Dolgozó Nő, 1956 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1956-01-01 / 1. szám
MIHAI BENIUC: ÜZENET A Kongresszusra mást nem küldhetek, ajándékul elküldöm szívemet. Billentyűi szeszélyesen kopognak, régóta ver, régóta már nagyon. De amióta élek s hallgatom, éretted ver, pártom, érted dobog csak. Oly szív, amilyen Van még millió, oly szív, amely sohasem volt áruló. S ha olykor talán kissé halkan is vert, vagy túl erősen dobbant néha tán, bajjal te hozzád tört utat csupán, öledhez, melyet hajdan még nem ismert. Nem proletár, ki bírja e szívet: tollforgató, de nem gőgös, rideg. Egyért feszíti büszkesége mellet: mikor nem volt még könnyű, bízva hitt. Mikor homály kavargott szerte itt, ő látni próbált, amint tete tellett. Sokan ontották drága hitükért gyilkos golyótól sújtva hősi vért. Voltak közöttük kedves jóbarátok, s arcuk, mely porrá hullt a föld ölén, mosolygón néz a múltakból felém, mikor vihar tiporta a világot. Lelkem mélyén felötlik néha még: miért nem voltam én is ily derék, hogy lávaként ömöljön vérem érted. Pártom, ki bizton, bölcsen vezeted legyőzhetetlen öklü népemet, s hirdesse el nem múló dicsőséged! Reménykedőn néztem kelet felé, s azt kérdeztem: az óra itt van-e? Tudtam, hogy eljön, nem hiába várok: ezernyi lóerővel jön felénk, vörös zászlókon hozza majd a fényt, a szabadságot és az igazságot. Láttam közelegni a romon át harcban tört útján a ma zászlaját. S te, pártom, kart edzettél itt sereggel, hogy összezúzzák a kígyók fejét, hogy a rabságból legyen már elég, s nagy rózsákkal köszöntsön ránk a reggel. Pártom, tőled tanultam látni én, hogy hátranézve, legyek kőkemény, feledjem a panaszdalt és a könnyet és örvendjek, hogy városon, tanyán és munkásokban nincs sehol hiány, hogy vannak gépek, erőművek, könyvek. Román hazánknak minden szögletén dús termést érlel a keleti fény, s te, pártom, ki szilárdan, meg nem ingva küzdesz, csatázol rendületlenül, tanítsz, hogy a boldogság ránk derül a földön, hogyha több és jobb a munka. Az ősi viskó végre porbadőlt, hol gyom nőtt, rózsát sárjászt ím a föld, a lóca helyén lágy karosszék ásít. Ki életében csak málét evett, most ünnepkor kalácsot is vehet, s mécs helyett villanylámpával világít. Kevés ez még, de érzik mindenek. Télen nem látsz mezítláb gyermeket. Nem látod őket riadozni, félni. Szavuk csupa derű és értelem. Amint te oktatsz, pártom, szüntelen, öröm lett már tanulta s élni, élni! Urak, hajcsárok, bús cselédsereg, lidércálomként múltba tüntetek. Lejárt a barmok vonta rossz ekének. Most traktor szánt, serény kombájn arat és telkedben mind több öröm fakad, amint a kollektívák egyre nőnek. Rikkantanék ujjongva, mint soha, úgy érzem, gyors táltos ragadt tova, s ha néha eltűnődöm tán merengve, a gondolatom csak feléje száll, kinek erős szavára bátran áll a szabad munka népe harci rendbe. Ezer hang közt egy hang vagyok, tudom, milliókkal lépek együtt az úton és énekem dalukba vész remegve, miként folyamba az ér sóhaja, tavasz-zsongásba daruszárny zaja, lombizenés a zúgó rengetegbe. 5 a hajnalban, míg bíborszínű fény szóródik szét az ősz hegyek fején, friss élet szépségével tetve keblem, s áldó szóval téged könszentelek: köszönöm, pártom, köszönöm neked, hogy itt haladok én is a tömegben. A Kongresszusra mást nem küldhetek, ajándékul elküldöm szívemet. Nem lankad még, dobog, míg csak doboghat, s ha kérdezem, s figyelve hallgatom, időt kér, hogy verjen még sok napon, hisz érted ver, pártom, érted dobog csak. JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordítása