Dolgozó Nő, 1973 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
Páskándi Géza hazai magyar irodalmunk jeles képviselője. Mint költő vált ismertté, nincs azonban műfaj, a gyermekverstől az értekező prózáig, amit ne művelne a legrangosabban. Úgy tűnik, az utóbbi években munkássága mégis a drámaírás javára billen. Az 1972—73-as színiévadban színházaink három darabját is — A rejtekhelyt a marosvásárhelyi, az Apáczait Tornyot választok címmel a kolozsvári s a Vendégséget a temesvári — műsorukra tűzték. Külföldön is méltányolt, az elmúlt évben a Vendégséget Básti Lajossal és Darvas Ivánnal a főszerepekben bemutatta a Pesti Színház, majd ugyanezt a békéscsabai Jókai Színház; ez utóbbi az idei évadban az Apáczait vitte színre. A dráma műfaján belül Páskándi az abszurd és a történelmi ihletettségű dráma művelője. Abszurd helyzetei, szövegei nem öncélúak, az értelmet szolgálják az értelmetlenség látszata ellenére: olvasásuk közben az ember a felfedezés örömét éli át valahányszor felismeri az írói szándékot, a lényegre bukkan. Kulcsa van tehát Páskándi Géza világának: «Türelmet kérek az olvasótól — mondja egyik kötetének előszavában —, a gondolkodás szeretetét...», s megértető szándékát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy drámái elé függelékként sajátos műfajt teremtett: a bevezető, magyarázó, de még inkább értelmező prózát. Mint drámaírót kerestük fel ezúttal kérdéseinkkel, szolgálják tehát ezek azt a célt hogy közelebb jussunk írói, emberi szemléletéhez. — Mi írói munkásságának elsődleges célja: a környező valóság (ami alatt a lét minden vonatkozását értjük) értelmezése-e vagy pedig alakítása? — A valóság alakítása azt jelentené, hogy pontosan le tudjuk mérni az irodalmi művek hatását: mennyire alakítja át az emberek gondolkodásmódját, változtatja meg tetteik irányát stb. Ez azonban túlságos önbizalmat, sőt naivitást tételezne fel egy íróember részéről. Megelégszem annyival is, hogy a valóságot a művészi valósággal fejezem ki (tehát némiképp értelmezem, orcámra alakítom), s igyekszem az olvasót elgondolkoztatni. Nincs annál nagyobb öröm író számára — szerintem legalábbis —, mint az, ha meggondolkoztatja az embereket, elindít bennük egy gondolatot, gondolatsort, amit aztán azok—ki-ki önmaga bátorságára, következetességére, képességére bízva a többit — félig- vagy végiggondolnak. Gondolkodj és gondolkodtass! — ez szerintem az író legfőbb parancsa munkájára nézve. — Drámái, mint említettük, abszurd vagy pedig történelmi ihletettségű drámák (ihletettségüeket mondtunk, mert ezek nem hagyományos értelemben vett történelmi drámák), ezért kérdezzük: rokonítható-e ez a két műfaj egymással, s ha igen, hogyan szolgálják írói szándékát? — Többször kifejtettem: az «abszurd» nem az én ábrázolási módom, ez olyan filozófiai konzekvenciákkal járna, amelyeket én nem tekintek a magaméinak (például az emberi létezés értelmetlensége, céltalansága), írtam azonban s írok is úgynevezett «abszurdoid» darabokat. Ezekben az emberi lét képtelen helyzeteit kritikával illetem, tehát kikerülhetőknek tartom. Történelmi tárgyú darabjaim valóban nem nevezhetők történelmi képeskönyveknek középiskolák számára. Ám a történelmi helyzet lényegéhez mindig ragaszkodom: az illető történelmi helyzet—divatszóval— «üzenetét» akarom megragadni s továbbítani. A közös bennük (ti. az abszurdoid darabokban és a történelmi tárgyúakban), hogy mindkettőben jelen van a groteszk kisebb-nagyobb dózisa. — Szabálytalan kérés, mégis mi kockáztatjuk: egy tetszőleg kiválasztott, abszurd szereplőjét «fordítsa» köznapi nyelvre, vagyis magyarázza meg, mit akart általa pontosan kifejezni. — Hát itt van például A hülye gyerek vagy a vándorköszörűs című darabom főhőse: Góbi. (A darab három évvel ezelőtt az Utunkban jelent meg). Ennek a fiúnak sajátos betegsége van: az ún. «Góbi-kór». Mit jelent ez (a darab szerint)? Időszaki süketség (tehát néha nem hall), időszakos vakság (néha egyáltalán nem lát), időszakos némaság (olykor egyáltalán nem beszél), időszakos gyengeelméjűség, bár máskor sasszeme van, zseniális gondolatai támadnak stb. Nos, ez a látszólag képtelen betegség egy emberi viselkedést és magatartásformát jelképez. Ki ne élte volna át azt, hogy veszélybe kerülve nem akar tudomást szerezni bizonyos dolgokról, hogy közönyössé lesz mások dolgai iránt: nem hallja azok panaszát, átsiklik felette — önvédelemből? Nos, az érzéketlenség mint önvédelmi forma — ez apósa ennek a szereplőnek. Nyilván, a darabban mindez föl van nagyítva: a hős például olykor valóban nem lát (tehát orvosilag kimutathatóan vak stb.). Bonyolítja isiinjjezt a darabban, hogy a család a fiú «betegségéből» él, s kényszerítik, hogy továbbra is beteg legyen, mert ez a létforrásuk (a másik betegsége). Amikor meghal a nagybácsi, aki a Góbi betegségének «adminisztrátora» volt — a nagynénik a langyos kispolgári létbe sodorják vissza Góbit, aki azzal, hogy betegségét fenntartotta, megmutatod valamit a világnak: betegsége figyelmeztető jel volt. Tehát: betegként hasznosnak érezte magát a világ számára, egészségesként viszont nem. Betegként a világnak tükröt tartott, ilyenek vagytok, vagy ilyenek is vagytok. Amikor tehát normálissá visszavedlik, elveszti célját, mely az volt, hogy a világnak tükröt tartson. Átlagember lett normálisként, míg betegen önmagára mutató jel lehetett az emberek számára. Góbi csupán betegsége által és árán tudott kitűnni, kiválni . A dráma szerkezete a kor igényeinek megfelelően módosul. Ami a befejezést illeti, más feltételeknek tett eleget példának okáért a görög tragédiák korában Szophoklész hőse a sorsnak vakon alárendelt hős erkölcsi tartásával dicsőül meg, miközben maga is bűnhődik. Shakespeare tragédiáiban a hős a környezet vagy saját bűneibe belepusztul, de halála másoknak okulásul szolgál stb. Meg tudná saját drámáinak befejezési képletét határozni? — Én úgy gondolom, hogy a «sorsszerűség» nem más, mint bizonyos helyzetekből eredő tehetetlenségi erő; aki ennek a hatósugarába, mágneses erőterébe kerül, az kénytelen inerciálisan a meghatározott irányba menni. Viszont az ember — mint ezt már leírtam — maga is oka helyzeteinek, maga is építi helyzeteit, tehát ő is tehet róla, ő is részese, ő is okozója a helyzetnek, amelybe került. Nálam a hősök — legalábbis erre törekszem — «cinkosai», «bűnrészesei» saját helyzetüknek, így érzem igazságosnak. Ha a társadalom közös alkotása az embernek a természettel, a felelősség is megoszlik. Kérdezett: TELEGDI MAGDA PÁSKÁNDI HÁROMSZOR A Vendégség című dráma a békéscsabai Jókai Színház előadásában Jelenet a Király köve kolozsvári előadásából