Dolgozó Nő, 1968 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1968-12-01 / 12. szám

A MILÁNÓI SCALA N­em hinném, hogy akadna operaénekes, aki ne vágyna bár egyszer életében fellépni a milá­nói Scalában, a híres-neves opera­ház egyszerű megtekintéséről nem is beszélve. Ez utóbbi kívánságom nemrég teljesült, elképzelhetik hát, milyen izgalommal és megillető­­déssel léptem át a küszöböt. Fehér márvány templomnak képzeltem, melynek közepén, miként egy szép áldozati szertartásnál, a világ leg­jobb énekeseinek a hangja csendül fel. S érdekes módon a valóság lenyűgözőbbnek bizonyult az álomképnél. Az estéről estére fényárban úszó épület valóban minden várakozást felülmúl. A színes márvánnyal díszített hatalmas előcsarnokból nyíló háromezer kétszáz férőhelyes terem múltját s a benne lezajlott művészeti események jelentőségét tekintve a világelső­ Márványtáb­la adja tudtára a belépőnek, hogy ez a káprázatos dalszínház az ős­régi Santa Maria alla Scala nevű templom helyén 1778-ban épült, Giuseppe Piermarini tervezte. Az évszázadok során csupán a díszí­téseken változtattak, 1830-ban a század ízlésének megfelelően az eredeti aranyozott díszítéseket többszínű, polikrom elemekkel cse­rélték fel. Az épületben múzeum is működik. Itt tudtam meg, hogy a Scala volt a világon az első szín­ház, amit 1883-ban villanyvilágító berendezéssel láttak el, s Tosca­nini, a jeles karmester szorgalma­zására itt csináltak 1907-ben elő­ször a dalszínházak története során a zenekarnak, a színpad alatt, helyet. S ugyancsak beszédes a Scalában lezajlott művészeti események „krónikája“ is. Az operaháznak már mindjárt az első időkben sike­rült kivonnia magát a Lombard király­ befolyása alól, s repertoár­jával, melyben számos Antonio Salieri mű szerepeit, a nemzeti függetlenség gondolatának terjesz­tőjévé válni. Nagy szerepet ját­szott a Scala fejlesztésében Ros­sini, a Tancred, az Olasz nő Algír­ban, a Szevillai borbély és a Tell Vilmos című operák szerzője is. A milánói operaházhoz közelálló szer­zők között kell megemlítenünk Donizettit és Verdit is, akiknek tevékenysége abban az időszakban bontakozott ki, amikor a Scala az olasz nemzeti függetlenség és egy­ség jelszavával indult újjászületés, Risorgimento egyik jelentős ténye­zője volt. A Scala előadásai nem­egyszer nyújtottak alkalmat a mi­lánóiaknak arra, hogy szabadság­ra, nemzeti egységre irányuló vágyukat kifejezzék. Olaszország egyesülése után a Scala az olasz színházi élet köz­pontjává vált. Nagy szerepet ját­szott ebben a Róma jelentőségét és fényét szükségszerűen elhomályo­sító felfejlődésben a Ricordi és a Sonzagno féle milánói zenei kiadó is. S nem volna teljes ez a krónika, ha nem említenők meg a Scala színpadán fellépett hírességek sorá­ban a román zenei életet képviselő Hariclea Darclée-t, Elena Teodo­­rinit és Grigore Gab­rielescut is. Örömmel vetettem papira eze­ket a sorokat, mert mint énekesnő tisztelem és nagyrabecsülöm e hí­res-neves zenei intézményt, mely­ről joggal állíthatjuk: immár nem­csak az olaszoké, hanem az egész emberiségé. VICTORIA DRAGANESCU, a bukaresti opera szólistája Victoria Draganescu A GYÉMÁNT-DIPLOMÁS BENESS ILONA Ünnepi hangulat. Sötétruhás nők, férfiak, csillogó szemű, fiatalok. Az első sorban ülnek az ünnepeltek. Ruhájuk szabásán nehéz felfedezni a mai kor divatját. Ünnepélyes csend. Beness Ilonának és három volt évfolyamtársának nyújtják át a „Gyémánt­­diplomát" a budapesti Színművészeti Főiskolán. 1908-ban végeztek. Beness Ilona néhány nappal azelőtt a Madách Színház színpadán az ott ven­dégszereplő kolozsvári társulat tagjaként játszott. Az ünnepeltek kö­zül 8 az egyetlen aktív színésznő. ★ Mit lehet elmondani néhány sorban a hatvan éve színésznőről ? Talán azt, hogy zongoratanárnőnek készült, és a véletlenen múlott, hogy bevetődött egy szavaló órára? Vagy — de az már nem véletlen — , hogy egy év múlva a színművészeti intézet hallgatója; hogy — és ez sem véletlen — jelessel végzett; hogy első filmjét 1917-ben forgatta, az utolsót 1934-ben, ezek kö­zött olyan filmtörténeti jelentőségű alkotásokat, mint a „Mire megvénülünk", „A fekete gyémántok", „A gyanú", hogy végigjárta az ország minden szín­házát és eljátszott 500 szerepet a Tanítónőtől Éváig, Shakespeare és Bernstein drámák hősnőiig. Mit lehet elmondani néhány sorban ? ★ Nem akart soha csillag lenni. Úgy árasztotta művészetét, hogy abból valami maradjon a közönségében, „ott belül". A nézőiben, akiket éppen úgy szeretett és tisztelt, mint azok őt. Nem akart csillogni. Szerény, szorgalmas és kitartó fáklyahordozója volt hivatásának, mely — mint erről egy megsár­gult újságkivágás is tanúskodik — „a legkomolyabb, legnagyobb dolog számára". Emlékek között tallózunk a színész-albumban. Csak itt-ott bukkan fel egy-egy fénykép. „Soha nem fényképeztettem magam, soha nem volt ná­lam „véletlenül" sem egy fénykép. Ha valamit megőriznek az emberek, azt őrizzék meg láthatatlanul önmagukban". Kevés a fénykép, de annál ele­venebb az emlékezés. Pontosan tudja — le lehetne rajzolni szavai nyomán — milyen ruhákban játszotta el néhány szerepét. Világosan emlékszik a cipő színére, a blúz csipke mintáira, a tornyos, bonyolult frizurákra. Töké­letes alkotói készenlét, frisseség. Idézetek röpködnek ismeretlen vagy ismert szerepekből, és számunkra érthetetlenül megkopott vagy érdemtelenül elfe­lejtett nevek. Színek, érzelmek váltakoznak hangjában, amint a kollégáira emlékezik. Játszott Beregi Oszkárral, aki már színház-történelem számunkra. Fil­mezett Fenyvesy Emillel. Kedves partnere volt Réthely Ödön és... és Tóth Elek. „Írd meg, fiam, hogy a legnagyobb színészek egyike volt és a legki­tűnőbb ember... és ma jeltelen a sírja!" Megdöbbent hangjának keménysége, az indulat hevessége. Egy történet jut eszembe: az egyik vezető színésznő megbetegedett. Beness Ilonának ajánlották fel a szerepét. Szép szerep volt, jó szerep, minden szí­nésznő álma. Beness Ilona visszautasította: „Ezt nem lehet megcsinálni egy színésszel, várjanak, amíg felgyógyul ! Ennek kapcsán jut eszembe: hogyan eshetett meg, hogy az „Arany-diploma­" kiadásánál nem volt jelen ? Beness Ilona ma is aktív színésznő! ★ 1960-ban nyugdíjba ment. „Egy napon jött Rappaport, és azt mondta: Ilonka néni, el kell játszani egy szerepet. — Fiam — mondtam — , én már olyan régen nem játszottam... annyira lámpalázas lennék, hogy a kilincset sem tudnám megfogni. — Nem lesz­ kilincs, Ilonka néni ! — mondta ő. — Ezek után nem volt mit csinálnom, elvállaltam a szerepet." , Kolozsvár és Bukarest, Csíkszereda és Brassó fogadta dörgő tapssal, nagy szeretettel az alakítást, mert országos turnéra is a társulattal ment. És leg­utóbb a fergeteges budapesti siker. Igen, Beness Ilona őrzi alkotói frisseségét! Kedves Ilonka néni (és illetékesek), abban az albumban még vannak üres oldalak, fényképekre várnak. DEHEL GÁBOR Beness Ilona 1910-ben Kohut Magda pesti színművésznő üdvözli Beness Ilonát 37

Next