Dolgozó Nő, 1983 (39. évfolyam, 1-12. szám)

1983-07-01 / 7. szám

MEGÉNEKLÜNK. ROMANIQSES A szó erejével Kováts Nagy Borbála, az aradi Periszkóp népszínház tagja az Egy zarándok naplójából című előadói estjét — amikor műfajáról kérdez­tem — lírai oratóriumnak nevezte. Együtt bon­colgattuk a címet és a műfajt... Szavalóestje va­lóban zarándokút a haza, de még inkább a szü­lőföld fogalma körül, méghozzá drámai módon, a lélek legkisebb rezdüléseit is éreztetve, az öntu­dat különböző régióit is megjárva... “Elindultam szép hazámból“... dúdolta fájdalmasan, és a köl­tészet szárnyán bejárt más tájakat, idegen orszá­gokat, hogy a világ bármelyik csodáját látva, akármerre pillantva is, mindig a szülőföldet lássa; mindig azt a dallamot, azt a nyelvet érezze legközelebb szívéhez-életéhez, amelyet először hallott, amelyen az édesanya először szólt hozzá. Lírai volt ez az egyszmélyes színház. Hazai kortárs magyar költők és prózaírók — Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Sütő András, Ki­rály László, Cseke Gábor, Ferencz S. István — műveiből idézett sorokból fűzte össze azt a logi­kailag és érzelmileg egyaránt szoros láncot, amelyben a gondolatilag odaillő népballadák is egy-egy láncszemet alkottak. Oratórium is volt ez a szavalóest: az egyszerű, de érzelmektől fűtött előadásmód, a meghitt, közvetlen beszél­getés a hallgatóval váltakozott a szenvedély hangjával. Mondanivalóját minden külsőség, színpadias gesztus nélkül érzékeltette Kováts Nagy Borbála. Aláhúzták mindezt a zenei ré­szek: a Bartók és Kodály feldolgozásában előa­dott erdélyi népdalrészletek. S bár gitáron szó­laltatta meg e dallamokat Kozma Nagy Ildikó, mégsem éreztük stílustörésnek: a tehetséges fia­tal gitáros annyira tudott alkalmazkodni a han­gulathoz, a szöveghez, a szavaiéhoz. „Vándorolni tájakon, országokon át, végig vándorolni az életen, térben és időben egyszerre érezni őseink és a saját magunk világát... Elme­hetsz bármerre, de szülőfölded, otthonod csak egy van, a gyökerek visszhúznak... A haza az haza, akármilyen nyelven beszélsz is. Mind­egy, hogy milyen nyelven szólalsz meg, csak igaz ember légy.“ Kováts Nagy Borbála így fogal­mazta meg nekem előadói estjének lényegét, egy­személyes színházának mondanivalóját, amely­nek nemcsak Aradon, hanem Kolozsvár-Napo­­cán, Nagyváradon és a fővárosi Petőfi Sándor Művelődési Házban is tapsoltak. A siker nem­csak a két előadóművész érdeme, hanem a mun­katársaké is: a szöveget szerkesztő Znorovszky Attiláé, a rendező Lelkes Gáboré, a díszletter­vező M. Sághi Annamáriáé. (Kozma) — A táncot meg a népdalokat még a kézdivásárhelyi iskolában szerettem meg — vallja Locaciu Hegyesi Mária tanítónő. — S bár­merre kerültem — eleinte Gelen­­cén, majd Csomortánban tanítot­tam —, azon igyekeztem, hogy kis tanítványaimmal tánccsoportot alakítsak. Az évek során alkalmam volt pótolni ilyen irányú tudáso­mat, továbbképző tanfolyamot is végeztem. Több mint húsz eszten­deje élek Nagyborosnyón (Ko­­vászna megyében), hát itt volt a legtöbb alkalmam műsor betanítá­sára. Melyik is maradt meg legin­kább emlékezetemben? Talán a nemzedékek tánca. A kicsik kezd­ték, aztán a lánykák folytatták, míg végül az idősebb asszonyok követ­keztek, s befejezésként öt korcso­port forgott együtt a színpadon. Nagy munka volt, de a nőbizottság sokat segített a szervezésben. Akár­csak egy másik sikeres műsorunk­ban, a párnás táncban. A tizenkét Életre szóló vonzalom párnak az asszonyok a kézimunka körön varrták ki a párnákat. Az el­múlt télen két tánccsoporttal dol­goztam. Az egyik a favágók témás táncát mutatja be, ezt ugyan nem egyedül készítettem elő, Oláh Mik­lós fiatal házasember a segítőtár­sam, a családalapítás miatt maradt ki a Vadrózsa együttesből, így az­tán érti a módját, meg szívesen is táncol. Engem a lábaim cserben­hagytak, pedig ugyan táncos kedvű voltam. Már csak gondolatban for­gok, dobbantok, a lépéseket, figu­rákat is csak egy-két pár előtt mu­tatom meg, s ők tanítják tovább a többieknek. A másik tánccsoport a községben lakó cigány ifjakból ala­kult. Nem először kértek meg, hogy segítsek a hagyományos téli báljuk műsorának összeállításában, szíve­sen tettem, hiszen legtöbben tanít­ványaim voltak, s örvendtem, hogy hasznosan töltik el azt a pár estét. A bálokon műsor után egy ideig még elnéztem a mulatozásukat, s míg élt az öreg Mocser András, ő volt az, aki ilyenkor elkiáltotta ma­gát: álljunk fel, járjuk el a Sátrát. Azonnal szót fogadtak, felálltak a párok, hogy végigjárják a lassú lé­pésekkel kezdődő, vérforraló rit­musban végződő táncot. No, ezt elevenítettük fel most a Megének­­lünk, Románia fesztivál idei verse­nyére. Nagy örömünkre tovább is jutottunk a megyei szakaszra. Szeretek tanítani, de egy faluhe­lyen élő pedagógusnak ennél to­vább terjed a munkaköre. Én a tánctanításban, műsorok szervezé­sében próbáltam hasznára lenni a közösségnek, amelyben élek. Igyek­szem őszintén és szeretettel köze­ledni az emberekhez — bárki le­gyen az —, s ha megérzi és viszo­nozza, számomra ez fél siker. Apró örömök, amelyek feledtetik a fá­radtságot, bosszúságot, és erőt ad­nak a további munkához. L.I: Sokáig keresem az elektromos gépek részle­gét a resicai gépgyártó üzemben. Már-már azt hiszem, végképp eltévedtem, amikor újabb ka­pusfülke előtt találom magam, s kérdezősködé­­semre megnyugtatnak, hogy jó úton járok. Pár lépés után magam is meggyőződöm róla, egy tisztelettáblán ugyanis határozott tekintetű, kissé szigorú női arcképet pillantok meg, alatta egy évi félmillió lej megtakarítást eredményező újítás rövid leírása és a név: Kovács Ildikó, őhozzá igyekszem. Meglepetésemre jóval fiatalabb, mint amilyennek a fénykép után sejtettem, ráadásul nyoma sincs arcán a szigornak. — Nyolc éve végeztem Temesváron az ipari kémiát, egy évet szaklíceumban tanítottam, de amikor férjemet ide helyezték a resicai főisko­lára, nekem sem volt más választásom, jönnöm kellett — világosít fel. — Mi dolga egy vegyésznek a villamos gépeket­­gyártó műhelyben? Azt eleinte én is ijedten kérdezgettem saját magamtól... — Lám, most már újításokra is telik szaktudá­sából. — Az eddigi mérleg hat elfogadott és alkal­mazott újítás és két előterjesztett találmány. De ne gondolja, hogy valami rendkívüli módon kez­dődött. Az újítási témákat a munka hozza ma­gával. Az első díj: diplomatatáska — Megmagyarázná egy kicsit bővebben, ezt hogyan érti? — Az országban egyedül itt gyártunk áram­­fejlesztő generátorokat. Csupa egyedi darab, vízi- és hőerőműhöz, bányába, öntözőberende­zéshez. A motor élettartama jórészt a szigetelés­től függ. A hetvenes évek elején itt is rátértek a szintetikus gyanták használatára. Mikor én ide­kerültem, sürgető feladat volt a megfelelő hazai alapanyagok alkalmazása. Rám, a vegyészre azért volt szükség, mert nekem kellett tudnom, milyen vegyi tulajdonságokkal rendelkeznek ezek az­ anyagok, közben meg kellett ismerked­nem valamennyire az elektromosságtannal is. Új anyagokat, új megoldásokat kellett találnunk. — Talán egy kis becsvágy is sarkallta, hogy megmutassa: egy nő is képes itt helytállni? — A közvetlen munkatársak, a főmérnök, a kutatóintézetben dolgozó kollégák segítőkészek és megértőek voltak, előlegezték számomra bi­zalmukat. Inkább a régi, 20—25 éves tapaszta­lattal rendelkező szakik előtt kellett bizonyíta­nom. De ez már a múlté. — Az üzemen kívül kapott-e valamilyen elisme­rést eredményeiért? — Kétszer is díjaztak megyei szinten a Megé­­neklünk, Románia Fesztiválon. Először 1978- ban jelentkeztem, az akkori első díj egy diplo­matatáska volt — sehogy sem illett a kezembe, de nem számított arra senki, hogy nőé lesz az első díj. Másodszor, 1981-ben írókészlettel és lo­garléccel jutalmaztak, akkor már nem keltett fel­tűnést, hogy nő is van a versenyzők, sőt a nyer­tesek között. — Látom, zsúfolt íróasztalán jól elfér egy kis fényképtartó... — Hogyne, szeretek munka közben a gyerme­keim fényképére pillantani. Laura most három­éves, Levente ősszel iskolába megy. A napnak az a része, ami nem az üzemben telik, teljesen az övék. Szerencsémre mostanáig minden szakmai tennivalóm belefért a munkaidőbe. Mert ugye, egy édesanya nem lehet annyira szabad és füg­getlen, mint egy apa. Eddig még sikerült olyan­formán egybehangolnom a feladataimat, hogy jusson időm mindkét hivatásra. — Jó lenne, ha módszerét minél több asszony megismerné. — Egyszerű az egész, nem kell hozzá egyéb, csak odahaza egy jó férj, a munkahelyen egy összeforrott közösség, no meg részünkről a vál­lalt szerepkörök önzetlen szeretete. MÁRTON ILONA 11

Next