Dunaföldvár, 1997 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1997-10-22 / 20. szám

KIADJA A DUNAFÖLDVÁRI KULTURÁLIS EGYESÜLET ÁRA: 50 Ft DUNLAFÖLDVA* 8. ÉVF. 20. SZÁM * KÖZÉLETI LAP * 1997. OKTÓBER 22. Tollas Tibor Túlélők Legyen csendes az álmuk, mert nem haltak hiába. - Letarolt erdő fái­­ úgy fekszenek vigyázba! Földtömte szájuk némán kiált időtlen esküt. Elvetett mag a rögben a csontmeztelen testük. Feldúlt sírjukon mécses, október tűzvirága, a holtak jogán kérdez választ már mit se várva. Múltunkat elrabolták, a sivár jelen hallgat. Ők élik túl,­­ a holtak, a győztes forradalmat. Október 23-a nemzeti ünnepünk. Ez a nap volt a nyitánya 1956-ban annak a rövid életű, de hatásában, je­­entőségében maradandó esemény­­sorozatnak, melyet több mint 30 évig ellenforradalomként kellett emleget­­ni, míg végül a rendszerváltás után elnyerte méltó helyét, rangját és fár­adalomként vonult be XX. századi­örténelmünkbe. Ennek a forradalomnak a mérlege 6k ezer halott, több száz kivégzett és 7 országot elhagyni kényszerülő, agy csupán a lehetőséggel élve, az hazát kalandvágyból elhagyó több tázezer menekült. A magyarországi ’56-os eseménye­­et általában rokonszenvel figyelő yugat és különösen Amerika - f­­ént a Szabad Európa rádió adásain­eresztül - biztatta kitartásra és ígér­­i segítségét az akkor már szovjet inkok ellen harcoló magyar forra­­almároknak. A segítség később még ’56 üzenete is érkezett, igaz, nem amerikai kato­nák személyében, hanem a bőven áradó segélycsomagok konzervein keresztül. A kétségbeesetten küzdő és magá­ra maradt magyarok szabadsághar­cával együttérző lelkes cikkek íród­tak akkoriban nyugati szomszédaink híres tollforgatóinak jóvoltából: Al­bert Camus, Heinrich Böll is csodá­lattal adózott a magyar forradalmá­rok reménytelen küzdelmének, ezen kívül más nem történt, nem történhe­tett részükről. A forradalom leverése után a több százezer menekülőt befogadták nyu­gaton, ennél többet nem tehettek. Mert hiába nyilvánította ki semle­gességünket Nagy Imre miniszterel­nök, amikor 1956. november 1-jén egyoldalúan felmondta a Varsói Szerződést - a választ az orosz pán­célosok adták meg alig néhány nap múlva. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy en­nek a kis közép-európai országnak a semlegességét egyetlen nagyhatalom sem tudja garantálni világháború ve­szélyének felidézése nélkül. A nagy demokráciák polgárai fel­ismerték: a demokratikus közösség sorsa iránt érzett felelősség a demok­ráciák politikai realitásához tartozik. Ennek a felismerésnek ellenére úgy látták, hogy etikai elveiket célszerűbb a saját biztonsági politikájuk realitá­sához igazítani. Ezért nem sikerült összehangolni érzelmeiket és gondol­kodásukat. A csehek 1968-ban, a lengyelek 1981-ben szereztek a magyarokéhoz hasonló tapasztalatokat a maguk füg­getlenségi háborújában. Ez a magatartás jellemezte a de­mokratikus európai kormányokat a jugoszláviai háborúban is, holott ép­(Folytatás a 3. oldalon!)

Next