Dunakanyar, 1983 (19. évfolyam, 1-3. szám)
1983 / 3. szám
szemközt legyenek vele. A színházi auditóriumban hétszáz ember ül és egymást befolyásolja, ha sír, ha nevet, ha mocorog, ha unatkozik. A színházi kritika éppen olyan nagy szellemeket kívánna, miként színészeket. Sok esetben azonban divatok uralkodnak és ennek a hatása alatt állnak a kritikusok. Prekoncepciókkal ülnek be a nézőtérre, X nem tartozik ebbe a stílusba, tehát nem lesz jó, Y beletartozik, biztos jó lesz. Ez az egyik. A másik: igazságtalanságot érzek abban is, hogy a magyar bemutatókra kevésbé fektetnek annyi figyelmet, mint akár egy tíz éve megírt, de hozzánk csak most elkerülő külföldi darabra. A közelmúltban azt mondtam egy kritikusnak, hogy ne a magyar szerzők tehetségét nézze, hanem azt, hogy ők is meggyőződéssel akarnak valamit mondani. Tehát próbálja megfejteni a mondanivalót, s azon túl állapítsa meg, hogy a darab sikerült-e vagy sem. Azaz, a külföldi daraboknak szóló nekibuzdulással elemezze a hazaiakat is. Nálunk a kritika alapállása az, hogy egyáltalán labdába tud-e rúgni egy magyar író. Kivétel persze akad, van, aki védett író. Én örülök, ha kritizálnak, de isten őrizz, nem szeretnék védett lenni. Az süketté, vakká teheti az embert, s az sem jó, ha azt tartják, hogy a nagypapának mindent szabad. Végül is hogyan érzi magát? Milyen a közérzete? Milyen dolog ma írónak lenni Magyarországon? — Ezek után nehéz megmondanom, hogyan is érzem magam. Ha visszatekintek az elmúlt negyedszázadra, eredményeim mellett úgy érzem, nem csináltam meg mindent, amit szerettem volna. Ha másfelől nézem, azt mondhatom, most miért méltatlankodom. Az ember bizakodó, talán van még ideje arra, hogy az eddigieknél egy kicsit gyorsabban, sűrítettebben, tapasztalatainak, tudásának a birtokában valamit összegezzen, valami lényegeset létrehozzon. Az író akkor tarthatja magát annak, aminek mondják, amikor ír. Ha pedig nem teszi a dolgát, akkor kétségbe van esve, hogy nem tud semmit. Egy munka közepén vagy a befejezés pillanatában jól érzi magát. Ha előtte van, akkor lámpalázas és félelmei vannak, nem tudja a vállalt feladatot teljesíteni. Arra a kérdésre, hogy mit jelent ma Magyarországon írónak lenni? — azt tudom mondani, hogy felelősséggel kell élni. Amikor huszonöt évvel ezelőtt mi indultunk, sokkal nagyobb érdeklődés vett körül bennünket a közönség részéről. Nagyobb visszhangot is kaptunk. A mai pályakezdőnek inkább az irodalmi körökben van publikuma. Nehezen jut el a közönség felébresztéséig, sok esetben mutatványokra kényszerül, hogy felhívja magára a figyelmet. Ettől azért, ha lehet, nem árt óvakodni. Nemrégiben egy amerikai írónál olvastam, hogy az angliai írókkal szemben ők állandóan tréningeznek, mert mindenkor tudni akarják, ki a listavezető, míg az angolok ráérnek azzal foglalkozni, hogy jót írjanak. Tehát nem is az a döntő, hogy ki vezeti a mezőnyt. Ez — úgy vélem — ránk is vonatkozik. Az a lényeges, hogy az ember élje azt az életet, és mondja azt, amit helyesnek lát. S hogy az hatásos vagy divatos lesz? — azt bízza a sorsra. Azt hiszem, az a fajta idegeskedés, hogy most sikerünk van vagy sem, mellékes. Néhány magyar írót azért nagyon irigyelek azért az állapotért, ami be tudta vagy tudja magát tartani. Pilinszky volt ilyen, jelenleg Ottlik és Weöres. Teszik a maguk dolgát mindenféle felületes kapkodástól függetlenül. Szeretném elérni az ő bölcsességüket, jóllehet, a színháznak is dolgozó író mindig fertőzött a sikerre. Ahogy telik-múlik az idő, az ember okosabb lesz. Már Hemingway is elmondta, hogyan számolta: kiütötted Miszter Turgenyevet, kiütötted Miszter Tolsztojt, s végül megnyugodott abban, hogy úgysem tud másként írni, mint ahogyan addig tette. Vagyis az író azzal hathat a mai világban, hogy megteremti a belső függetlenségét, amivel önmagát a legjobban tudja kifejezni. MOLNÁR ZSOLT Orvos András: Virágszirom 25