Divatcsarnok, 1860 (8. évfolyam, 2-52. szám)
1860-01-10 / 2. szám
SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS DIVATKÖZLÖNY. Pest 1860. kedd január 10-dikén. Előfizetési díj félér 5, egész évre 10 ft. o. é. Megjelenik minden kedden egy ivnyi bértartalommal és borítékkal. Id. fel. szerkesztő : Szabó Richard. Lakása : Országút 6-ik szám. 2. szám. Előfizethetni : Werfer Károly kiadónál feldunasor 10. száza alatt, és minden cs. kir. postahivatalnál. Nyílt levél a „Divatcsarnok“ szerkesztőjéhez. Kedves barátom ! Régen bántam meg egy egy hamar adott ígéretemet oly keservesen, mint azt, melyben felszólításodnak engedvén, arra kötelezem magamat, hogy lapod számára, a közelgő új évre, néhány sorral nálad beköszöntök. A felhívás oly megtisztelőnek tetszik, hogy fényétől elkapatva, észre nem vettem nehézséget. Hölgyeknek és divatérdekeiknek szánt lapon, hogy meg fognék valaha férni én, ki a divatot oly kicsinylő szemmel nézem, amily nagyra becsülő érzelemmel tekintem a hölgyvilágot magát, ezt már azért az ellenmondásért sem hittem volna, mely e két nézet közt fenn forog. Hivém, ha tollam valamikor hölgyeink szolgálatába szegődnék, az csak oly téren fogna történhetni, melyen nem oly múlékony érdekek tárgyaltatnak, milyenek a divatéi, hanem valamivel maradandóbbak, és nem is oly nyugtalanítók, mint ezek, hanem inkább nyugtatók, vagy oly szelíden izgatók, mint a tavaszi napsugár, vagy a hajnal szellője, mint a rózsa gyöngéd illata, vagy régi jó ismerősünk barátságos hangja. Megbántam ígéretemet, de beváltom. Élek a farsang kiváltságával és álarczot révén, úgy szólok tisztelt közönségedhez, hogy gondolatimat eltalálhassák , de nevem és kilétem talánynak maradjon. Minthogy ismeretlenképen szólok, ezáltal sok szabadságtól esem el, melylyel különben élhettem volna ; de ki lesz az pótolva más oldalon azon előny által, hogy az ismeretlen iró szavait nem veendi senki hízelgésnek. Hogyhogy ? tehát szépet akarok mondani hölgyeinkről és nekik szembe ? Nemcsak igazat. Adjunk hálát nemzetünk nemzőjének, hogy az igaz szó, amit a magyar hölgyről mondhatunk, egyszersmind a legszebb is. Meglehet, hogy más népek hölgyei ugyanannyi szépre és jóra fogékonyak, mint a mieink; meglehet, hogy a legszentebb indulat, s valamely magasztos szerelem tüzétől égetve, más ország leánya is az önfeláldozás legdicsőbb tetteire képes ; meglehet, hogy szóról szóra igaz, amit az ilynemű erényekről költők és történetírók annyi büszkeséggel följegyeztenek , de a mi hölgyeinket oly sajátság jellemzi, melynek első nyomait csak az egykori Spárta és az ős Róma leányainál találjuk : ők mindig szerelmesek, e szerelmüknél fogva minden áldozatra képesek, és arra büszkék, ha az áldozatot mosolygó arczcal megvihették. A magyar hölgy mindig szerelmes hazájába, az erény példányaiba és női kötelességeibe, csak legyen, ki e szent lángot a hideg és ármányos külvilág ellen megvédje ; csak legyen, ki megmondja, hol kell az áldozat ; csak legyen, aki elfogadja és híven kezelje. Kell-e azt, amit mondtam, bebizonyítani ? Én azt hiszem, hogy szükségtelen, miután ki ki tudja, hogy nálunk a hölgyet, ki hazájába nem szerelmes, nem tekinti senki magyarnak, hanem korcsnak, bármily fényes nevet viselne különben. Szintúgy azt sem szokták nevezni magyarnak, aki kötelességeit akár mint leány, akár mint feleség, akár mint anya képes volna elhanyagolni, vagy akármi más szenvedélynek feláldozni. Végre elvetemedettnek tekintenők azt a hölgyet is, ki a szép és nagy tettek és erényes cselekedetek hallatára hideg tudna maradni és a hősnek még csak egy lelkes éljent sem szánna honleányi fölbuzdultában. Csak egyet sajnálok , kedves barátom! Azt, hogy ennyi tiszta hév, ennyi nemes láng és szent buzgalom nem talál mindig hű védőre, bölcs vezetőre és gondos ápolóra. A korcsok, az elvetemedettek gúnykaczaja záporeső gyanánt ront le a tiszta áldozat oltárára és vajmi sok lángoltatott már el közöttünk. Egy egy or oda tolakodik és elszedi tőlök, a mit a közjóra szentelének, és megcsalatva érezvén magokat, elkedvetlenednek. Mások készen tartják az áldozatot, de a ki gyüjtené, nem is néz feléjök, mert a kis áldozatot nem nézi annak szemével, ki az özvegy filléreit becsben előbbre tette a gazdag ember nagy ajándékánál. Pedig ha valahol, úgy nálunk nem volna szabad pazarolni semmit, nem volna szabad kicsinyleni és mellőzni senkit. Én a lapok egyik fő teendőjének választanám, ha tehetném, a közszükségek szemmel tartását, a szükséges áldozatok elősorolását, a honfitettek és honleányi ajándékok följegyzését és minden lépésnek, mely e czélra történik, lelkiismeretes ellenőrzését. Ha lapod olvasói között van magyar, az megértett. Ha van, ki megértett, az nem fogja soraimat eltenni és elfelejteni, hanem elteszi igen is, hogy még máskor is elővegye, talán beszéd tárgyává tévén azokat ismerősei között, házi vagy baráti körben , és ki tudja, nem ébred-e viszhang, amely rá mondja, hogy biz igaza van az öreg bácsinak: sokat áldoztunk hiában, mert megcsalattunk. Új évit kell vala írnom , de tudod barátom, a természet nem ismer új évet. Én sem kívánom, hogy újakká teremtse valaki hölgyeinket , hisz ők oly jók és oly lelkesek, hanem azt igen is óhajtanám, hogy midőn áldoznak, ne csalódjanak soha. Írta egy ismeretlen bácsi. *) *) Örömmel üdvözöljük a jeles tollú „bácsi“-t munkatársaink között és reméljük , hogy több hasonló tanulságos és oktató czikkel fogja lapunkat gazdagítani. Szerk.: