Dolgozó Nő, 1980 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám
12 MEGÉNEKÜLNK. ROMAN N^k 000000 Él a hagyományápolás «A Székely fonó bemutatója a Hargita megyei Máréfalván 1978. december 26-án volt. Előadásunk célja a székelyföldi népdalkíncset — Kodály szándékát követve — újra fölragyogtatni keletkezési színhelyén. A daljáték csonkítatlanul kerül bemutatásra, természetesen a zenekari részek élő megszólaltatása nélkül. Előadásunk színre vitelében közreműködött Kovács Mihályné Lukács Piroska, a máréfalvi általános iskola igazgatója, valamint az iskola tantestülete. — olvastam a műkedvelő együttes műsorfüzetéből, a kolozsvár-napocai Állami Magyar Opera nézőterén ez év április 12-én, amikor a Székelyudvarhely környéki falu általános iskolásai lelkesen tapsoló nézőközönség és a televíziós kamerák előtt bemutatták Kodály Zoltán művét. Emlékezetembe idéztem a kiváló zeneszerző és esztéta szavait arról, hogy a nemzeti zeneirodalom létrejöttéhez és megőrzéséhez elsősorban három dolog kell: «Először: hagyomány, másodszor, egyéni tehetség, harmadszor sokak lelki közössége, mely az egyéni tehetség megnyilatkozását mint magáét fogadja...» (Kodály Zoltán: Néphagyomány és zenekultúra, Kriterion, Bukarest, 1974) A hagyomány adott, s ez a gyermek- és serdülő korúakból alakult együttes számos egyéni tehetségnek teremtett lehetőséget az érvényesüléshez, mindenekelőtt azáltal, hogy igazi lelki közösség, hagyományápolás él Máréfalván. Az iskola igazgatónője szülőfalujában évtizedeket áldozott a hagyományápolásnak, de a népi kultúrát szolgálta és szolgálja itt minden tanító és tanár , amióta az iskolában tanít Szép Gyula zenetanár és a jó hangú gyermekekkel nemcsak az órákon foglalkozik, a művelődési otthonban pedig a felnőttek kórusát is tanítja, azóta énekkaraik és népi együtteseik díjakat nyernek a műkedvelők versenyén. Felkutatni, megőrizni és színpadra vinni az Udvarhely környéki népdalok legszebb darabjait — ez nemcsak a zenetanár, hanem gyermek és felnőtt tanítványainak is célja. Tíz-tizenhat évesek énekeltek operaszínpadon úgy, mint otthon vagy az osztályban, lámpaláz nélkül, természetesen. Zenei beszédükben, előadásmódjukban megőrizték az eredetit — úgy adták elő a Székely fonót, amint annak ihlető dallamait évtizedekkel ezelőtt Kodály hallhatta a székely dalosoktól K.E TANÍTANI - ALKOTNI — Tanárit végzett és elsősorban pedagógusnak vallja magát... — KOSZTÁNDI KATALIN kézdivásárhelyi rajztanárt-képzőművészt nem éri váratlanul megállapításom. — Mindig is tanítani akartam. Az iskolában arra törekedtem, hogy a rajzot a többivel egyenrangú tantárggyá tegyem. Vagyis: úgy igyekszem tanítani a rajzot, hogy a gyermekek ne csak hasznosságát lássák (hogy fejleszti a kézügyességet és a szemmértéket, hogy majd minden mesterségnél szükség van rá), hanem annak szépségeit is, sőt tanulják meg értékelni, hozzáértően látni a képzőművészeti alkotásokat. A rajzra különösen a kisiskolások fogékonyak. Közülük kerültek ki rajziskolás tanítványaim Számos kiállítást rendeztünk, munkáikkal díjakat nyertek országos és külföldi gyermekrajz-kiállításokon. Különösen szépek voltak azok a tárlatok, amelyeken szülőföldjük, hazánk tájait, építőmunkánkat ábrázolták. A Kézdivásárhely középkori udvartereit, a város történetét őrző épületeit, emlékműveit ábrázoló kiállításunk emlékezetes maradt Ezt az anyagot városunk múzeumának ajándékoztuk. — Művészi tevékenységét közös és egyéni tárlatok jelzik, munkáit díjazták a Megéneklünk, Románia Országos Fesztiválon... Mi áll legközelebb a szivéhez? — Az akvarell — a környező világ, a természetszínharmóniái jobban érdekelnek, mint a formái. A fehér kék és szürke éppoly kifejezőerejű lehet, mint az erős kontrasztos színek — főleg ezekkel dolgozom. S nemcsak tájak festésekor... érzelmeimet, hangulataimat ezekkel a színárnyalatokkal tudom a legjobban kifejezni. — Tájképein a színek leheletfinomsága és a kompozíció, a vonalvezetés erőteljessége kapott meg a legjobban és az a mód, ahogyan emberalakjai eggyé forrnak a tájjal... — Húsz éve élek, dolgozom Kézdivásárhelyen, s bár itt nagyon szeretek élni, azért mindig visszatérek szülőföldemre, a Nyikó mentére. Nyaraimat falumban, Nyikómalomfalván töltöm. Járom a természetet, tanulmányokat készítek öreg házakról, emberekről, a Nyikó partjáról... Emléket akarok állítani annak a vidéknek és szellemnek, ahonnan jöttem, ahová tartozom. A magam módján, élményeimet érzéseimen szűröm át, szerintem a művésznek lelkileg is kötődnie kell alkotásaihoz. Az ember alkotómunkáját, még a legkorszerűbbet, a leggépesítettebbet, az iparit is ily módon közelítem meg. Az ember és a táj, az ember és a munka szerves kapcsolatát hangsúlyozom akár Kézdivásárhely udvartereit, akár új negyedeit festem. Képeim főszereplője a táj, az ember. De nem úgy ábrázolom ezeket, amiként megpillantom, hanem gondolataim, érzéseim tükrében — a kompozíciót mindig meghatározónak tartottam. — Férje, Kosztándi Jenő egyben pályatársa is. Pedagógus és művész házaspárként ismerik Önöket — ezt előnyösnek tartja magánéletében? — Nagyon is annak. Az, hogy a férjemmel megbeszélhetem az iskolai és az alkotási problémáimat, sokat jelent mindkettőnk számára. Nem egy sikeres közös kiállításunk volt Kiegészítjük egymást, ő egészen másképp rajzol és fest,mint én... DE. L_______________________________ Kibéd a környék köztudatában elsősorban hagymájáról híres. És nemhiába. Az alkalmilag arrajárónak is, ha végigsétál a falun, megakad a szeme a kertek gyönyörűen gyomlált ágyásaiban feszítő hagymaszárak végtelen regimentjén. És ott láthatja, már kora reggeltől az ágyások közt kisszékükkel elébb elébb ülő asszonyokat, amint gyomlálnak vagy éppen utánpótlást dugnak a kiszedett hagyma helyébe. Ezek az asszonyok szoktak a vásárban, a piacon arra a kérdésre, hogy «hová való néni», így válaszolni: «Kibédi/ mért kérdi/ a hagymaszagot nem érzi?» Lehetséges, hogy ezt a csúfondáros választ nem is a kibédiek találták ki, hanem a vevők. De találó, mert versben vág vissza. És Kibéden a vers nem idegen. A népköltészetnek párját ritkító kincsesbányája mind a mai napig ez az öreg, legalább félévezredes település, mely Orbán Balázs szerint a régi Marosszék «legnagyobb és legszebb faluja». Kibéd népköltészete már a XIX. század végén magára vonta neves folkloristák figyelmét. 1884—1901 között itt tanított Ősz János, a székely népmesék klasszikus gyűjtője. A századforduló éveiben az ő tanítványa, a falu szülötte, Seprődi János gyűjtötte össze az itteni népdalkincs legszebb darabjait — írja a Kibédi népballadák című, a Kriterion kiadásában megjelent gyűjteménye előszavában, az ő nyomdokukon járó s ott élő tanár-költő-folklorista Ráduly János, aki újabb két kiadvánnyal, a tavaly megjelent Elindultam hosszú útra címmel a kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadáival s a nemrégiben megjelent Tündérszép Mosolygó Ilona című jókora kibédi népmesegyűjteményével öregbítette a gyönyörűséges Kis-Küküllő menti falu hírnevét. De nemcsak a népköltészetnek jó hazája. A költők verseinek is jó meghallója, lelki szállásadója ez a falu. Az utóbbi időkben szinte rendszeresnek mondható költői, versmondó estek sorozatával tettek bizonyságot a versek iránti fogékonyságukról. Ebben nagy ösztönzőjük s mintegy versengésre buzdítójuk a szomszédos községközpont, Makfalva népének, értelmiségének példája is. Ám ez a hatás kölcsönös, hiszen Kibéden él a Kis-Küküllő mente utóbbi hat évtizedének legjobb versmondó asszonya — a nyolcvanharmadik évében járó —, a kibédiek Piri nénije, Bitay Károlyné Kilátás (nemcsak) lányotthonból