Divatcsarnok, 1855 (3. évfolyam, 1-72. szám)

1855-02-30 / 12. szám

H ) 222 c..­ ,,El azért a nagyobbik kancsóért!“ Ma piros bor, holnap majd piros vér. . . „Eszem azt a szádat, de csókra áll!“ Ma meleg csók, holnap hideg halál... PETŐFI SÁNDOR: FRAKK ES C­­­I­P n­­ ovember 2-ika volt 1852-ben. E napot, mint önök már tudják, az élők a halottak emlékezetének szentelék, s bár nem vagyok abban bizonyos : várjon a naptárakban vörös betűkkel van-e nyomva? részemről e napot én az ün­­nepek legszentebb­ s legkegyeletteljesbei közé sorozom !­­ Hogy mily sokan vannak, kik velem e tekintetben egyet­értenek, mutatja azon körülmény, hogy e napon, jobban mondva estvén, a temetőkbe csak úgy özönlik a nép. Mindenki siet elvesztett kedveseinek sírját virágokkal, gyertyákkal fölékíteni, vagy, ha szigorú körülményei e kiadást meg nem engedik, kisded halvány lámpa fényénél legalább néhány sóhajt és néhány könyet áldozni azon forrón szeretettek emlékezetének, kiknek szellemei boldogak­­nak érezhetik magokat, ha a magasból alá, vagy a mélyből felte­­kintve — mert ugyan ki tudja azt egész bizonyossággal meghatá­rozni: hol fekszik a dicsőültek országa? — földi szállásaikat nem találják egészen sötéteknek, egészen elfeledetteknek! Ha önök követni akarnak engemet — s miután ez csak gondo­latban történik, ez pedig sem sok időt nem igényel, sem fáradságba nem kerül, nincs okuk tőlem azt megtagadni — elvezetem önöket Pest legnagyobb temetőjébe a „váczi­ út“ melletti sírkertbe, hol legalább is tíz­ezer emberrel fogunk találkozni , ily nagy tömegben pedig mindig van valami látnivaló. Az est csöndes, a szél pihen , hihetőleg, hogy a sóhajok hang­ját— mert ugyan ki lehet sírkertben sóhajok nélkül?—meghall­hassák azok, kiket a sóhajok illetnek, és az ég, hogy velünk rész­vétét tudassa, sötét öltönyt vett magára, melynek redői közöl néha * — Beszély. — I. HALOTTAK NAPJA. *11

Next