Dolgozó Nő, 1980 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1980-07-01 / 7. szám

12 MEGÉNEKÜLNK. ROMAN N^k 000000 Él a hagyományápolás «A Székely fonó bemutatója a Hargita megyei Máréfalván 1978. december 26-án volt. Előadásunk célja a székelyföldi népdalkíncset — Kodály szán­dékát követve — újra fölragyogtatni keletkezési színhelyén. A daljáték csonkítatlanul kerül bemu­tatásra, természetesen a zenekari részek élő megszó­laltatása nélkül. Előadásunk színre vitelében köz­reműködött Kovács Mihályné Lukács Piroska, a máréfalvi általános iskola igazgatója, valamint az iskola tantestülete. — olvastam a műkedvelő együt­tes műsorfüzetéből, a kolozsvár-napocai Állami Magyar Opera nézőterén ez év április 12-én, amikor a Székelyudvarhely környéki falu általános iskolásai lelkesen tapsoló nézőközönség és a televíziós ka­merák előtt bemutatták Kodály Zoltán művét. Emlé­kezetembe idéztem a kiváló zeneszerző és esztéta szavait arról, hogy a nemzeti zeneirodalom létrejöt­téhez és megőrzéséhez elsősorban három dolog kell: «Először: hagyomány, másodszor, egyéni te­hetség, harmadszor sokak lelki közössége, mely az egyéni tehetség megnyilatkozását mint magáét fo­gadja...» (Kodály Zoltán: Néphagyomány és zenekul­túra, Kriterion, Bukarest, 1974) A hagyomány adott, s ez a gyermek- és serdülő korúakból alakult együttes számos egyéni tehetségnek teremtett lehetőséget az érvényesüléshez, mindenekelőtt azáltal, hogy igazi lelki közösség, hagyományápolás él Máréfalván. Az iskola igazgatónője szülőfalujában évtizedeket áldozott a­ hagyományápolásnak, de a népi kultúrát szolgálta és szolgálja itt minden tanító és tanár , amióta az iskolában tanít Szép Gyula zenetanár és a jó hangú gyermekekkel nemcsak az órákon foglal­kozik, a művelődési otthonban pedig a felnőttek kó­rusát is tanítja, azóta énekkaraik és népi együtteseik díjakat nyernek a műkedvelők versenyén. Felkutatni, megőrizni és színpadra vinni az Udvarhely környéki népdalok legszebb darabjait — ez nemcsak a­ zeneta­­nár, hanem gyermek és felnőtt tanítványainak is célja. Tíz-tizenhat évesek énekeltek operaszínpadon úgy, mint otthon vagy az osztályban, lámpaláz nélkül, természetesen. Zenei beszédükben, előadásmód­jukban megőrizték az eredetit — úgy adták elő a Székely fonót, amint annak ihlető dallamait évtize­dekkel ezelőtt Kodály hallhatta a székely dalosoktól K.E TANÍTANI - ALKOTNI — Tanárit végzett és elsősorban pedagógus­nak vallja magát... — KOSZTÁNDI KATALIN kézdivásárhelyi rajztanárt-képzőművészt nem éri vá­ratlanul megállapításom. — Mindig is tanítani akartam. Az iskolában arra törekedtem, hogy a rajzot a többivel egyenrangú tantárggyá tegyem. Vagyis: úgy igyekszem tanítani a rajzot, hogy a gyermekek ne csak hasznosságát lássák (hogy fejleszti a kézügyességet és a szemmér­téket, hogy majd minden mesterségnél szükség van rá), hanem annak szépségeit is, sőt tanulják meg értékelni, hozzáértően látni a képzőművészeti alko­tásokat. A rajzra különösen a kisiskolások fogéko­nyak. Közülük kerültek ki rajziskolás tanítványaim Számos kiállítást rendeztünk, munkáikkal díjakat nyertek országos és külföldi gyermekrajz-kiállításo­­kon. Különösen szépek voltak azok a tárlatok, ame­lyeken szülőföldjük, hazánk tájait, építőmunkánkat ábrázolták. A Kézdivásárhely középkori udvartereit, a város történetét őrző épületeit, emlékműveit ábrá­zoló kiállításunk emlékezetes maradt Ezt az anyagot városunk múzeumának ajándékoztuk. — Művészi tevékenységét közös és egyéni tárlatok jelzik, munkáit díjazták a Megének­­lünk, Románia Országos Fesztiválon... Mi áll legközelebb a szivéhez? — Az akvarell — a környező világ, a természet­szín­harmóniái jobban érdekelnek, mint a formái. A fehér kék és szürke éppoly kifejezőerejű lehet, mint az erős kontrasztos színek — főleg ezekkel dolgozom. S nemcsak tájak festésekor... érzelmeimet, hangulatai­mat ezekkel a színárnyalatokkal tudom a legjobban kifejezni. — Tájképein a színek leheletfinomsága és a kompozíció, a vonalvezetés erőteljessége ka­pott meg a legjobban és az a mód, ahogyan em­beralakjai eggyé forrnak a tájjal... — Húsz éve élek, dolgozom Kézdivásárhelyen, s bár itt nagyon szeretek élni, azért mindig visszatérek szülőföldemre, a Nyikó mentére. Nyaraimat falum­ban, Nyikómalomfalván töltöm. Járom a természe­tet, tanulmányokat készítek öreg házakról, emberek­ről, a Nyikó partjáról... Emléket akarok állítani annak a vidéknek és szellemnek, ahonnan jöttem, ahová tartozom. A magam módján, élményeimet érzései­men szűröm át, szerintem a művésznek lelkileg is kötődnie kell alkotásaihoz. Az ember alkotómun­káját, még a legkorszerűbbet, a leggépesítettebbet, az iparit is ily módon közelítem meg. Az ember és a táj, az ember és a munka szerves kapcsolatát hang­súlyozom akár Kézdivásárhely udvartereit, akár új negyedeit festem. Képeim főszereplője a táj, az ember. De nem úgy ábrázolom ezeket, amiként megpillan­tom, hanem gondolataim, érzéseim tükrében — a kompozíciót mindig meghatározónak tartottam. — Férje, Kosztándi Jenő egyben pályatársa is. Pedagógus és művész házaspárként ismerik Önöket — ezt előnyösnek tartja magánéleté­ben? — Nagyon is annak. Az, hogy a férjemmel meg­beszélhetem az iskolai és az alkotási problémáimat, sokat jelent mindkettőnk számára. Nem egy sikeres közös kiállításunk volt Kiegészítjük egymást, ő egé­szen másképp rajzol és fest,mint én... DE. L_______________________________ Kibéd a környék köztudatában elsősorban hagymá­járól híres. És nemhiába. Az alkalmilag arrajárónak is, ha végigsétál a falun, megakad a szeme a kertek gyönyörűen gyomlált ágyásaiban feszítő hagyma­szárak végtelen regimentjén. És ott láthatja, már kora reggeltől az ágyások közt kisszékükkel elébb elébb ülő asszonyokat, amint gyomlálnak vagy éppen utánpótlást dugnak a kiszedett hagyma helyébe. Ezek az asszonyok szoktak a vásárban, a piacon arra a kérdésre, hogy «hová való néni», így válaszolni: «Kibédi/ mért kérdi/ a hagymaszagot nem érzi?» Lehetséges, hogy ezt a csúfondáros választ nem is a kibédiek találták ki, hanem a vevők. De találó, mert versben vág vissza. És Kibéden a vers nem ide­gen. A népköltészetnek párját ritkító kincsesbányája mind a mai napig ez az öreg, legalább félévezredes település, mely Orbán Balázs szerint a régi Maros­szék «legnagyobb és legszebb faluja». Kibéd nép­­költészete már a XIX. század végén magára vonta neves folkloristák figyelmét. 1884—1901 között itt tanított Ősz János, a székely népmesék klasszikus gyűjtője. A századforduló éveiben az ő tanítványa, a falu szülötte, Seprődi János gyűjtötte össze az itteni népdalkincs legszebb darabjait — írja a Kibédi népballadák című, a Kriterion kiadásában megjelent gyűjteménye előszavában, az ő nyomdoku­kon járó s ott élő tanár-költő-folklorista Ráduly János, aki újabb két kiadvánnyal, a tavaly megjelent Elindul­tam hosszú útra címmel a kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára népballadáival s a nemrégiben megje­lent Tündérszép Mosolygó Ilona című jókora kibédi népmesegyűjteményével öregbítette a gyönyörűsé­ges Kis-Küküllő menti falu hírnevét. De nemcsak a népköltészetnek jó hazája. A költők verseinek is jó meghallója, lelki szállásadója ez a falu. Az utóbbi időkben szinte rendszeresnek mondható költői, vers­mondó estek sorozatával tettek bizonyságot a ver­sek iránti fogékonyságukról. Ebben nagy ösztönző­jük s mintegy versengésre buzdítójuk a szomszédos községközpont, Makfalva népének, értelmiségének példája is. Ám ez a hatás kölcsönös, hiszen Kibéden él a Kis-Küküllő mente utóbbi hat évtizedének leg­jobb versmondó asszonya — a nyolcvanharmadik évében járó —, a kibédiek Piri nénije, Bitay Károlyné Kilátás (nemcsak) lányotthonból

Next