Divatcsarnok, 1860 (8. évfolyam, 2-52. szám)

1860-02-21 / 8. szám

Székvárosi tollhibák Somogyból. in. Harmadiknál. (Brr. brr. Anyjuk, talpra! Otkolon és mágnes-vas. Hajtórosta. Menjünk a vidékre. Egy hőskölteményből.) — Brrr ! brrr ! brrr ! brrr ! — Mi bajod, Feri ? — kiált le a mester úr az ablakból ijedtm, látva kedves tanítványát a szokatlan nyelven berregni. — Feri, te az Istenért ! — Brrr ! brrr ! brrr ! brrr ! — Anyjuk, talpra! Meg kell menteni legkedvesebb tanlányomat; bizony, a verssel rontottam meg: — hideg vizet hidegvizet! Tüstént ápolás alá vették a kis tanítványt; mosták rideg vízzel ; halántékát otkolonnal ; egy orvos mágnes-vajat tett a jobb karjára. Mind hasztalan! Folyvást berregett, s hitelt jó egy óra, mig magához jött s a rendes kérdésre felelhetek Ekkor féldühben volt a magiszter; azt hitte, hogy kedvencz tanitványa fel akarta ültetni s ugyan csak ámordúlt, nadrágszíját egyengetve : — Hol volt az eszed, hé ? ! — Igenis, mester ur a hosszú utcában. — Miért, mit láttál? — Hát amint mentem a szépégban sétálni a járdán, mely tele volt néppel, — már messziről hallottam a berregést; nem gondolhattam , hogy mi lehet az ? mindig közelebb-közelebb s nagyobb volt a zaj. Egyszerre egy ablakordbal — mintha szélpuskából lőttek volna kupán — oly rég csapot éreztem ; mindenem tele lett porral, fülem, nyakam, szemem!gy több tisztes egyéné; én úgy megijedtem, hogy nyelvem elkezdi berregni s alig hogy elállt. — Hát mi az ördg v°b az ? — Gondolja csal mester úr! egy tnvéd búzáját rostáltatta a szobában hajtórostán a rosta végét kifordították a nyílt ablakon az utczára s porral, poáhával kereszttűzbe vették az egész hosszú utczát , majd mindet haltunk. — Hát ha nem is eleségpor volt az, hanem egynéhány régi aktát poroltak mit gondolsz? — Nem tudom. Menjünk ki pillanatra a székvárosból, komoly egészséges, szabad a lég !énekelni való az élet , egész hősköltemény ! Ad vocem hősköltenény ! Szerte a hazában provinciális lapok keletkeznek, melyek — szeretjük hinni — azon vidékek szellemi és anyagi emelkedetségének elője-lei. Itt lapmegjelenésről szó sincs, Somogy gazdag aristokratiájának anyagi jóléte daczára, — hanem azért terem a szépirodalmi munka, mint a gomba, így egy Molikró hősköltemény írására adta magát ; tárgya e hőskölteménynek a múltban elhiresedett „Szegény legények üldözése“ a megyében. A csapat indulását festve, szolgáljon itt egy kiszakított levél mintául, midőn a sereg orvosát dicsőiti : „Az első csapatot, hogy ne érhesse vész, Velünk jövetetett Gimpli Matyi sebész. Már két napja, egyre pakol a lábába, Ha belenézesz, mintha volnál patikába. Két félakós bordó, oly borral, mint a vér, a szalmába pakolva, egy nagy kobak-héber. Még rá jó hosszú nád, vagyon a hébéren, Hogy majd ha fogy a bor, a fenékig érjen. Ezek a kocsiba beleásvák szépen, Csak még Aesculap ur ül rá vezérképen. Megtölt három pipát, és dupla puskát, S fütyörészi szépen Rákóczy nótáját. Kaput s mellényzsebje tele pilulával . És egy itczésüveg jó fris pióczával. Külön ládában van borotva, érvágó, Farkasalma-levél, hárs és kecskerágó. Pipitér, márva és ezer jó fűvirág, Üvegekben ezerféle jó orvoság. Banyatapló, hogyha majd sebet kell kötni, China s mákony, hogyha beteget kell ölni! S szivarjának füstjét olyan hetykén szíja , Mintha ő volna a világ kanoukja. . . Pedig ágyút egyszer látott az életen, Mikor parádé volt űrnapjakor Pesten. S úgy megijedt, amint lőttek fent a várban, Hogy egész két hétig feküdt betegágyban.“ stb. stb. PÁNCZÉL FERI. Unalmas párbeszéd. Papp Rika, és Petrovics *) egri levelesük között. (A színhely egy tartalomgazdag hölgysálon , hol életrevaló göndör gyermekek futkosnak ; majd egy szerény csarnok, melynek virágos falai között kakaduk nem szerepelnek.) — Alázatos szolgája! — Ah bon-jour, amice Petrovics ! — Az amice czím kegyetlenül sért, öntől azonban szívesen elfogadom, mert ön már tízéves levelező, én pedig csak a napokban tettem első kísérletemet. — Oh, ön igen magasan áll fölöttem ! — Köszönöm ! — A szerénység mindenesetre a legnemesebb erény, mondja Aristoteles a kis biblia ötvenhatodik lapján, a tizenhatodik sorban. Szondi pedig szédeleg, ha néha rám pillant, írta Aesopus gyönyörű igaz beszédeiben, midőn a lét és nemlét homályában bűvös szemeivel megpillantott. — Ah, mily gazdag ismeret ! — És ön amire, mégis tollára merte venni nevemet, mely előtt meghódol Baja! — Bocsánat uram! Elismerem, hogy hibáztam, de nagyot akartam mondani s hirtelen nevezetesebb aucor nem jutott eszembe. Azután meghigyte, hogy ez csak hadicsel volt. — Jól tudtam én hogyha önt megérintem, ön azonnal feljajdul ; a közvélemény pedig tetemesen elszörnyed vakmerőségem felett s észre sem veendem, mint leendek egyszerre csodálat tárgyává. Ah uram ! sokszor egy merész tény nagygyá teszi az embert ! — Bocsánat ! ! — De ön kivájta a Lórika szemét ; Lórika pedig az én legkedvesebb szerelmesem ! ! — Én?! — Lórika szemét!?— Oh uram, az égre kérem, honnan olvasta e borzasztó regét? — — A „ Divatcsarnok harmadik számából, azokból a vakmerő sorokból, melyek nekem legkevésbbé sem tetszettek ! ! ! — A lassan engedelmet könyörgök, ott’ egy szó sincs Lórikáról. — Oh, én a Lórikákat ellenállhatlanul szeretem ! — — On amice, maliciósus barbár fiatal magyar! Nem akar megérteni. — (ordítva). — Megsértette az én legkedvesebb kamarádjaimat, kiknek oly sokat köszön a haza! ! ! . . . — Mentsen Isten, uram ! Óh hisz azok az én ideáljaim ! ! — Valóban, nagyon sajnálom, hogy szavaimat meg nem értette; ön uram, ki véleményem szerint, legjobban megérthette volna azokat, ha történetesen nem lett volna oly irgalomtalanul felbőszülve. De ön uram, nagyon felbőszült s bőszdühében erőszakkal rám méltóztatott fogni, hogy én, az egri Kazinczy-ünnep elmaradása okául egyedül a hírneves Lórikákat tűztem ki, holott ez álmomban sem volt ; de nem is lehetett , mert ámbár az ön által, üldözés nélkül védett derék magyar férfiak fényes érdemeiről teljesen meg vagyok győződve, mind e mellett sem tulajdonítok nekik annyi erőt, hogy ők Egerben, ily nemes tényt mellőztetni képesek volnának. Én rájok sértőleg nem czéloztam, hanem csak figyelmessé akartam tenni egynémely nagy tiszteletre méltó patriótákat azon félthető ügyre nézve, mely Eger sajátja s mely kizárólag csak az egrieknek szerezhet majdan dicsőséget, vagy kudarczot. *) Kívánsága szerint ezennel nyilvánítjuk , hogy ön, nem a közszeretetben álló Petrovics Ignácz egri ügyvéd, hanem egy egészen más Petrovics, kitől nemsokára egy terjedelmesebb beszélyt is fogunk közölni. Szerk.