Divatcsarnok, 1860 (8. évfolyam, 2-52. szám)

1860-01-10 / 2. szám

Levelezések. * * * Erdélyben ‘). Örömmel üdvözlöm a „Divatcsarnok“ azon nyilatkozatát, „hogy magyar divatképeket fog adni,“ — remélve, hogy azok eredeti ma­gyar öltözetek leendnek. Megérkeztek az óhajtva várt képek. Adott ön magyar felsőöltönyöket és főkötőket, továbbá ruhává zsinór­zás által idomított Überrockot és köntöst. — Illyeneket ősanyáink nem viseltek. Nem tudom az okát feltalálni, miért viseljünk mi nők ily tra­­vestált ruhákat, ha férjeink, fivéreink és fiaink eredeti magyar öltö­zetet viselnek. — Gazdasági szempontból nem szükséges, mert ki eddigelé sokat költött öltözetére, teheti azt most is, — örömestebb , ki az egyszerűséghez szokott, annak pedig valóságos jótétemény. Az eredeti magyar női öltözetnek egy nélkülözhetlen tárgya a kötő, — (erdélyiestű előruha) s ezt egy divatképen sem láttam *). Nem hihetem, hogy ennek viseletétől magyar hölgy irtóznék , minthogy ez a háziasság jelképe. Ősanyáink gazdasszonyok voltak, és most is az minden igaz magyar nő. — Ha ő salonjában háziasan ta­lálja is magát, ha művészetnek és szépirodalomnak szenteli is idejé­nek egy részét, mégis reggelenkint bepillantván a jó háziasszony­hoz , őt háza elrendelésével elfoglalva találandjuk. — Igenis, vannak most is örömünkre magyar főbb rangú és gazdag hölgyeink között jó gazdasszonyok. — Ha tehát magyarosan akarunk öltözködni, kutassuk fel, hol léteznek régi magyar vállak, és fehér bugyos ujjak, női dolmányok, párták és kötők, s utánozzuk , bár­ki birtokában le­gyen is, — a szerkesztőség felszólitására­) remélhetőleg szívesen mintául kölcsön adandja. Közle látott gyermekkorában egy apró, darabos keleti gyön­gyökből, vékony sodronyra fűzött bogláros pártát, mely igen szép volt. Emlékeze utáni rajzát mellékelve küldik­ egy erdélyi hölgy. Mélyes alkalmakkal vétettek elő, más időkben tiszta és egyszerű öltö­zetben jártak. A becsületesség és a hazafias működések által kíván­tak apáink és anyáink a hajdankorban kiragyogni. Hiú fényűzés mi­att nem tették tönkre magukat és családjaikat. A magyarnak ha valaha, most kell visszatérni az ősi egyszerűséghez. Elég alap van a múltban, melyre támaszkodva, büszkék lehetünk, s mások felett kiragyogha­tunk. — Csakhogy hevüljünk a múlt erkölcseiért és elveiért hiven és igazán. A cselekvő erény legszebb koszorú a honfiak és honleá­nyok homlokán. E tekintetben ez az elmúlt év nem kis vigasztalást öntött a ne­mesebben érző szivekbe. A fenn említetteken kívül, nagyszerű áldo­zatok folytak be a nevelés oltárára. Maga a kis Deézs várossá 1,000 po­ntot áldozott egy magyar reáliskola megalapítására. Gsikban, Há­romszéken algymnasium alapult csupa hazafias áldozatokból Gaz­dasági országos egyletünk fiókegyletekkel nevekedett, melyek mint megannyi megyék a központtal érintkeznek s erőt visznek és meríte­nek. Casinó-egyleteink az országban szaporodtak, a meglevők népe­sültek,é­s az egyet nem értők mindenünnen kiküszöbölve. Íróink sza­porodnak, a régiek hallgatásukat megszakították, s újra működni kezdettek. Szellemi nyüzsgés jött létre kisded hazánkban. Mindezek oda mutatnak, hogy a nemzet élni akar s van erő benne, hogy él­jen. És ez nem elég áldás-e a múlt esztendőből? Nem hasonló-e ez az elmúlt esztendő a gazdag vetéshez jó és termékeny földben, a­mely­ből aranykalászok kelnek s az aratás napján a gazda lelke eltelik boldogsággal. Bizton nézünk ilyen esztendő után a jövő elébe. Ha ez kivitte hírnevünket e nagy világba,­­ a jövő miatt sem lesz okunk szé­gyelleni magunkat. Csak törhetetlen egyesség, szilárd kitartás, buz­galom minden szép, nemes és szent iránt mint eddig, s Erdély a kis testvérháza is el fogja érni nagyobb testvérével szellemi képzettség­ben, műveltségi fejlődésben a nemzetek sorában azon tiszteletreméltó állást, melyért minden honfi és honleány lelke eleven lángban ég. Isten áldása a hazán és a nemzeten! Zömlén. Hangok Erdélyből. IV. Deczember 31. Több év után ez volt a legtermékenyebb év szellemi értelem­ben. A többiek üres kalászok valának, melyek anélkül hogy magot hagytak volna hátra a lélekben, csak szúrták azt, s emlékük puszta és kellemetlen. Ez meghozta gyümölcseit, s lelkünk újból kezd élni, mert ezen eltelt esztendő a hitnek, reménynek és szeretetnek záloga. A Magyarhonban megpendü­lt s életre hozott eszmék Erdélyre és ál­­dásdúsan hullottak. A Kazinczy-ünnepet mi is megtartottuk, s még több helyt ezután is szándékozunk megtartani a Kazinczy-alapot emelendők. Erdélyi magyar múzeumunk szerencsésen megalapult. A magyar tudós társaság működései minket is részeltetnek a tudomány és művészet ál­dásaiban. Közölünk is választott az akadémia levelező tagokat. Ám­bár megvan az a kedvetlenségünk, hogy épen azok maradtak ki, kik a nemzetre a történelem, hírlapi és egyházi irodalom terén a forradalom után legtöbbet és legsikeresebben hatottak. Meglehet ugyan, hogy ezeket a jelen időkben ne nyúlj­ hozzám virágoknak tartotta az akadémia — egynémely kevésbbé ismert egyéniségben biztosabb el­nézést vélt találhatni, — de reméljük, hogy előbb-utóbb a haza min­den érdemes fia koszorúra számíthat. Ez az év hozta divatba Erdélyben is a nemzeties viseletét, s a nemzeti viselettel új lendületet nyert a hazafias szellem is. Vajha őse­ink szigorú erkölcsét követnék, midőn ruháikat ismét magunkra öl­ték. Náluk megvolt az úgy nevezett vestis praecipsa — diszöltöny , mely az apákról és anyákról az unokákra lemaradt, és csakis ünne­Pozsony, 1859. Telelő 30. Tisztelt szerkesztő ur ! Hazafiúi kötelességemnek tartom, kegyedet a pozsonyi reálta­­nulók által megtartott Kazinczy-ünnepély lefolyásáról tudósítani. Oszkó 29-kén tartatott az a városon kivűl nagyszámú közönség jelenlétében s vette kezdetét este 5 órakor. A terem bár egyszerűen, de igen csinosan fel volt ékesítve nemzeti színekkel és a halhatatlan arczképével.­­ Az egész ünnepély főigazgatói Dobsa János és Szer­dahelyi Gusztáv Adolf voltak, kik is azért dicsérendők, mivel német tanáraink közöl természetesen egy sem pártoló az ünnepélyt, a­mi már abból is kisült, hogy bár a tanárok mind híva voltak, csak Schröer (a német nyelv tanára), Matics Imre (a magyar nyelv „rend­kívüli“ tanára, kinek a későbbi rend is köszönhető), és Samarjay Károly (a mennyiség- és betűszámtan tanára) jelentek meg. Az előforduló darabok következők voltak: 1. Beszéd. Szerdahelyi Gusztáv Adolfit­ ; jóforma sikerrel elol­vasta a szerző. 2. Samarjay gyönyörű költeményét szépen szavalta Karkoványi Ákos. 3. Ereszkedik le a felhő .... népdal, gyönyörű bass-hangjával éneklé Dobsa, János, és igazán pompás előadása által élénk tapso­kat aratott. 4. Aigner Lajos német költeményét, magyar fordításban, Matics Imrétől, szavalta Rágyka Ferencz. 5. Kazinczy „Tusakodás“-át igen helyesen szavalta Hetyei. 6. Kardal: Végig mentem az ormodi temetőn .... népdal, pompásan énekeltetett. 7. Kazinczy „F­ény és homály “-át Bánóczy Ádám helyesen szavalta. 8. Hymnus Kölcseytől, a társaság legnagyobb részétől énekel-­­ tetett, és pedig nagyon helyesen. Ezután tartatott a vacsora, de közben-közben vagy dal, vagy szavalat adatott elő, úgy p. o. Hetyei igen helyesen szavalta Ozo­­ray költeményét: „A haldokló huszár“ (bár igen rövidítve) ; ') Örömmel engedünk a helyes észrevételeknek helyet lapunkban és kér­jük is t. hölgyeinket, hogy ha egy vagy más tárgyban van észrevételük , velünk közölni szíveskedjenek. Szerk. *) Türelmet kérünk. Egyik jövő­képünkkel adunk kötényt is. A magyar divat gyors fejlődése nem engedi, hogy minden részletet egyszerre adhassunk. Szerk. *) Ezennel teljesítjük. Szerk. *) Közelebbi mintarajzunk hazandja. Szerk.

Next