Dunakanyar, 1991 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1991 / 1. szám
LOSONCI MIKLÓS A Romhányi Kerámiagyár jövője Tavasz van, mindenütt rügyeznek, virágoznak a fák, kezdődik, terebélyesül a madárének, áttöri a laza földet a fű, zöldell a mező. Festői egyre festőibb a táj, ahogy a kanyargós lejtőn, kaptatón Romhányba érkezünk. Szorgos munka neszezése hallatszik a kerámiagyárban, ahol JSTestor Béla kereskedelmi osztályvezető fogad, s invitál szobájába. Immár húsz esztendeje dolgozik itt, együtt él, együtt érez minden gonddal, problémával, s tesz is érte, hogy csökkenjen a baj, hogy a kudarcokat elkerüljék, hogy megoldás váltsa föl a nehézségeket. Van belőlük elég. Oly természetesen kezdődik a beszélgetés, mintha évtizede ismerném, holott most mutatkoztunk be egymásnak. Kérdezem elöljáróban a gyár helyzetéről. Szabadkozás nélkül válaszol: „Alakul. Decemberben igazgatóváltozás, igazgatóválasztás történt. Balogh Gyula főmérnök kapta a bizalmat, ismeri a gyár minden akadályát és lehetőségét, kamatoztatja is tapasztalatait a napi munkában. A tervezésben, a gyakorlatban. Köztudott, hogy az ország legnagyobb burkolóüzeme vagyunk. A hazai termelés 50%-át mi biztosítjuk. Nem is olyan régen termékeink hiánycikkek voltak, most erősen csőként a hazai felhasználás. Szerencsére eladhatók csempéink külföldön, így fokoztuk az exportot. Hazai bankjaink azonban nem könynyítik helyzetünket, a valuta késedelmes átutalása lassítja tevékenységünk. Tény és örvendetes azonban az, hogy a német, osztrák, holland piac tíz éve jól prosperál, s biztatóak kuvaiti, szaúd-arábiai kapcsolataink is. 1991-ben lengyel és csehszlovák megrendeléseket teljesítettünk, és nagy volumenű szerződést írtunk alá a Szovjetunióval.” Akkor minden rendben van — vetem közbe. Nestor Béla elmosolyodik, s azonnal közbeszól: „Nem olyan egyszerű a dolog. A belföldi partnerek jórészt fizetésképtelenek, az átalakulás sok bizonytalanságot is okoz átmenetileg. Kemény dolog, hogy a piacon maradjunk, energiánk nagy részét ez köti le, összeomlóban a hazai piac, próbáljuk rendezni a mi részünket. 36 millió dollárért importált az ország burkolóanyagot, miközben gyárunk nem tudja itthon eladni termékeinket; hol van itt a magyar iparvédelem, melyet már a Védegylet mozgalomban Kossuth Lajos is oly fontosnak tartott?! A hiánycikkből túlkínálat lett, s most nálunk az a tét, hogy az 1015 romhányi dolgozónknak munkát tudjunk adni. Eddig sikerült. Nincs elbocsátás, nem csökkentettük a termelést, biztosítjuk a fizikai dolgozók mozgóbérét, csupán a vezetők prémiuma maradt el. Váltanunk kell. Nagy a konkurencia. Új értékesítési csatornákat keresünk, új módszereket alkalmazunk. Hollandia után a nagy lehetőségeket ígérő szovjet piacra szeretnénk belépni, s mindent megteszünk, hogy ez sikerüljön. Ami most már bizonyosnak látszik, az a szovjet megrendelés és a német fizetőképesség folyamatossága.” Tűnődök az okfejtésen, azt firtatom, vajon az emberi tényezőik, a vezetés sokrétű humánuma, fáradhatatlan útkeresése mennyiben segít a problémák megoldásán? A kereskedelmi osztályvezető haladék nélkül erre is pontos választ ad: „Egyértelmű a vezetés. Balogh Gyula, gyárunk igazgatója előtte főmérnök volt, ismeri a termelés minden fázisát, buktatóival és lehetőségeivel. Egy irányba húz a csapat, a vezetés korrekt és határozott.” Hozzáteszem, ez most mindennél fontosabb, hiszen a nehézségek közepette a rendezett emberi viszonyok csodát tehetnek. Nem kis dolog, hogy a romhányi kerámiagyár 4 millió m2 burkolatot készít évente, ez biztató távlatot eredményezhet, hiszen az ipari termeléssel párhuzamosan egyre nagyobb gondot fordítanak a piackutatásra. Nestor Béla közbevetőleg jegyzi meg, hogy „Az értékesítés most a legfontosabb. A legnehezebb egyúttal, annál is inkább, mivel évekkel ezelőtt mindössze nyolc vállalattal tárgyaltunk, most 900 teleppel indokolt jó kapcsolatot építeni, ha nem akarunk csődbe jutni. Győzzük erővel, mert győznünk kell. A termékváltásban is gyorsan kell változtatnunk a piaci kereslet alapján, s mivel elengedhetetlen, változtatunk.” Akaratlanul is szünet támad beszélgetésünkben. Elhárítom a kávét, helyette megkérdezem, hogy Romhányban milyen az ipar és iparművészet kapcsolata, terveznek-e valamilyen változást vagy megfelelő-e a munka és az alkotás közötti kézfogás — magyarul: elégedett-e az ipar a művészettel és fordítva —, az itt munkálkodó művészek az iparral? Nestor Béla kertelés nélkül sorolja a tényeket, a közben támadt apró zavarokat és a további kibontakozást: „Horváth Sándor és Csemán Ilona országosan ismert és elismert iparművészek, hosszú ideje segítik, alapozzák a terevezést, világszínvonalon. A 80-as években Antal András és Hegedűs Erzsébet személyében új alkotók érkeztek Romhányba. Horváth Sándor kivételével jelenleg is mindhárman szerződést kötöttek gyárunkkal. Minden termék választott formája mindig nagy vita alapján születik meg, a piac dönt ebben is. Természetesen sok kompromiszszum játszik közre abban, az adott technikai feltételek, hogy a forma gyártható legyen. Egy minta olykor 300 különböző szitanyomat alapján válik ki győztesként, együtt dönt a minőség, az ízlés és a piac. Tavaly a bézs mutatkozott divatszínnek, ma a mattfehér. Járatjuk a legfontosabb külföldi folyóiratokat, a szakkiadványok mind megtalálhatók könyvtárunkban, a művészek külön műteremben alkothatnak, sőt Horváth Sándor az USA-ban járt tanulmányúton, ott új technológiai eljárást tanult. Ezt az iparban, de saját egyedi művészi törekvéseiben is alkalmazza. Napjainkban az olasz kerámiacsempe és burkolótechnika a legerősebb, ezért évente megjelenünk a bolognai vásáron, a romhányi kerámiagyár vezetői és művészei, ott kutatjuk, mi a további lehetőség, mit hoz a jövő? Máskülönben az olaszoknak fantasztikus a háttériparuk , van mit tőlük tanulnunk.” Az utánpótlásról kérdezem Nestor Bélát, hiszen ha nem is minden, de sok dolog ezen dől el. Nem késik a válasz. Az osztályvezető megjegyzi, miszerint régebben működött gyermekszakkör, melyet a gyár támogatott, az iparművészek vezettek. Abbamaradt, de tervezzük e mozgalom felújítását. Megerősítem ezt az életképes elgondolást, annál is inkább, mert csak a fiatalság hozhat létre merőben friss szemlélet alapján olyan új formákat, mely immár a harmadik évezredre méretezett. Indokolt évente rajzversenyeket szervezni Romhányban, művészeti szakkört létrehozni, ösztöndíjban részesíteni a legjobb és legszorgalmasabb iskolásokat, s alkalmasint kivinni őket Bolognába is, hogy Ady szavaival „látva lássanak”, hogy a romhányi kerámia már a közeljövőben a világszínvonal megerősödött, új terméke legyen. (X) 59