Divatcsarnok, 1855 (3. évfolyam, 1-72. szám)
1855-05-05 / 25. szám
dig Lizabeta Ivanovna százszor szebb volt, mint azon szemérmetlen vagy tudatlan hölgyek, kiket hódolva környeztek. Egyszerű és többször csöndesen odahagyva a terem fényét és unalmát, bezárkózott vén spanyolfal, összefoltozott szőnyeg-, szekrény-, kis tükör- és festett faágygyal bútorzott kis szobájába; ott kénye szerint kisírta magát, a réztartóban levő fagygyúgyertya világánál. Lizabeta egyszer, két nap múlva Narumoff estélye után, s egy héttel az általunk rajzolt jelenet előtt, reggel az ablakban ült munkája mellett, midőn az utczára futó pillantást vetve, mérnöktisztet vett észre, kimozdulatlanul szegte rá szemét. Ő fejét lesüté s kétszeres készséggel fogott munkához. Öt percz múlva gépileg nézett ki az utczára, a tiszt ép azon helyen volt. Nem lévén szokása az ablak alatt elmenő fiatal emberekre pillantgatni, szemét majdnem két óráig nyugtatta hímzőrámáján, mindaddig, míg ebédre nem hízták. Ekkor fölkelt, munkáját rendbe szedte, s ezen mozdulata alatt a tisztet ismét ugyanazon helyen pillanta meg. Ez neki nagyon különösnek tetszett. Ebéd után némi megindulással közeledett az ablakhoz, de a mérnöktiszt már nem volt az utczán. Megszűnt róla gondolkozni. Két nap múlva, midőn a grófnéval kocsiba ült, jobbra a kapu előtt fölállított, félig prémes gallérral fedett alakot pillantott meg, melynek azonban sapkája alól fekete szemek villogtak. Lizabeta megijedt, anélkül hogy tudná miért, s reszketve ült be a kocsiba. Visszatérvén, szívdobogással futott az ablakhoz; a tiszt szokott helyén való, égő tekintetet vetve rája. Mindjárt visszavonult, de égett a kíváncsiságtól, s oly érzelem támadt benne, melyet életében először tapasztalt. Ettől fogva nem telt el nap, hogy a fiatal mérnöktiszt az ablak alatt föl s alá ne járt volna. Nemsokára közöttök néma ismeretség támadt. Munkája mellett ülvén, érezte, hogy jelen van, fölemelte fejét, és mindennap hosszasabb pillantást vetett rá. A fiatalember nagyon hálásnak látszott ezen ártatlan kegyért: mindannyiszor, mikor szemeik találkoztak, a fiatalság azon mélyenható s gyors pillantásával látta, mikép borítja el élénk pír a tiszt halovány arczát. Egy hét múlva mosolyogni kezdett. Midőn Tomszki nagyanyjától engedelmet kért egyik barátjának bemutatására, a fiatal hölgy szíve nagyon dobogott, s midőn megtudta, hogy Narumoff a lovas testőrségnél szolgál, nagyon megbánta, hogy titkát oly botor és elárulta. Hermann, Oroszországban letelepült németnek volt fia, ki neki némi tőkepénzt hagyott. Szilárdan elhatározván, hogy függetlenségét megtartja, törvényül tüze, hogy tőkéjéhez nem nyúl, e szerint zsoldjából élt, s legcsekélyebb ábrándot sem űzött. Kevéssé volt közlékeny, nagyravágyó, s tartózkodó magaviselete barátinak.