mellőzzenek, s legfőbb honfiúi kötelességükről megfeledkezzenek! Kétségtelen, mikép nagy eseményeket hord méhében az idő, melyet épen élünk, s azok conjekturális kifejlése nagy mértékben­­ érdekelheti a magyart is, mint érdekel minden művelt embert, nemcsak Európában, de talán széles a világon. De, ha meg kell is bocsátnunk a magyar embernek, hogy a megszokott politizálásból itthon a viszonyok hatalma által kisodortatva, keletre siet és nyug­­­gatja figyelmével, hogy legalább a távolban foglalkozhassék poli­tikával , azt csakugyan nem hiszem neki megbocsáthatónak, hogy felejtse a mellett kötelessége legszentebbikét , ősei nyelvének kellő ápolását! Mert bármikép alakuljanak is keleten avagy nyugaton a viszonyok, előttünk egynek tisztán kell állani: annak t. i., hogy nyelvünket a társadalmi téren fentartani, első és fő szükségünk és !

Next