Dolgozó Nő, 1959 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11. szám

Hetvenhetedik életévének küszöbén emberöl­tönyi művészi múltra tekint vissza Hegyi Lili Munkaérdemrenddel kitüntetett színésznő. Ami­kor 1901-ben elindult otthonról, Dunaharasz­tról, még családi nevét (Tubát) sem hozhatta magával, mert édesapja ellenezte, hogy színészi pályára lépjen. Beiratkozott a temesvári három­éves gyakorlati színésziskolába, s annak elvég­zése után a Színészegyesület tagja lett. Nyom­ban szerződést kapott, és hat évig dolgozott a temesvári színháznál. Ezután egy évig a pécsi színháznak volt a tagja. Ekkor nagy gázsival kecsegtető ajánlatot kapott Pozsonyból operett- és operaénekesnői szerepkörre. Nem fogadta el, mert szerény volt és igényes önmagával szem­ben. Úgy érezte, hangja még nem elég erős ahhoz, hogy operaénekesnőként is fellépjen. Ugyanak­kor a kolozsvári színház is hívta, s így került Hegyi Lili 1911-ben Kolozsvárra. Most, hogy már negyvennyolc éve szolgálja a kolozsvári színészetet, az emlékezés meghatottságától kis­sé fátyolos hangon, az őt jellemző kedves mosoly­­lyal meséli el itteni bemutatkozásának tör­ténetét. — Első fellépésem — mondja — színházi szólás-mondással élve, rossz ómennel kezdődött. A muzsikás lány címszerepét alakítottam, s egy szamárral kellett volna bejönnöm a szín­padra. A próbákra nem hozták el hosszúfülű „partneremet", s így nem tudtam vele az „összjá­­tékot" begyakorolni. Amikor a függöny felgör­dült, s beléptem a színpadra, a szamár megma­kacsolta magát, és a legkomolyabb noszogatá­sokra sem volt hajlandó utánam jönni A színigazgató kétségbeesve kiáltott a színfalak mögül: „Adj neki egy darab kenyeret!" Ekkor én már belekezdtem a dalba. A karmesterre figyelve, s hátra sem nézve nyújtottam a ke­nyeret a szamárnak. Hirtelen éles fájdalmat éreztem egyik ujjamban. Csökönyös barátom meg harapta. Szerencsémre éppen piros kendő volt nálam, s azt vérző ujjamra csavarva játszot­tam végig az első felvonást. A kis balesetet a közönség nem vette észre, és nagy szeretettel, forró tapsokkal fogadta fellépésemet. Ez egyút­tal döntő fordulata volt életemnek — teszi hozzá. — Soha sem tudtam megválni ettől a kedves, szép várostól. Hegyi Lili többször lépett fel Nagy Gyulával, Szentgyörgyi Istvánnal, Dezséri Gyulával, Sza­kács Andorral és másokkal, akiknek példaadó művészetéből sokat meríthetett. Az évek során egyre jelentősebb feladatokkal bízták meg. Nem csoda, ha nehezen tud válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik szerepét szerette legjobban. — Nagyon a szívemhez nőtt — mondja elgon­dolkozva— a János Vitéz Iluskája, Kukorica Jancsija és gonosz boszorkánya is, hiszen aho­gyan az évek múltak, mindhárom szerepet el­játszottam. Felejthetetlen emlékem e daljáték 75-ik kolozsvári előadása, amelyen a szerző, Kacsok Pongrácz is részt vett, és közreműködött. Művészi pályám nevezetes állomása volt a Tesco cí­mszerepe. — A legnagyobb feladatokhoz mégis a felsza­badulás után, érett színésznőként jutottam. Fel­léptem a Mai emberek, a Nem élhetek muzsika­szó nélkül, a Házasság hozománnyal, a Pán­célvonat, a Bányászok, a Mandragora, a Lju­­bov Jarovája, a Bernarda háza című darabok­ban és más prózai művekben. Hegyi Lili már idestova hat éve nyugdíjas, de — amint mondja — egyetlen pillanatra sem érezte, hogy „kiöregedett" voln­a. Három évig foglalkozott a Viktória szövetkezet műkedvelő színjátszó csoportjával, s egész sor színdarab betanításában, előkészítésében vett részt Segít­ségével a csoport szép eredményeket ért el. A színésznő még sok kedves, vidám és szomorú történetet elevenít meg, majd mint féltve őrzött kincset veszi elő a Munkaérdemrendet, amelyet az első kolozsvári színtársulat megalakulásának 165-ik évfordulója alkalmából a művészet terén elért különleges érdemeiért kapott. — A Munkaérdemrend átadására rendezett ünnepi gyűlésre olyan izgalommal készültem — mondja elérzékenyü­lve — , mint valami új, nehéz szerepre. Mégsem vehettem részt, mert köz­ben baleset ért, és kórházba szállítottak. Ott vettem át színészi munkám legnagyobb elisme­rését és jutalmát. Kartársaim, barátaim, ismerőseim virágokkal és jó kívánságokkal keres­tek fel. Noha nagy fájdalmak közt gipszbe szorítva feküdtem, mégis úgy éreztem, ez életem legszebb napja — fejezi be emlékezéseit Hegyi Lili, a kolozsvári színészet egyik legidősebb veteránja. FODOR JOLÁN 10 A kisbaconi almafák alatt Úgy utaztam Kisbaconba, Benedek Elek halálának harmincadik, születé­sének századik évfordulóját ünnepelni, mint a sokfelé bolyongott utas, aki megpihen, s emlékezik. Mert hiszen egyike voltam én is a Cimbora sok ezer olvasójának, egyike az ő unokáinak, aki számára ma is példakép tiszta, szép élete, embersége... Törődött sorsunkkal, levelezett velünk, biztatott és nevelt, csodálatos meséket mondott, s megtanított szeretni népünket s a velünk együttélő testvér­népeket. Nem tudhattuk akkor, milyen szörnyű harcot vívott a Cimboráért a pénzé­hes tőkével, mely miután megfojtotta a lapot, megölte őt is. Úgy halt meg, úgy hullott ki kezéből a toll, mint a hős katona kezéből a kard, mellyel még egy utolsó csapást mér az ellenségre... Benedek Elek ellensége, a tőke, ma már elpusztult nálunk a dolgozó milliók erős csapásai alatt. A mi gyermekeink számára már az állam gondoskodik gyermeklapról, ő ezt már nem láthatja ; mély és örök az álma a kisbaconi temetőben, a nagy diófa árnyékában, ahol felesé­gével, Mária nénivel alszik békességben... Benedek Elek már nem láthatja a könyveit olvasó pionírokat, de milyen elégtétel és boldogság számunkra, késői unokák számára, hogy a szépséges Erdővidéket járva mindenütt nevére bukkanunk. Dolgozó népünk nem felejti el nagy fiát. A kisbaconi kultúrotthon s a baróti iskola az ő nevét viseli. Emléktábla jelzi a székelyudvarhelyi líceum falán, hogy itt tanult. Könyvei sokezres kiadásban jutnak el a mai fiatal olvasókhoz... Álltam a kisbaconi fehér udvarház előtt, melyen egyszerű betűk hirdetik, hogy itt élt, dolgozott valaha a mi drága Elek nagyapánk, innen írta leveleit olvasóinak, itt álmodta csodálatos meséit. A fák nagyra, terebélyesre nőttek, mint Benedek Elek életműve, s lányainak haját ezüstre szépítette a tűnő idő. S mi, az egykori unokák meghatva állunk kéziratai, levelei, fényképei előtt, járjuk a hűvös, alma illatú, falusi szobákat. Sétálunk az őszi kertben az ő híres almafái alatt, s a dombtetőről egész fenyőerdő tekint ránk, melynek minden egyes fáját ő ültette valaha... — Mindenkivel csak jót tett — mondják róla a falusiak — pártolta a népet, minden szegény gyermeken segített... Igen. Aki a népből eredt, és hozzá hű maradt, azt népe örökre szivében őrzi, sohasem felejti el... MARTON LILI Pionírok virágot tesznek Elek nagyapó sírjára

Next