Dolgozó Nő, 1970 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1970-03-01 / 3. szám

ahol a ma is AZ IDEÁLIS ANYÓSPÁLYÁZAT TANULSÁGAI. A beérkezett levelek hangja, tartása, a levélí­rók egybecsengő vélemé­nye, szenvedélyes meg­győződése elnémítja az emberben a könnyű hu­mort, és arra kényszeríti, hogy a hagyományos beidegződés ellenére egy kétes érzelemmel, kelle­metlen érzéssel telített ré­gi fogalmat újra szembesít­sen a valósággal. A pályá­zat eredménye, jobban mondva tanulsága ez: a levélírók szerint az anyós fogalom közel áll az anya fogalomhoz,­őt, sok eset­ben teljesen megegyezik vele. Senki sem akarja ezzel azt állítani, hogy nincsenek a hagyomá­nyos értelemben vett anyósok (rosszak, házsár­­tosak, összeférhetetlenek stb. — hogy mennyi van belőlük, arról egy ellen­kező előjelű pályázat eredménye győzhetne meg igazán), viszont van­nak ideális anyósok, ez is a va­lósághoz tartozik. S nemcsak azt tudjuk róluk, hogy létez­nek, hanem (levélíróink segít­ségével) egyre jobban körvo­nalazódik az is, hogy milye­nek. CSUPA SZERETET, JÓSÁG Sajnos, nem áll mó­dunkban minden értékes levelet egészében lekö­zölni (csak a nyertese­két), egy-egy idézett rész­lettel azonban igyekszünk visszaadni a pályázók ér­zéseit, gondolatait. Márton Zoltánná mint rit­ka kincset emlegeti anyósát, Márton Borbálát, aki a meny kolléganői szerint olyan, «mint a fehér holló». Olyan anyósról van szó, akinek «csupa szeretet, csupa jó­ság ragyog szemében... Nem maradi gondolkozású, sze­reti a fiatalokat, és jól érzi magát köztük...» Ahogy to­vább lapozzuk a leveleket,­­ egyre jobban tapasztaljuk, hogy nem fehér hollóval ál­lunk szemben, a pályázók úgy beszélnek ideális anyó­sukról, mintha a világ leg­természetesebb dolga len­ne. Számukra az is. A het­ven éves Papp Sándorné (az egyik vő, Kálmán Sán­dor vallomása alapján) két meny és négy vő számára emberséges, áldozatkész anyós. «Nem ismer fáradt­ságot... távolsággal és ké­nyelemmel nem törődve, mindig ahhoz szalad, ame­lyiknek éppen szüksége van reá . Az áldozatkészség ne­héz helyzetekben mutatko­zik meg. Kövecsi Imréné má­sodik gyermekét várva győ­ződhetett meg valóban arról, hogy milyen anyósa van. Se­gített bekísérni őt a szülé­szetre és bátorította a fáj­dalmas percekben. «Magam­ra maradva maradék bátor­ságom is odalett — írja Kö­vecsi Imréné. — Szerettem volna visszahívni s érezni aggódó szeretetét. Késő es­tig mindegyre megszólalt a telefon, s mindannyiszor megnyugodtam, hallgatva kedves hangját. Nagyon jól­esett tudni, hogy aggódnak értem. Hajnali egy órakor megszületett a baba, s utána kimerülve feküdtem, mozdu­latlanul... Szinte félálomban hallottam, hogy édesanyám a kapusszobában van, s hogylétem felől érdeklődik. Hirtelen nem tudtam vála­szolni. Hogy kerülhetett ide édesanyám hajnali négy óra­kor majdnem 200 km távol­ságból? Nincs időm a gon­dolkodásra, hirtelen kitárult az ajtó s berohan anyósom. Arca feldúlt, szeme sötét karikákkal árnyékolt, s a sie­téstől elfulladó lélegzettel kapkodja a levegőt. A meg­lepetéstől mindenki szótla­nul áll. Csak én suttogom öntudatlan: — Édesanyám! — de a csendben a sutto­gás hallhatóvá válik. Anyó­som elveszti eddigi önural­mát és sírva fakad: — Kicsi leánykám. Nem tudtam vár­ni reggelig, kellett lássalak most, azonnal. Nem akartak beengedni, de bejöttem. Ne haragudjanak... — fordul most a még mindig némán álló szolgálatos szülésznő és kapusnő felé. Megnyu­godva s boldogan, hogy meg­­viheti az örömhírt, elmegy, felszabadultan mosolyogva integet. — Én azt hittem, az édesanyja — mondja félig önmagának a kapusnő, mi­közben érthetetlen csodál­kozással néz anyósom távo­lodó alakja után.» A fenti hosszabb részle­tét már csak azért is érde­mes volt idézni, mivel a pá­lyázat egyik legkifejezőbb, írásáról van szó. «« MOST AZ ÉN LÁNYOM» Molnár Júlia ezt írta anyó­s­áról: «A többi betegtől tud­tam meg, hogy négy és fél órán keresztül, míg engem operáltak, kétségbeesetten, sírva sétált fel és alá. Azóta sajnos, kétszer operáltak. Az én drága anyuskám napon­ta kétszer hoz friss, meleg ételt s úgy babusgat, mint egy gyermeket... Szeret, én érzem, hogy szeret, és én is szeretem őt. Az ő sze­­retete is hozzájárul, hogy súlyos betegségem mellett van életkedvem...» A levél­író hét hónapig feküdt kór­házban, orvosok tekintenek rá kétkedőn, hogy lám, job­ban van. Egyikük így mond­ta: Azt hiszem, többet se­gített az anyósa odaadása, szeretete, mint mi. A levél­író édesanyja messze la­kik. Az anyós, Molnár Anna, magához öleli menyét: «Ő most az én lányom!» Hasonló esetekben nem csoda, ha az anyós és az anya fogalma eggyé olvad. : Azt érzi Réthy István is: «Édesanyám korán meghalt. Édesapámat csak kép­ről ismertem, a háború öl­te meg, azt se tudom, hova temették... Teltek az évek, aztán megnősültem. Kicsi feleségem sem ismerte az édesapját, második apámat is a háború ölte meg; édes­anyja pedig... hat gyerme­két sorra EMBERRE nevel­te, munkaverejtékkel, anyai szeretettel. Férje iránti örök hűséggel. Legkisebbik leánya, Ildikó után az első napoktól engem is fiaként szólított... Neve: Moldován Jozefa, a szomszédoknak Ili néni, nekem pedig anyukám.» Zoltán Hunor Csabáné le­vele továbbrepíti gondola­tainkat. Aki mint ember,meg­állja helyét a munkában, a hivatásban, az szinte biz­tos, hogy anyósként is em­berséges, jó, megértő. Bíró Lujza aranyosrákosi tanító­nőről szólnak e sorok: «Elein­te féltem a találkozástól, at­tól tartottam, hogy mint szak­mabeli éltanítónő fölényes lesz velem szemben. Csa­lódtam, mert közvetlenségé­vel, szakmai tudásával, kö­zösen megbeszélve egyes nevelési problémákat, bát­rabbá és lendületesebbé tett. Amikor kicsi fiam megszü­letett és súlyosan megbe­tegedett, ő volt az első, aki fáradságot nem ismerve éjt-napot összetéve, hóna­pokig segített nekem a gyer­mek ápolásában...» «IDEÁLIS FÉRJEKET NEVELT NEKÜNK...» Osváth Ilona és Zsuzsa új szempont szerint fogal­mazzák meg anyósuk «di­cséretét»: «A Mama (így szó­lítjuk őt) csodálatra méltó asszony... Sok munkával, néha nélkülözéssel két nagy­szerű fiút nevelt: Zoltánt és Szabolcsot. (Persze, nem egyedül, hanem a Papával együtt). Úgy nevelte őket, hogy megértő, jóságos, ked­ves férj váljék belőlük. El­sősorban azért tartjuk tehát a Mamát ideális anyósnak, mert ideális férjeket ne­velt nekünk.» Nem egyedül­álló példa, hogy a meny vagy a nő azt is értékeli anyósában, hogy az milyen anya volt, hogyan és milyen áldozatok árán nevelte fel gyermekeit. Különösen az olyan anyós esetében nem elhanyagolható szempont ez, mint amilyen a Bíró Ambrus Máriáé: «Már az első sor­ban így kell kezdjem, hogy az én jó anyósom egy Nyikó­­menti szerény kis székely­­ asszony. Kilenc gyermek édesanyja, illetve már tizen­hét gyermeké, mivel már nyolc gyermeke megnősült és férjhez ment... Többek kö­zött azt is elmondja anyósom, aki a Hős­anya érdemrenddel van kitüntet­ve, hogy a kilenc gyermek soha nem veszekedett egy­mással...» Ambrus Péterné, akiről szó van, menye sze­rint «a mai világ asszonya», szereti a munkát és «na­gyon szereti a zenét és az éneket, de nagyon szépen is tud énekelni, nyáron a mezőn, ahol dolgozik, szép éneklő hangjától cseng a határ­, sőt, mi több: nincs ellene a divatnak, minden­ben megérti a fiatalokat, íme, újabb adalékok az ideá­lis anyós portréjához: lépést tud tartani a korral, a fiatal­sággal, de a változó, alakuló kor szellemében nevelhető is. Ezt a gondolatot egészíti ki Marosi Ida levele: «Mo­dern egyéniségnek tartom — írja anyósáról, Marosi Er­zsébetről —, mentes minden kispolgári felfogástól vagy szokástól, a kor szellemé­ben nevelte gyermekeit...» «...HOGY AZ EGÉSZ VILÁG MENYEI MEGTUDJÁK!» A pályázók nagy része lel­kes sorokba foglalta anyós­dicséretét. Egyetlen levél, a Nagy Erzsébeté üt meg jó­zanabb hangot, sokoldalúan világítja meg az anyós-meny viszony kölcsönösséget szinte tízparancsolatba fog­lalta a reális együttélés fel­tételeit. «Elméleti írása» el­sősorban nem vallomás, s ha pályázati műfajként szokat­lan is, de rendkívül tanul­ságos. Nem árt idézni be­lőle néhány gondolatot: «Az bizonyos, hogy alig csepe­redtem fel, sok mindent hal­lottam az anyósról. Édes­anyámnak nem volt anyósa, mert hát édesapám árva fiú volt, így hát az idegen szá­lak még jobban elijesztettek az anyósról szóló mende­mondával. Ami az anyóso­mat illeti, ügyes, tiszta, jó dolgú asszonynak ismer­tem meg. Sokoldalú volt, mindenhez értett. Tanul­tam tőle sok mindent, de azért ő is elismerte, hogy tanult tőlem, mert ahány ház, annyi szokás... Nincsen rossz anyós szerintem. Ha van is valakinek, az nem azért rossz, mert «anyós», hanem mert olyan a lélek benne. Vagy talán olyan kö­rülmények között nőtt fel és olyanná lett.» Váratlan szem­szögből közelíti meg a kér­dést (erre még a pályázati hirdetés sem gondolt): a jövendőbeli menyek és tény­leges menyek másoktól — elődöktől, tamáskodó szom­szédoktól — örökölt előíté­letét szedi ízekre, önbírá­lati érzékkel hangsúlyozza a kölcsönös megértés szük­ségességét, már-már az anyósok lélektanába is be akar pillantani mélyebb okok­kal, korábbi emberi viszo­nyulásokkal próbálja meg­indokolni a létező rosszat is. Végül nyíltan a menyekhez fordul, őket teszi felelőssé az esetleges­­ házastársi vi­szályokért. «Úgy szeretném megmondani, hogy az egész világ menyei megtudják. So­ha az életben ne uszítsák férjüket az édesanyja ellen. Úgy gondolom, hogy a leg­fájóbb és a legkeservesebb egy anyára nézve, amikor az, akit a keblén hordott, akiért mindent megtett, felnevelt, most az ellensége, utálja, gyűlöli, elűzi, és, ha a bru­tális felét vesszük, van, ahol meg is verik. Tehát a mai modern nő törekedjék arra, hogy tudjon lenni modern meny is. Mert, ha modern egy nő, akkor művelt is, és ha művelt, az anyóssal bán­jon úgy, hogy az ideális anyós az anyja helyett (vagy mellett) anyja legyen.» Ezek után nem mon­dunk újat, ha elismer­jük az ideális anyósok létezését, és hozzá­tesszük: a menyekre, il­letve vékre is nagy sze­rep hárul az ideális anyósok számának gyarapításában. Tehát ezúttal is, mint min­den esetben, kétoldalú kapcsolatról, az em­berség összefogásáról, találkozásáról van szó. LÁSZLÓFFY CSABA

Next