Dunaferr, 1992 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1992-08-13 / 32. szám
Ismert-ismeretlen nagyjaink Horváth István és barátai Fehérvár szülötte, az álmodozó Horváth István, aki teljesen elveti a finn-ugor nyelvészek által is elfogadtott Bopp-Grimm féle nyelvészeti rendszert, s szeretné az egész világot a magyarokkal benépesíteni. Módszere, illetve elmélete lényegileg abban áll, hogy szerinte a magyar nyelv a közös ősnyelv, s minden más nyelv a magyar nyelv „pidginizálásával” született — ez pedig ezt jelenti: ha a latin ezt mondja: „O, consules”, akkor ez ebből a magyar mondatból származik: „okon szól ez”, azaz : okosan beszél ez — mármint a konzul, és így tovább. Horváth 1784-ben született Fehérvárott. Keménykötésű, Bécs-ellenes magyarrá cseperedett. Az egyetemet elvégezve Pázmándon nevelősködött, az Ürményi családnál. 1816-ban a Széchenyi könyvtár őrévé, 1830- ban a magyar nyelv és irodalom s a történelem professzorává nevezik ki a pesti egyetemen. Tanítványa volt Eötvös József báró, s erős híve Vörösmarty, aki őtőle vette át a Zalán futása mitológiáját. Horváthról nevezték el egyik legfontosabb középkori kódexünket, Ráskay Lea munkáját. A már fent említett Eötvös József bár Budán született 1813-ban, gyermekkorát a Fejér megyei Ercsiben töltötte nagyszüleinél. Nevelésére nagy hatással volt mély érzésű nagyanyja, és nevelője, Pruzsinszky József. Aljegyzővé nevezik ki Fejér megyében 1813-ban, de jobban vonzza az irodalmi pálya — s e tekintetben felesleges bemutatnunk. Nyugati utakat tesz, közben-közben pihenőheteket tölt Velencén, majd elhunyta után Ercsiben temetik el: emlékoszlopát a szintén fehérvári születésű Ybl Miklós tervezte. Horváth baráti köréhez tartozott Resete János egyetemi tanár — aki, mint már említettük, emlékoszlopot emeltetett volt Virág Benedek budai sírjára —, s hosszú időn át mint cenzor működött, és ilyen minőségében nagy hasznára volt a bontakozó magyar irodalmi életnek: ő engedélyezte például Széchenyi István nem egy röpiratának kinyomtatását (érdekes, hogy 1848-ban viszont őt, a cenzort — ellenszenves foglalkozás volt ez — éppen Petőfi Sándor védelmezte meg). Mondat az, —mint neve is mutatja —, ami valamit mond. De persze vannak olyan mondatok is, amelyek semmit sem mondanak, amelyek például csupán sztereotípiák, udvariassági főműik, űrt áthidaló társasági mentőövek, és így tovább. Ha például lemegyek a boltba, és átvágva a játszótéren látom, hogy a szomszédék kislánya ott hintáztatja magát a nagymama felügyelete alatt, akkor először is ezt ----------mondom: „ Jó napot kívánok" (holott tulajdonképpen nem sokat törődöm vele, hogy jó nap-e ez a nagymamának vagy pedig rossz), azután így v-------folytatom, csupán azért, hogy mondjak valamit: „De nagyot nőtt ez a kislány". S ez, ugyebár szintén némi mond semmit. Illetve: forma szerint azt mondaná, hogy én csakugyan észrevettem valamiféle gyors növekedést, ám ez persze nem igaz. Mert én semmit sem vettem észre, ezt csak úgy mondom, s már megyek is tovább, a boltba. Azt szokták mondani ilyenkor, hogy „eleget tett a jó modornak". Na igen. Mindaddig, amíg az ilyen semmitmondó, a másik számára teljesen érdektelen mondatok nincsenek terhére a másiknak. Mert ez is előfordul ám, nem is ritkán. Amikor valaki rá akarja erőszakolni a másikra önmagát, a belőle kikívánkozó érdekes vagy érdektelen mondanivalót, amikor nem tud uralkodni mérhetetlen beszédéhségén. Felszállok a vonatra, keresek egy Mondatok üres fülkét, beülök, előveszek egy könyvet és elkezdek olvasni. Bejön egy középkorú nő, köszön — természetesen visszaköszönök —, leül, sóhajt, és rákezdi: „Szintén Pécsre tetszik?" Felnézek: „Igen,”, és tovább olvasok. „Mert én is Pécsig megyek, mert a férjem unokaöccsének most volt prosztatamiltétje a pécsi klinikán, és..." És mondja, mondja, mondja, meséli, már nem is a prosztataműtétet, már a lánya abortuszánál tart, és mondja, mondja, én meg hol bólintok, hol hümmögök, hol megpróbálok könyvem mögé bújni, de nem lehet ám, mert a nő szavai utat találnak és ott zakatolnak a fülemben, pokoli malomként, és nincs más menekvés, mint megfogni a könyvet, valami bocsánatfélét dünnyögni a melegről és kimenni a folyosóra, ahol még melegebb van, és nekidőlni az ablaknak és ott olvasni ---------x tovább. A nő szemrehányó, sértődött pillantással néz utánam, mint a gyerek, akit megfosztottak a játékszerétől, mint akit le- ----------7 hordtak, méghozzá méltatlanul, mint akit semmibe vettek. De kérdem én: nem ő volt-e udvariatlan, nem ő vétett-e az emberi együttélés szabályai ellen? Nem neki kellett volna-e észrevennie, hogy útitársa nem beszélgetni akar, hanem olvasni? Nem ő akart-e térdemie lenni? Hát bántottam én őt? Nem? Hát akkor miért bánt ő engem? Persze, lehet, hogy tévedek, lehet, hogy a szociális vagyok. Döntsék el Önök, Kemény Dezső