Divatcsarnok, 1859 (7. évfolyam, 5-39. szám)
1859-07-05 / 27. szám
-°$°- 344 •°$°— Adj kegyelmet, hatalmas király, és végy föl vazallaid sorába, szólt fuldokolva. S lehajtotta fejét a kevély férfi, le egészen a porba. Iszonyú kin volt ez. De eltűri a gyalázatot , mert édesebb lesz a boszú, mint amily keserű e megalázás. — Kelj föl, szólt Henrik. Mit kivánsz tőlem ? Te a magyarok királya vagy, ki fegyverrel támadta meg birodalmamat. — S ki most kegyelemért könyörög a nagylelkű ellenségnél, viszontá fájdalmasan Péter. — Királyi kegyelmünket nem vonjuk el tőled, szólt Henrik király. Kelj föl. Ha ügyed igazságos, azért viselem a kardot, hogy az igazságot védjem. — Végy föl vazaljaid közé; én és egész országom engedelmes alattvalóid leszünk. Kezedből akarom elfogadni a koronát. Péter királynak keble égett, mintha éles, mély sebet vágtak volna rajta ; feje nehéz volt, a szégyen súlya nyomta. Gyűlölte Henriket, mert urának kellett vallani; de urának vallotta, mert a koronáért s a boszú gyönyöréért föláldozta volna százszor büszkeségét. — Végy föl vazaljaid közé, szólt és újra letérdelt. Aztán megcsókolta Henrik királynak jobbját; Henrik király pedig megölelte új vazalját. — Uram, fejedelmem, szólt a vazal, ne hagyd büntetlen a vakmerő népet, mely királyával szembeszáll. Rosz példa lesz a vitézlő népnek s még a párok is tanúlnak belőle pártütést. Henrik király nem felelt, hanem mélyen, figyelmesen hallgatott Péterre, ki hevesen beszélt : — Országom........a te Magyarországod elvész, ha hüvelyben hagyod a kardot. A pártütők felforgatták trónomat, aztán felforgatják a keresztet. A megváltó hite még alig vert gyökeret s már kiirtják a pogányok. Henrik király valóban félt a pogány lázadástól. — Az ur templomait romba döntik, folytatá a száműzött Péter ; püspököknek, papoknak hullái borítják majd a romokat. A pogányok győznek. —■ Eltaposom a pártütöket és visszaültetlek királyi székedbe, felelte Henrik. Mikor Bua, Bukna és a pogány had a Tisza mellől a Dunához értek, Kelenföldénél találkoztak a lázadók hatalmas seregével, mely elűzte Péter királyt. Elöl maga a nagyur Aba lovagolt. Mellette vitték a zászlót. Nem turul-madár volt arra himezve, repdeső szárnyakkal ; szűz Mária képe volt rajta. Bua boszosan fordította el fejét. — Ez nem az őshit győzedelme. Több itt a keresztény. De még jobban látta csalódását, mikor a sereg vezérei összegyűltek tanácskozni, hogy királyt válaszszanak. Elfojtott dühvel nézett körül és látott püspököket a tanácsban, csúcsos tiarákkal, kereszttel, meggörbített hosszú ezüst-botokkal ; látta hogy Hadúr imádói úgy állnak a keresztények között, mint kis sziget az ár közepén. — Ha el tudnák hozni a szabadítót a Turul nemzetségből, Kopasz László bujdosó fiait , még lehetne remélni. Viske, Bua, Bukna azt akarták, hogy hijják meg királyul Kopasz László