Dolgozó Nő, 1958 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Levelet hozott a posta Nagykárolyból Gombor Margit arra kéri szerkesztőségünket, hogy keresse meg Cernesi Katika édesanyját. Adatai: Gergely Lajosné, született Prunner Jolán, születési ideje 1918. december 4. Gergelyné 1945-ben megszülte és otthagyta Katikát Nagykárolyban, azután Kolozsvárra jött. 1945 előtt a Pata utca 11 szám alatt lakott. AZ ÉDESANYA Kis ház előtt állok meg a Pata utcában. A szomszéd eligazít: „Prunner Jolán ? Az Tódomé. A túlsó ajtón kopogjon“. Bekopogtam. Középmagas, csinos asszony fordult szembe az ajtóval. Megmondtam, hogy Iolt keresek. —* Én... én vagyok... Miért keres ? — Magának gyermeke van Nagykárolyban ? — Igen. Hogyne. Él ? Egészséges ? — Az s várja az édesanyját. — Ő istenem ! Maga onnan jött ? Látta ? — Nem. De írták onnan, hogy a gyermeket nincs ki nevelje. — Az öregasszony meghalt ? — Kicsoda ? — Hát anyósom. Nem értettem, hogy miért fontos neki az anyósa, amikor gyermekéről van szó. Biztattam mesélje el, hogy történt, mi az oka, hogy gyermeke távol van tőle. Nehezen indult el a beszélgetés. Lepergett előttem egy szomorú asszonyélet. Férjével nagyon szerették egymást. De jött a háború s Gyulát is mozgósították. Nem akarta egyedül hagyni feleségét, aki gyermeket várt, elvitte Nagykárolyba édesanyjához. Az öregasszony ellenezte fia választását, s menyét kelletlenül fogadta. Gyulát a frontra vitték, ahonnan soha többé nem jött vissza. ő, az idegenül kezelt meny megszülte gyermekét. A gyermekágyból a szükség korán napszámosmunkára vitte. Majd nagyanyja itthon, Kolozsváron megbetegedett. Haza kellett jönnie. 1945 tavaszán jött haza azzal a gondolattal, hogy munkába áll s ahogy keresethez jut, elhozza gyermekét De az élete másképp alakult. Kislányát anyósa nem adta oda. Azt üzente: hagyjon békét a gyermeknek, ő felneveli. Később újra próbálkozott, levelet írt, de soha nem jött válasz. Belátja, hogy amikor jobb anyagi körülmények közé került, harcolnia kellett volna gyermekéért, de... — Akkor mentem férjhez — meséli tovább — Tódor Gyulához. Hegedűs. A Filharmónia és az opera zenekarában játszik. Két gyermekünk van, a tizenegy éves Béla és a két éves Jolánka. Nekik élek. Katóról sem feledkeztem meg. Azt számítottam, hogy anyósom halála után csak hozzám kerül a gyermek. Férjem nem akarta, hogy magamhoz vegyem. Én meg mit tehettem volna két apró gyermekkel, ha egyedül maradok ? Most már nem várok tovább. Magamhoz veszem Katókat még akkor is, ha férjem-- Dolgozni megyek. Elég nagyok már a gyermekek. — Mikor indul Katóért ? — Kölcsönt kérek — felelte határozottan. Ahogy pénzt kapok, azonnal indulok. A KIS KATI Tizenhárom éves már, de még nem érezte az anyai szeretet melegét. Még soha sem mondta ki azt a szót, hogy édesanyám. Vajon milyen érzésekkel viseltetik aziránt az édesanya iránt, akit még nem ismer ? — gondoltam útközben Nagykároly felé. Tódor Gyuláné mellettem ült, s ahogy a vonat közeledett Nagykároly felé, egyre izgatottabb lett. A múlt keserűsége, a jelen izgalma és a jövő bizonytalansága egymást váltogatva jelentkeztek arcán. Nagyritkán feltött belőle egyegy kérdés: Vajon milyen lehet ? Apjára hasonlít-e vagy rám ? Tud-e rólam ? Idegenül fogad-e ? Megérkeztünk. Az asszony olyan szaporán lépkedett, hogy alig tudtam követni. Az udvaron már szinte szaladt. Bent, Gombosné. Katika édesapjának a húga fogadott. Tőle megtudtuk, hogy a kislányt négy éves koráig a nagyanyja nevelte. Az öregasszony halála után pedig Irén nevű lánya vette magához, aki egyedülálló nő volt. „Irén nénja"— ahogy később Katitó hallottam emlegetni — eltitkolta a kislány előtt édesanyja hollétét. Azt hangoztatta a gyermeknek, hogy „édesanyád eldobott magától, ne keresd, mert nem él“. A tavasz nyáron, halálos ágyán vallotta be, hogy nem halt meg Katika édesanyja. A gyermek akkor került Manci nénjéhez, aki aztán levelet írt, hogy keressük meg az anyát. SIR A HETEDIK OSZTÁLY Az iskolában tanúi voltunk a megható találkozásnak. Katika ösztönösen a soha nem látott anya karjába rohant... Kicsi szíve éreztette, hogy édesanyja karjaiban a legbiztosabb helyen van. A hetedik osztályban futótűzként terjedt el a hír: Katit Kolozsvárra viszi édesanyja. Nem fog többet velük osztozni az órák izgalmaiban, az iskolai élet örömeiben. Nehéz megválni az iskolatársaktól. Sírva búcsúznak. Hiába, hét évet töltöttek együtt. A délutáni vonatnál is majdnem mind ott vannak az állomáson. — írjál Kati ! — kiáltják a peronról. A vonat elindul, s a kislány még mindig az osztálytársaktól kapott csomagot szorongatja. Az ajándék: könyv, töltőtoll, kölni, szappan. Az úton szünet nélkül folyik a beszéd. Az édesanya ezerféle kérdéssel ostromolta Katikát: szeretsz-e olvasni, tudsz-e énekelni, utaztál-e már, hogy bántak veled, voltál-e beteg, s ki tudná ezt elsorolni, mi minden érdekli Tudomét. De ő is beszél gyermekének testvéreiről, akik nagyon várják a találkozást. AZ ÚJ OTTHONBAN Más hiet kezdődött Katika számára. Beiratkozott a kolozsvári 1-es számú középiskolába. Iskolatársaival csak most barátkozik. Bizonyára itt is megszeretik, mert jóravaló, alkalmazkodó természetű kislány. Otthon pedig szeretettel veszik körül a kisebb testvérek. Együtt tanulnak, együtt játszanak, egyformán érzik az édesanyai szeretet melegét. Az új apa pedig— Bizonyára megérzi Katika őszinte gyermeki ragaszkodását. Észreveszi azt, hogy a vizet nyújtó kis kéznek szüksége van az apa simogatására. Reméljük, hogy nem csalódunk Tódor Gyulában. Katika is reméli, hogy új otthonában megkapja azt a szeretetet, a melyet eddig oly nagyon nélkülözött. JAKAB IRMA Az első anyai csók — Nehogy valamit itt felejts, Kati! Aztán mikor jössz haza? _ kérdi a kis Gombos Edit Az osztálytársak ajándékokkal búcsúznak — Sajnáljuk, hogy az osztály egy szófogadó, szorgalmas gyermeket veszít — mondja Ármos Sándor osztályfőnök Anya és lánya együtt indultak el az iskolából