Dolgozók Világlapja, 1951 (7. évfolyam, 2-43. szám)
1951-01-06 / 2. szám
IGNATOV ágak, a zöldelő fű után. De a mocsár kíméletlenül vonta lefelé. . . Egy kis csapat menekült német katona rémülten próbált elrejtőzni az égő gépek között. A partizánok azonban már az úthoz csúsztak és gránátokat hajítottak közéjük, meg karabélyból tüzeltek rájuk. Három fasiszta berohant a nádasba. Ott akartak elbújni, de őket is elnyelte a mocsár. A mieink gyorsan láncalakban haladtak az ösvényen. Mögöttük, az országút felett maró fekete füst terjengett. Sietniök kellett. A tanyákról már megindultak a tankok és az autók. Elérték a robbanás helyét. A németek tüzelni kezdtek a nádasra, nem mertek behatolni a sűrűségbe. Négy vakmerő géppisztolyos azonban megindult a mocsár felé. Hármat sikerült a németeknek kötéllel kihúzni, a negyedik odaveszett. De aknászaink ezt már nem látták. Andrjuska mesélte el nekik a történetet, amikor éjszaka meglátogatta őket a nádasban. Ragyogott a szeme. Büszke volt rá, hogy ebben a győzelemben neki is része van. — Egy kocsi sem tért vissza a tanyára ! Egy sem ! — mesélte Karpovnak. — A legmagasabb rangú német a küszöbön kiabált és toporzékolt. Este pedig agyonlőttek öt románt és három németet. Ezeknek kellett volna vigyázni az útra és nem vigyáztak. De mit is tehettek volna, hiszen az úton nem láttak senkit. Ügyeljen, bácsi, hogy maguknak ne történjék bajuk. Az a német tiszt tudja, hogy itt rejtőznek. Mi is figyelni fogunk. Sajátságos élete van a kilométerekre terjedő nádasnak. Milyen csend van itt ! Vízimadár álldogál a nád között. A napfény megvilágítja szürkésfehér nyakát. Barna szárnytollai zöldesen csillognak. Előrenyújtja sárga, hosszú csőrét, mohón lesi a zsákmányt. Körülötte hajladoznak a nádszálak. Hal siklik el a part mellett. Csuka üldözi a kisebb halakat. Valahonnan felröppen egy vörösmellű madár. Azután újra csend... A zöldesszárnyú vízimadár most felemeli fejét. Narancssárga szeme ragyog a napfényben. Felfelé néz. A nádas felett kiterjesztett szárnnyal repül egy gyönyörű fehér kócsag. Még feljebb, a kék égbolton héjjá kering. . . A nádasban zaj támad. A vízimadár szétnyitja szárnyát és elrepül. Két gyerek jön le a vízhez. Andrej és egy tizenkét éves kislány kifakult kék ruhában. A gyerekek bizonytalanul megállnak. Embernél magasabb nádfal veszi őket körül. Könnyen el lehet itt tévedni. — Mi újság, Andreika ? Karpov bukkant elő váratlanul a nád körül. — Baj van, bécsi ! Baj ! — Mondd el értelmesen, Andrej, miféle baj ? — Német géppisztolyosok érkeztek a tanyára. A vezetőjük magához hívta Makszimot. Hosszan beszéltek. Közben mindig errefelé néztek. Azután megint beszélgettek. Hogy mit, azt nem hallottuk. A német még a revolverét is mutogatta. Nagy baj ez ! — Ugyan, miért lenne baj, Andrejka ? — Miért ? Makszim ismer itt minden nádszálat. Idevezeti az átkozottakat és azok megölik magukat mind... — Tehát vendégségbe készülődnek — szól elgondolkozva Karpov. — Hát majd fogadjuk őket. Ti pedig ne aggódjatok. Köszönöm az értesítést. Most szaladjatok haza és mondjátok meg a gyerekeknek, hogy figyeljenek tovább is. Ha van valami, ismét gyertek el. No, gyerekek, jó egészséget ! Hajnalban, amikor már rózsás felhők úsztak az égen, de a vízről még nem szállt fel a reggeli köd, a németek és a rendőrök szélesívben nyomultak be a nádasba. Elől Makszim lépkedett a magas, barnaarcú, feketeszakállas férfi. Nemrég került erre a vidékre, senkivel sem barátkozott, szótlanul járt a dolga után. Jó kovács volt és szenvedélyes vadász. Fegyverével bejárta a környező nádasokat, jól megismerte a vidéket. De a jól sikerült vadászat után is komoran, némán tért haza. Soha nem láttak mosolyt az arcán. Amikor a németek elfoglalták a tanyát, világos lett az emberek előtt, hogy Makszim vadul gyűlöli a szovjet államot. Maxim most mosolyogva állt az akasztófa előtt, melyen egy fiatal komszomolista kozákleány teste himbálódzott. A faluban nemsokára megtudták, hogy Maxim a múltban kulák volt. Most pedig ő vezette a németeket a partizánok ejtekhelye felé. Néhány napja látta, hogy 11 egyik szigeten fegyveres férfiak járkálnak a kunyhó körül. Rá vezette a németeket, hogy a partizánokat elvágják minden ösvénytől, melyen visszavonulhatnának. Be akarta keríteni a szigetet. A németek könnyű csónakokat cipeltek magukkal. Lábuk alatt locsogott a víz. Zizegett a száraz nád. Megelevenedett a környék. Vadkacsák és fehér kócsagok repültek fel. Az emberi léptek riasztották fel őket. Ijedt, kiáltással szálltak a nádas felett. A németek elérték a szigetet. Csupán egy keskeny vizsár választotta el tőlük. Partját sűrűn benőtte a nád. Csak egy helyen sárgállott homokos zátony. Makszim azt tanácsolta a németeknek, hogy váljanak két csoportra. Az egyik szálljon partra a homokos részen, a másik kerülje meg a szigeteket. A németek vízre eresztették a csónakokat. Az első csoport óvatosan, géppisztolyát készen tartva kiszállt a homokon. A sziget hallgatott... A csend — melybe csak a madarak nyugtalan rikoltozása tört — megijesztette a németeket. A géppisztolyos csoport a földhöz lapult. Velük tartott Makszim is. Feltűnt a kunyhó. A németek lefeküdtek. Tíz, tizenöt, húsz percig hevertek ott , senki. Csak a madarak kiáltozták még mindig a nádasban. Először egy őrvezető emelkedett fel. Mellét „vaskereszt” díszítette. Óvatosan kinyitotta a kunyhó nádból font ajtaját és bement. A kunyhó üresen állt. De nemrég emberek tanyázhattak benne. Az asztalon kenyér, paradicsom és félig telt üveg feküdt. Makszim és a géppisztolyosok is bementek a kunyhóba. A lóca alatt az egyik katona kosarat pillantott meg. A kosárban vörös viasszal lepecsételt palackok sorakoztak csalogatóan. A katona megragadta a kosarat. Ekkor hatalmas robbanás dördült a nádas felett. Szétvetette a kunyhót, darabokra szakította az őrvezetőt, Makszimot és a géppisztolyosokat... Egyidejűleg a levegőbe repült a homokzátony, ahol a német csónakok álltak. A sziget másik végéről pedig, mintha visszhang lenne, új robbanás hangzott fel. A másik német csapat emberei és a rendőrök léptek ott aknára. A megmenekült németek a partra rohantak. A csónakokat szerették volna elérni, de a nádasból gránátok és karabélylövések terítették le őket. Egy német sem maradt élve a szigeten. Mély csend borult a nádasra. Már a madarak sem kiáltoztak. Megrémültek a hatalmas dördüléstől és messzire elrepültek. Csak az ezüstös víztükröt törte meg néha a halak uszonyának csapása... 13