Dolgozó Nő, 1973 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
iparágnak: itt készül az országos papírlemez-termelés 23%-a, a csomagolóanyagok 42%-a; iskolai rajztömböket, növénygyűjtő mappákat, névjegykártyákat s még jó néhány cikket csak ebben a gyárban készítenek. — Itt még a régi eljárással szárítják a papírlemezt — kalauzol végig az igazgató egy földszinti munkatermeny, nehéz munka a nedves, vastag lemezt két sarkánál fogva felfüggeszteni s végigcsúsztatni a szárító alagútban. Az új szárítókemencéken széles futószalag szállítja a papírlemezt. A férfiaknak is fárasztó régi munkaszakaszt itt a nők is könnyűszerrel elvégzik, csak annyi a feladatuk, hogy állandóan «etessék» a kemencébe kúszó szalagot. Minőségileg is összehasonlíthatatlanul jobb a termék, a négyféle sebességre állítható futószalag, az egyenletes hőfok ennek a biztosítéka. S mert önerőből építettük, érthető, hogy büszkék vagyunk rá... Jobbat, többet termelünk, könnyebbé vált a munka, ami nem lényegtelen szempont egy olyan gyárban, ahol a dolgozók nagy része nő. A dobozgyártó- és a papíráru-részleg alkalmazottainak például 80 százaléka asszony, leány. — Mit tart még érdemesnek a bemutatásra? — faggattam tovább. — Talán a dobozsarkokat vágó gépeket, a vonalzógép korszerűsítését (automatizálását), a hidraulikus préseket említeném — amelyek ugyancsak itt készültek, s csaknem kizárólag nők dolgoznak mellettük. De az egyik leglényegesebb lépést a gyár fejlődésében a papíráru-részleg felépítése jelentette. Istálló állott azon a helyen, a lovat belső anyagszállításhoz használtuk, természetesen ezt a munkát is már rég gépesítettük. Talán kifejezőbb, ha számokban folytatom: 1949-hez, a tervgazdálkodás első évéhez viszonyítva negyvenhatszorosára nőtt az átlagos árutermelésünk, s az utolsó két évben az átlagos árutermelés 145%-ról 196%ra emelkedett. — Sokatmondó számok valóban, az egész munkaközösség odaadó tevékenységét, szorgalmát jelzik — s egyben magyarázatul is szolgálnak a kitüntetéshez, a Munkaérdemrend I. fokozatához, melynek felnagyított mását ott láttam magas talapzatra állítva az udvaron. — Hagyományos már nálunk a gyár iránti ragaszkodás — fennállása óta nem egy alkalommal bizonyították ezt a munkások. Igaz, kenyeret, megélhetést jelentett számukra a gyár, de mégis említésre méltó, hogy amikor egy 1944-es bombatámadás idején 14 bomba hullott az udvarára, a munkások takarították el a romokat, földhányásokat, ők javították ki az épületet, vagy 1947 augusztusában, amikor tűz ütött ki, a munkások mentették meg a berendezések jó részét, s mert nem volt elég pénz az újjáépítéshez, kátránypapírral fedett tető alatt dolgoztak két váltásban — télen. Többen még ma is itt vannak azok közül, akik e nehéz éveket átvészelték — érthető tehát, ha ma, amikor összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgoznak, igyekeznek tudásuk legjavát nyújtani. — Mégis mi az oka, hogy a fiatalok nem a legszívesebben fogadják, ha a munkaerő-elosztó irodából ide irányítják őket? Ezt a kérdést már nem az igazgatóhoz, hanem a pártalapszervezeti titkárhoz, Buturca Melania mérnökhöz intézem. — Az igazság az, hogy nem tulajdonítottak soha túl nagy jelentőséget a mi vállalatunknak. Jórészt csomagolóanyagot gyártottunk — s az áru tetszetős, vonzó, «reklámozó» csomagolása csak az utóbbi években vált sürgető igénnyé. Ez bizonyos fokig meg is szabja a jövőbeni feladatainkat. A munkafázisok még a gépek mellett is általában könnyen elsajátíthatók, talán ezért is gondolják, hogy nálunk kisebb képességgel is megfelelően lehet dolgozni. A valóság azonban más: a fegyelem, a pontosság, a szorgalom, a törekvés éppen olyan elengedhetetlen követelmény, ha papírt enyvez az ember, mint ha a legbonyolultabb műszert kezeli. Jövőre már a szakiskolából is megérkezik az első csoport , s biztosak vagyunk abban, hogy a fiatalok is felzárkóznak majd a régi, kipróbált gárda mellé. Olyanokra gondolok, mint például a 33 éve itt dolgozó Simó Margit, akit most a Munkaérdemrend III. fokozatával tüntettek ki, mint Gagyi Jolán, Anka Mária, akik munkaérmet kaptak az évforduló alkalmával, s így sorolhatnám, tovább a dicséretre méltók neveit. Ők az aranyfedezet arra, hogy a meglevő gépi berendezéseinkkel— s a munkáslétszám bizonyos fokú bővítésével — teljesíteni tudjuk célkitűzésünket: négy év alatt fejezzük be az ötéves tervet. S hogy egy közelebbi adatot is mondjak — póttervünk az idei előirányzott termelésünk értékének 25 százaléka. S ezzel gondolom, hírünk, becsületünk is nő az emberek szemében. LEN ILONA N em titok a sebes harisnyagyárban, hogy az elmúlt években munkára jelentkezett érettségizettek mindegyike csak ideiglenes megoldásként választotta gyári munkahelyét, azzal az eltökélt szándékkal, hogy úgyis tovább tanul majd. Az eldolgozórészleg KISZ-bizottságának titkára, Cimpian Mariana azon a véleményen van — (s ezt a részleg párttitkárnőjével váltott gondolatok csak megerősítették)—, hogy a gyár vezetősége meglehetősen engedékeny álláspontot tanúsít az érettségizett lányok iránt. — Egy éve dolgozom itt — jelentette ki. — Nagyon sok társam egy év után, ősszel abbahagyja a munkát, hogy készülhessen a jövő évi felvételi vizsgákra. Akinek nem sikerül, úgyis visszatér ide. Legalábbis így képzelem, én ugyanis, ha majd újra a főiskolán próbálkozom, nem számolok el végleg... Képzőművésznő akar lenni, de ahogy érvel, még a kislány beszél belőle: —Mi azt szeretnők, hogy az élet tiszta és csendes legyen, mint egy költemény! Nem láttam képzőművészeti kísérleteit, nem ismerem képességeit, de furán hangzik, hogy napjainkban valaki, aki művésznek készül, nem az élet problémái, nehézségei, nagy témái iránt vonzódik,hanem csendre vágyik és valamilyen tisztaságra. Amatőr felfogásra vall, vagy éppen gobelint varró nagyanyáink álmodozó kis életét juttatja eszembe. Mégis szimpatikus lány, meggyőződésem, hogy más területen már magabiztosabb, határozottabb. S ebben a gyári közösségnek is van szerepe. — A sikertelen felvételi után egy évig .Versenyben az idővel Precup Ana szakmunkásnő az esti liceum végzettje, négy éve dolgozik a gyárban . A dobozkészítő-részleg egyik gépsora