Dolgozó Nő, 1970 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1970-03-01 / 3. szám
ahol a ma is AZ IDEÁLIS ANYÓSPÁLYÁZAT TANULSÁGAI. A beérkezett levelek hangja, tartása, a levélírók egybecsengő véleménye, szenvedélyes meggyőződése elnémítja az emberben a könnyű humort, és arra kényszeríti, hogy a hagyományos beidegződés ellenére egy kétes érzelemmel, kellemetlen érzéssel telített régi fogalmat újra szembesítsen a valósággal. A pályázat eredménye, jobban mondva tanulsága ez: a levélírók szerint az anyós fogalom közel áll az anya fogalomhoz,őt, sok esetben teljesen megegyezik vele. Senki sem akarja ezzel azt állítani, hogy nincsenek a hagyományos értelemben vett anyósok (rosszak, házsártosak, összeférhetetlenek stb. — hogy mennyi van belőlük, arról egy ellenkező előjelű pályázat eredménye győzhetne meg igazán), viszont vannak ideális anyósok, ez is a valósághoz tartozik. S nemcsak azt tudjuk róluk, hogy léteznek, hanem (levélíróink segítségével) egyre jobban körvonalazódik az is, hogy milyenek. CSUPA SZERETET, JÓSÁG Sajnos, nem áll módunkban minden értékes levelet egészében leközölni (csak a nyertesekét), egy-egy idézett részlettel azonban igyekszünk visszaadni a pályázók érzéseit, gondolatait. Márton Zoltánná mint ritka kincset emlegeti anyósát, Márton Borbálát, aki a meny kolléganői szerint olyan, «mint a fehér holló». Olyan anyósról van szó, akinek «csupa szeretet, csupa jóság ragyog szemében... Nem maradi gondolkozású, szereti a fiatalokat, és jól érzi magát köztük...» Ahogy tovább lapozzuk a leveleket, egyre jobban tapasztaljuk, hogy nem fehér hollóval állunk szemben, a pályázók úgy beszélnek ideális anyósukról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Számukra az is. A hetven éves Papp Sándorné (az egyik vő, Kálmán Sándor vallomása alapján) két meny és négy vő számára emberséges, áldozatkész anyós. «Nem ismer fáradtságot... távolsággal és kényelemmel nem törődve, mindig ahhoz szalad, amelyiknek éppen szüksége van reá . Az áldozatkészség nehéz helyzetekben mutatkozik meg. Kövecsi Imréné második gyermekét várva győződhetett meg valóban arról, hogy milyen anyósa van. Segített bekísérni őt a szülészetre és bátorította a fájdalmas percekben. «Magamra maradva maradék bátorságom is odalett — írja Kövecsi Imréné. — Szerettem volna visszahívni s érezni aggódó szeretetét. Késő estig mindegyre megszólalt a telefon, s mindannyiszor megnyugodtam, hallgatva kedves hangját. Nagyon jólesett tudni, hogy aggódnak értem. Hajnali egy órakor megszületett a baba, s utána kimerülve feküdtem, mozdulatlanul... Szinte félálomban hallottam, hogy édesanyám a kapusszobában van, s hogylétem felől érdeklődik. Hirtelen nem tudtam válaszolni. Hogy kerülhetett ide édesanyám hajnali négy órakor majdnem 200 km távolságból? Nincs időm a gondolkodásra, hirtelen kitárult az ajtó s berohan anyósom. Arca feldúlt, szeme sötét karikákkal árnyékolt, s a sietéstől elfulladó lélegzettel kapkodja a levegőt. A meglepetéstől mindenki szótlanul áll. Csak én suttogom öntudatlan: — Édesanyám! — de a csendben a suttogás hallhatóvá válik. Anyósom elveszti eddigi önuralmát és sírva fakad: — Kicsi leánykám. Nem tudtam várni reggelig, kellett lássalak most, azonnal. Nem akartak beengedni, de bejöttem. Ne haragudjanak... — fordul most a még mindig némán álló szolgálatos szülésznő és kapusnő felé. Megnyugodva s boldogan, hogy megviheti az örömhírt, elmegy, felszabadultan mosolyogva integet. — Én azt hittem, az édesanyja — mondja félig önmagának a kapusnő, miközben érthetetlen csodálkozással néz anyósom távolodó alakja után.» A fenti hosszabb részletét már csak azért is érdemes volt idézni, mivel a pályázat egyik legkifejezőbb, írásáról van szó. «« MOST AZ ÉN LÁNYOM» Molnár Júlia ezt írta anyósáról: «A többi betegtől tudtam meg, hogy négy és fél órán keresztül, míg engem operáltak, kétségbeesetten, sírva sétált fel és alá. Azóta sajnos, kétszer operáltak. Az én drága anyuskám naponta kétszer hoz friss, meleg ételt s úgy babusgat, mint egy gyermeket... Szeret, én érzem, hogy szeret, és én is szeretem őt. Az ő szeretete is hozzájárul, hogy súlyos betegségem mellett van életkedvem...» A levélíró hét hónapig feküdt kórházban, orvosok tekintenek rá kétkedőn, hogy lám, jobban van. Egyikük így mondta: Azt hiszem, többet segített az anyósa odaadása, szeretete, mint mi. A levélíró édesanyja messze lakik. Az anyós, Molnár Anna, magához öleli menyét: «Ő most az én lányom!» Hasonló esetekben nem csoda, ha az anyós és az anya fogalma eggyé olvad. : Azt érzi Réthy István is: «Édesanyám korán meghalt. Édesapámat csak képről ismertem, a háború ölte meg, azt se tudom, hova temették... Teltek az évek, aztán megnősültem. Kicsi feleségem sem ismerte az édesapját, második apámat is a háború ölte meg; édesanyja pedig... hat gyermekét sorra EMBERRE nevelte, munkaverejtékkel, anyai szeretettel. Férje iránti örök hűséggel. Legkisebbik leánya, Ildikó után az első napoktól engem is fiaként szólított... Neve: Moldován Jozefa, a szomszédoknak Ili néni, nekem pedig anyukám.» Zoltán Hunor Csabáné levele továbbrepíti gondolatainkat. Aki mint ember,megállja helyét a munkában, a hivatásban, az szinte biztos, hogy anyósként is emberséges, jó, megértő. Bíró Lujza aranyosrákosi tanítónőről szólnak e sorok: «Eleinte féltem a találkozástól, attól tartottam, hogy mint szakmabeli éltanítónő fölényes lesz velem szemben. Csalódtam, mert közvetlenségével, szakmai tudásával, közösen megbeszélve egyes nevelési problémákat, bátrabbá és lendületesebbé tett. Amikor kicsi fiam megszületett és súlyosan megbetegedett, ő volt az első, aki fáradságot nem ismerve éjt-napot összetéve, hónapokig segített nekem a gyermek ápolásában...» «IDEÁLIS FÉRJEKET NEVELT NEKÜNK...» Osváth Ilona és Zsuzsa új szempont szerint fogalmazzák meg anyósuk «dicséretét»: «A Mama (így szólítjuk őt) csodálatra méltó asszony... Sok munkával, néha nélkülözéssel két nagyszerű fiút nevelt: Zoltánt és Szabolcsot. (Persze, nem egyedül, hanem a Papával együtt). Úgy nevelte őket, hogy megértő, jóságos, kedves férj váljék belőlük. Elsősorban azért tartjuk tehát a Mamát ideális anyósnak, mert ideális férjeket nevelt nekünk.» Nem egyedülálló példa, hogy a meny vagy a nő azt is értékeli anyósában, hogy az milyen anya volt, hogyan és milyen áldozatok árán nevelte fel gyermekeit. Különösen az olyan anyós esetében nem elhanyagolható szempont ez, mint amilyen a Bíró Ambrus Máriáé: «Már az első sorban így kell kezdjem, hogy az én jó anyósom egy Nyikómenti szerény kis székely asszony. Kilenc gyermek édesanyja, illetve már tizenhét gyermeké, mivel már nyolc gyermeke megnősült és férjhez ment... Többek között azt is elmondja anyósom, aki a Hősanya érdemrenddel van kitüntetve, hogy a kilenc gyermek soha nem veszekedett egymással...» Ambrus Péterné, akiről szó van, menye szerint «a mai világ asszonya», szereti a munkát és «nagyon szereti a zenét és az éneket, de nagyon szépen is tud énekelni, nyáron a mezőn, ahol dolgozik, szép éneklő hangjától cseng a határ, sőt, mi több: nincs ellene a divatnak, mindenben megérti a fiatalokat, íme, újabb adalékok az ideális anyós portréjához: lépést tud tartani a korral, a fiatalsággal, de a változó, alakuló kor szellemében nevelhető is. Ezt a gondolatot egészíti ki Marosi Ida levele: «Modern egyéniségnek tartom — írja anyósáról, Marosi Erzsébetről —, mentes minden kispolgári felfogástól vagy szokástól, a kor szellemében nevelte gyermekeit...» «...HOGY AZ EGÉSZ VILÁG MENYEI MEGTUDJÁK!» A pályázók nagy része lelkes sorokba foglalta anyósdicséretét. Egyetlen levél, a Nagy Erzsébeté üt meg józanabb hangot, sokoldalúan világítja meg az anyós-meny viszony kölcsönösséget szinte tízparancsolatba foglalta a reális együttélés feltételeit. «Elméleti írása» elsősorban nem vallomás, s ha pályázati műfajként szokatlan is, de rendkívül tanulságos. Nem árt idézni belőle néhány gondolatot: «Az bizonyos, hogy alig cseperedtem fel, sok mindent hallottam az anyósról. Édesanyámnak nem volt anyósa, mert hát édesapám árva fiú volt, így hát az idegen szálak még jobban elijesztettek az anyósról szóló mendemondával. Ami az anyósomat illeti, ügyes, tiszta, jó dolgú asszonynak ismertem meg. Sokoldalú volt, mindenhez értett. Tanultam tőle sok mindent, de azért ő is elismerte, hogy tanult tőlem, mert ahány ház, annyi szokás... Nincsen rossz anyós szerintem. Ha van is valakinek, az nem azért rossz, mert «anyós», hanem mert olyan a lélek benne. Vagy talán olyan körülmények között nőtt fel és olyanná lett.» Váratlan szemszögből közelíti meg a kérdést (erre még a pályázati hirdetés sem gondolt): a jövendőbeli menyek és tényleges menyek másoktól — elődöktől, tamáskodó szomszédoktól — örökölt előítéletét szedi ízekre, önbírálati érzékkel hangsúlyozza a kölcsönös megértés szükségességét, már-már az anyósok lélektanába is be akar pillantani mélyebb okokkal, korábbi emberi viszonyulásokkal próbálja megindokolni a létező rosszat is. Végül nyíltan a menyekhez fordul, őket teszi felelőssé az esetleges házastársi viszályokért. «Úgy szeretném megmondani, hogy az egész világ menyei megtudják. Soha az életben ne uszítsák férjüket az édesanyja ellen. Úgy gondolom, hogy a legfájóbb és a legkeservesebb egy anyára nézve, amikor az, akit a keblén hordott, akiért mindent megtett, felnevelt, most az ellensége, utálja, gyűlöli, elűzi, és, ha a brutális felét vesszük, van, ahol meg is verik. Tehát a mai modern nő törekedjék arra, hogy tudjon lenni modern meny is. Mert, ha modern egy nő, akkor művelt is, és ha művelt, az anyóssal bánjon úgy, hogy az ideális anyós az anyja helyett (vagy mellett) anyja legyen.» Ezek után nem mondunk újat, ha elismerjük az ideális anyósok létezését, és hozzátesszük: a menyekre, illetve vékre is nagy szerep hárul az ideális anyósok számának gyarapításában. Tehát ezúttal is, mint minden esetben, kétoldalú kapcsolatról, az emberség összefogásáról, találkozásáról van szó. LÁSZLÓFFY CSABA