Dunakanyar, 1992 (28. évfolyam, 1-3. szám)
1992 / 1. szám
Amerika felfedezésének fél évezredét két kontinens — Európa és Amerika — fogja ünnepelni. Az ünnepségek csúcspontja október 11-ére esik, de a nagy felfedezésre tekintettel a teljes 1992-es év ünnepi év. Amikor e sorok születnek, sereg publikáció, irodalmi mű, tanulmány már megjelent, költséges kiállítások mutatják be az újvilág eredményeit, fejlődését. Politikusok és közéleti személyiségek szövik beszédeikbe a nagy pillanatot, amikor európai ember Amerika földjére először tette lábát. Néhány hét, hónap múlva elindul a spanyol partoktól a Santa Maria, Pinta és Nina, Kolumbus armadájának tökéletes mása, hogy az 500 évvel ezelőtti utat napjainkban újra megtegye, ezzel is emlékezve a bátor genovai hajósra és emeljék az ünnepség fényét. Egyszóval, páratlan esemény előtt áll glóbusunk nyugati fele. Persze az ünnepségek az előrejelzés szerint nem lesznek minden zavartól mentesek. Mert noha Kolumbus világraszóló felfedezését nem lehet elvitatni, a nyomába szegődő hatalmi érdekek, a fehér ember aranyláza, s a kontinens barbár elözönlése elképesztő szenvedés nyomait hagyta a földrészen. Jószerével napjainkig izzanak a gyógyulásra képtelen sebek, Pissaro és Cortez tettei, az őslakosság kegyetlen kiirtása, majd az újkori rabszolgaság meghonosítása, a kontinens szisztematikus kifosztása örök szégyenfoltja marad az európai embernek. S ha a felfedezés magasztos pillanatánál el is időzünk, óhatatlanul tolakodnak az ünneplés horizontjára a sötét fellegek. Amerika népeinek szenvedése, könnye, jajja, vére a csillagos eget nyaldossa, s ezt nem lehet az ünneplés fényével annullálni. Pusztán jellemzésként említek meg egy „ünneprontó” kiállítást. A kiállítás az 1980-as év Béke-Nobel-díjas argentin festő, építész, emberjogi harcos, Adolfo Pérez Esquivel nevéhez fűződik. Az argentin festő 14 nagyméretű képet készített Latin-Amerika Golgotája címen, amelyeken megrázóan tárta fel Latin-Amerika népeinek szenvedését, elnyomását a kolumbusi időktől napjainkig. A meghökkentő képsor Jézus 14 stációját veszi alapul, s a szenvedő kontinens gyötrő állomásait állítja párhuzamba a kereszt üzenetével. Első kiállítása a svájci Luganoban volt, innen 14 európai nagyváros meghívásának tesz eleget, majd átköltözik Amerika földjére, s az Egyesült Államok metropolisaiban lehet megtekinteni. A Nobel-díjas művész Európa és Amerika lelkiismeretét rázza fel képsorával. „Festményeimmel Latin-Amerika szenvedését és reménytelenségét kívántam kifejezni” — vallotta Pérez Esquivel. Ez ugyebár idegen szín, nem illik az ünnepség-sorozat mozaikképébe. De hozzá kell tennünk, Esquivel nem áll magányosan Golgota-sorozatával. A nagy szellemi tényezők, ENSZ, történelem, filozófia, irodalom, vallás osztja a Nobel-díjas művész gondolatait. Nem hunyhat szemet egyetlen intézmény, mozgalom afelett, hogy kiirtották Amerika őslakosságát, hogy a munkaerő pótlására milliószámra hurcolták rabszolgaként Afrika négereit a roppant kontinensre, hogy a politikai és gazdasági hatalom vasökle nem vette emberszámba a színesbőrűeket, s hogy az egyház lehetőségeihez képest nem gyakorolta az emberszeretet cselekedeteit. A legújabb hírek szerint a nyugati egyházak őszinte bűnbánattal vezetik be az ötszáz éves jubileumot. Mindezeken érdemes elgondolkodni. Mint ahogy azon a fényes pillanaton is, amikor Kolumbus Kristóf 1492. október 11-én este 10 óra tájban világosságot pillantott meg, s biztos volt abban, hogy szárazföld van a Santa Maria közelében. Dehát kicsoda volt ez az ember, aki végrendeletében Genovát jelölte meg születési helyéül? Álmodozó, tudós, vagy egyszerűen kitűnő hajós? Titokzatos élete minderre következtetni enged. Újra olvasva Naplóját, bámulatosan kedves, jóindulatúan naív ember alakja bontakozik ki soraiból. Minden kétséget kizáróan semmi rossz szándék nem fűtötte vállalkozásában annak ellenére, hogy Izabellát és Ferdinándot, felséges pártfogóit sok-sok arannyal akarta meglepni. De aranyhoz elvétve jutott, s így megelégedett néhány indiánnal, használati eszközzel, amelyekkel bizonyítani kívánta, hogy tényleg megtalálta az Indiába vezető utat. S amilyen szelíden fogadták az őslakosok, ugyanilyen szelíden viszonyult ő is hozzájuk. A gyarmatosításnak, a hódításnak tűzzelvassal való erőltetése távol állt tőle. Zavarba esett, amikor Istenként fogadták, s még inkább, amikor szigetről szigetre hajózva ismerkedett a Karib-térség új világával. Négyszer járta meg a kockázatos utat és azzal a hittel halt meg, hogy megtalálta az Indiába vezető utat nyugati irányba. 46 éves volt, amikor rögeszméjének hódolva kereste a mecénásokat, akik hajót, vagy hajókat bocsátanak rendelkezésére. A „hóbortos” kalandort alig hallgatták meg. Kilincselt a portugál királynál eredménytelenül, egyháznál és a spanyol udvarban. Alig akadtak, akik hittek volna szavának, miszerint kell lennie kontinensnek nyugaton. Honnan táplálkozott meggyőződése, hite? Életrajzírói megemlítik, hogy apósa híres hajós volt, akinek hagyatékában térképek és feljegyzések birtokába jutott, s aki sejtett valamit egy nyugati földrész létezéséről. Ám sokkal inkább hagyatkozhatunk arra, hogy az Azori-szigeteken túl járó hajósok olyan ismeretlen tárgyakat halásztak ki a hullámokból, amelyekből következtetni lehetett egy távoli szárazföldre. Nos, innen vagy onnan meríthette hitét, nem játszik különösebb szerepet. A vállalkozó mégiscsak ő volt, s neki adatott meg, hogy fantasztikus elképzelését siker koronázta. Augusztus 3-án, pénteki napon hagyta el Palos kikötőjét a Santa Maria, a Pinta — Tarka — és a Nina — Kicsi — nevű hajó és több, mint kéthónapos csendes hajózás után érkeztek San Salvador — a Megváltás — földjére. Felséges pillanat lehetett. Egy világváltozás pillanata. Maga a „hős”, Kolumbus nem is sejtette, hogy felfedezése az újkor kezdete lesz, egy beláthatatlan eszmei, gazdasági, társadalmi forradalom kiindulópontja. Naív öröm töltötte el, hiszen fogytán volt az ivóvize, élelme és valóban „megváltás” volt a hosszú út után partra lépnie. Háromhónapos amerikai tartózkodása egy-két megpróbáltatást tartogatott ugyan. A legkeservesebb, hogy főhajója zátonyra futott, s miközben aranyat keresve Kuba és Haiti szigeteken fordult meg, gondolkodnia kellett a hazatérés lehetőségén. Mert eközben a Pinta „megszökött”, önálló vállalkozásba kezdett, s a legénység soknak bizonyult a Nina teherbíróképességéhez. Ezért 39 emberét itthagyta, s az időközben előkerülő Pintával elindult haza. Az út visszafelé szörnyűséges volt. Vihar vihar után szakadt a két törékeny fregattra, a jámbor, istenfélő admirális nem győzött imádkozni és fogadalmakat tenni. Így ír Naplójában: „Napkelte után tovább növekedett a vihar ereje, a tenger dühe nem ismert határt. Hajóm már csak félig felvont középvitorlával haladt, hogy megakadályozzam elsüllyedését a hullámhegyek között. . . Ekkor meghagytam, hogy sorshúzással döntsük el, a hajón lévők közül kicsoda zarándokoljon el a Santa Maria de Quadaluve-i csodatevő Mária képhez... a sors rám esett... Ezek után jómagam és valamennyi társam ünnepélyes fogadalmat tettünk, hogy abban az országban, ahol mene