Divatcsarnok, 1860 (8. évfolyam, 2-52. szám)
1860-02-14 / 7. szám
Székvárosi télihibák Somogyból. ii. Második tál. Stiglicz Pepi és Szarka Gábor! Egy frakk árvereztetik. Szalamander Gebrüder. 20,000 írt. Hideg fánkban körmöczi. Farkas Miska. Szép menyecskék, gyöngyleányok. Nagy archívum. Pruszli Jónás és Karmazsin Borosa. Werther-láda. Pimpim pár. Cadentia a csokoládéra. Könyem is csurog. Legszebb óra. Vivát, mester úr ! — Stiglicz Pepi és Szarka Gábor találkoznak az utczán. — Tudod-e mi újság, Pepsi? — szólita meg Szarka Gábor Stiglicz urat, (kit négy pinkafői deres nem húzott volna ki a vattermörd érből.) — No mond ! — Hát egy elegáns frakk csingalódzkodik a kávéházban már három napja ; valaki ott felejtette s most árverezni akarják, mert senki sem meri a magáénak vallani. — Engem akarsz lefőzni ? (Bokáig ért a frakkja.) — Isten ments, Bruder ! — Melyik kávéházban ? — Gebrüder Szalamander-féle kávéház előcsarnokában. Úgy, igaz, Pepsi, voltál az ifjak vigalmában jan. 31-én? — Dehogy! dehogy! bár lettem volna, ezt a tettemet bánom legjobban életemben . . (meg a 20,000 frt. adóságot. . .) — No pajtás, akkor nem is láttál semmit. Azt hitted volna, az ég minden napja földre szállt, oly fényben volt a terem. Annyi volt ott az arany, mint Californiában; elég lett volna négy váltóház számára. . . A szoknyákat összerongyolta a sarkantyú. . ., a sziveket a szemek. . ., a zsebeket Gundi bácsi Kellnerjei ! ! S a mi több, egy hideg fánkban egy darab körmöczit is találtak. (Itt Pepsinek oly hosszú lett a képe, mint sok pesti újdondászé, kik Mérty kisasszonyt előre agyondicsérték.) Jó zene Farkas Miskától; szép menyecskék; gyöngy-leányok ; vidor fiatalság ; csak úgy hullt az öröm és gyönyörűség, kedv, mint nyári hajnalon a harmat. . . Egész tündérvilág volt az a kis terem ! Hanem a ruhatár ? Fidon után a nagy archivumban sincs több szám, mint itt volt , s annyira összegyűrték, tapodták a kezelők a ruhákat, — hogy a köpenyből lett dolmány , — a kanászkalapból kis cseperke, — téli kabátból mellény, és pedig a sár- és földtől elváltozott színekkel ; p. o. a kékből lett lilaszin ; a sárgából karmazsin-vörös ; a narancsszínből zöld ; a hupikékből (özönvízi szótár) fehér,— csak a fekete maradt meg — feketének. Képzeld ebből, reggelfelé azt a rettenetes zavart ! A nagy sorsjátékon nem keverik össze jobban a számokat, mint itt össze voltak keverve; s aki köpenybe ment a ruhatárba, dolmányba kellett haza mennie; a frakkosok attillában; — tökéletes Bábelkép volt ez; Kakas Mártonnak kimeríthetetlen — életgyár. Azonban a jól bekapott ruharendezőktől okozott e freskó koránsem vont le semmit a gyönyörű dalidó szépségeiből, melyért a rendezőknek köszönetet kell szavaznunk ! — Ne beszélj már ennyi szépséget, Gábor ! bizony ónussá (proletárius szótárból) teszesz; most meg én mondok neked újságot; hallottad-e, hogy az alsó vidéken Pruszli Jónás oly gazdagon házasodik ? — S a menyasszony? — fülelt Szarka Gábor. — Karmazsin Borcsa, tele aranynyal és ezüsttel, mint egy Werther-féle pénzesláda; a vőlegény Zselier-Bretyáron lakik, s odaröpíti kényelmes kastélyába a kis vadgalambot! — Pim-pim pár, boldog pár. Még jól el sem hangzott e párbeszéd, midőn a mester úr jött, tanítványával s rákiáltott : — Feri te, kadentiát, de a javából, erre a szóra hogy : „Csokoládé“, olyan kadentiát, milyet csak Lévai teremt az irodalomban. — Készen vagyok, mester uram! „Édes vagy, édes vagy nekem Csokoládé ! Magyar ruhában kár az a nagy parádé. Egy öles a kontó, kis lány ! s ez apádé . Mégsem tánczolsz többet ! a bú meg anyádé ! Nincsen oly drágaság, miként Kaposváré, Egy új forint itt a középszerű kávé. Húsz forintba jön egy zajos szerenádé, S tizenöt krajczár egy pohár limonádé ! (Itt egyre brávóz a mester úr !) Azt hinnéd, hogy a füst, a mit látsz, pipádé ; Pedig fejed gőzölg, hatás a borágé. Nem szivé a tűz, mit látsz, hanem bükfáé, S mi a fa árát illeti, A legeslegkisebb ár a tréfáé ! . . Van azonban egy tűz, és ez a hazáé . Minden, ki csak ember, legyen e szent lángé ! !“ — Praeclarissime ! Így nem dalolt még más, csak — Amadé ! — Hát mester úr is kadentiáz ! — szólt mezőn nézve a tanítvány.— Elvétettem fiam, hogy az Isten áldjon meg ! a könyem is csorog, hogy mi lesz még te belőled, ha megélsz ?— Látod-e, édes fiam, azokat a fényes kocsikat, melyeket ott félsárkányok húznak az utczán ? — Látom ám, mester uram! Úgy égeti valami a szememet; én sohasem láttam még olyan fenyeséget. — No, lásd fiú ! okulj, tanulj ! azon kocsik mindegyikében a honszerelem ül, melytanítód után téged is meg fog szállni, ha eléred azt a kort. A kocsikban két honleány van ; egyikben K. Manyiné ; másikban K. Mária, kik nem magán ügyben járják be a várost. Ilyenekből lesznek, lásd gyermekem, a csillagok az égen! . . — Köszönöm, kedves mester úr ! ez volt az egyik legszebb óra azok közül, miket leczkéin töltöttem. Magam is azt mondom, hogy „vivát“ az ilyen mester. — PÁNCZÉL FERI. Levelezések. Nagyvárad, febr. 2. 1860. A zsidó, bár elnyomatva és üldöztetve, mindig zsidó maradt, mert rendületlenül és hűségesen őrzé meg ősi szokásait s olyan mezt öltött magára ezer s néhány száz év után is, minőben atyjait Jeruzsálemből kikergették. Megtartá vallását, — s bár ősi nyelvének nyakát többször kegyetlenül kitekerte — a barehes és toga megmenté az enyészettől. Mióta közöttük dogmatikusok és talmudisták, doctrinairek és rationalisták vannak, mióta frakkban járnak, kapuiban, zrínyiben vagy guekkerben, mióta annyiféle nyelven beszélnek, jobban féltem őket, mint akkor féltettem volna, mikor máglyára keresték. —Jisijszokások, nyelv és öltözet, ez a nemzetek hallhatatlansága. ———~ 1860. év január 31-én, a „nagyváradi sasvendéglő“ nagy teremében én is szerencsés valók tapasztalhatni, miként megtörténhetik, hogy az embernek húsz éves álmai egyetlen éjszaka valósulnak. Emlékszem, hogy gyermekkoromban sokszor hallottam, sőt talán olvastam is, hogy ez, vagy amaz hadvezér, fejedelem vagy király udvarában olyan dalidók tartattak, melyekben a vendégek csak nemzeti öltözetükben jelenhettek meg. — Mi — (ez a nemzedék) — ilyen dalidókat legfőbebb színpadon fogunk csak láthatni, ott is a legkisszerűbb kiadásban — gondolom magamban — s lelkem elborult. Ha olyan kép akadt kezembe, melyen ilyeténszerű dalidó volt lerajzolva, órákig elgyönyörködtem a daliás alakokon, kik nehéz vállaikon költői dolmányokat és mentéket viselének, — a nőkön, csipkés, bogláros és fodros főkötőikkel ; magyar derék és vállaikkal ; a kedves leányokon, kik pártáikkal oly igézőleg verék ki magokat, mintha a természet arany vagy ezüst sugarakból dicskért font volna szűz erényeik fölé. Beléptem a terembe, elsülyedt lelkem előtt egy egész század —a jelen kinyujtá karjait, a költői múlt belé csapott, s magyar zene mellett, magyar társalgás között, magyar öltözetben magyarok táncoltak.