Dunakanyar, 1993 (29. évfolyam, 1-2. szám)

1993 / 2. szám

DUNAKANYAR•­ Valahol, mélyen a mitológiák vi­lágában kell keresnünk Európa múltját, születésének pillanatát. A mitológiák fel is jegyeztek egy tör­ténetet, amely némiképpen eligazít bennünket a földrész születése dol­gában. A történet szerint tőlünk ide­gen világban kell keresnünk múl­tunkat. Mert valahogy úgy volt — a mithikus fogalmazás szerint —, hogy Agenór kánaáni királynak öt fia mellett született egy csodálatosan szép lánya: Europé. A lány annyira szép volt, hogy Zeusz, az istenek fe­jedelme beleszeretett és nem tudott szabadulni a gondolattól, feleségül kell vennie. Törve a fejét, miképpen hajtaná végre tervét, bikává változ­tatta magát, és azon a tengerparton legelészett, ahová a királylány barát­nőivel fürödni járt. A bika hófehér volt és szelíd, kicsi, ékkövekhez ha­sonló szarvakkal. S amikor felfigyelt rá Europé, és észrevette, hogy sze­líd, mint a kezes bárány, leküzdve félelmét, hátára merészkedett. A bi­ka szépséges terhével a tengerbe ve­tette magát, és úszni kezdett a riadt királykisasszonnyal. Kréta szigetén kötött ki rablott szerelmével. Itt sas­sá változott és magáévá tette Euró­pát. Europé három fiat szült Zeusz­nak. Mindez időszámításunk előtt mintegy 2000 évvel ezelőtt történt, és a mitológia szerint kontinensünk eredetét a föníciai partokon kell ke­resnünk. Az, hogy Kréta szigetére hurcolta Zeusz a királyleányt fönícia partjairól, Kréta ősidőkben történt hellén megszállására utal. Maga a név: Europé „szélesarcút”, „vízzel jól ellátottat” jelent. A föníciai ki­rálylány elrablásából pedig követ­keztethetünk egy rablóhadjáratra, amelynek célja Türosz föníciai város kifosztása volt. A mondák, legendák mitikus világából pusztán Europé neve maradt fenn teljes épségében, azt azonban végül sem tudjuk s eb­ben a tudomány sem nyújt eligazí­tást, mikor és hogyan kapta konti­nensünk a szépséges királylány ne­vét. A gond teljes súlyával éppen nap­jainkban szakad a nyakunkba, ami­kor lépten-nyomon használjuk az „Európa” fogalmat. Sok tekintetben zavarosan. Hol földrajzi, hol kultu­rális, hol pedig történelmi összefüg­gésekben, véletlenül sem meghatá­rozva a szó eszmei, szellemi jelentő­ségét. Beszélünk egy kontinensről, mint földrajzi kategóriáról, amely­nek határai Északon a „Nordpol”, délen a Mediterrán-tenger, Nyuga­ton a La Manche, Keleten pedig az Ural. Beszélünk egy gazdag törté­nelmi múltról, amely 70-80 nép szüntelen mozgásában fejeződött ki. Ennek mozgástere kétséget kizáróan a kontinens volt, és a szakadatlan háborúkban kiontott vér tapasztotta egybe a kontinens történelmét. Szó­lunk európai kultúráról, amely mö­gött hatalmas szellemi vonulatok áb­rázolódnak ki. A hellén római kul­túra, vagy annak emlőin felnöveke­dett humanizmusról és reneszánsz­ról, vagy a barokkról, felvilágoso­dásról, mint európai áramlatokról. És beszélünk Európa gazdaságáról, civilizációhoz való viszonyulásáról. Vagy arról az egyedül­álló fejlett po­litika érzékről, amely ugyancsak meghatározta a kontinens népeinek életét. Valahol azonban minden te­ória sántít. Igaz, hogy a földkerek­ség valamennyi kontinense közül a mienk járt élen tudományban, felfe­dezésben, feltalálásban, igaz, hogy a világ népei sok mindent köszönhet­tek Európának, mégsem egyértelmű és egységes sem történelme, sem kultúrája. Valószínűleg származásá­nak kétes mivolta a magyarázata an­nak, hogy a kategóriák zavarosak, és valami elképesztő szinkretizmus nyomaszt bennünket. A dolgok ke­verednek, egymásra tekerednek, mint a hagyma héja, s végső soron közhelyekbe torkollik véleményünk és felfogásunk a kontinensről. Mert ha például a földrajzi kate­góriát boncolgatjuk, azonnal meg­torpanunk Európa határainak kér­désénél. Ténylegesen az Uraiig tart keleten a határa? De Gaulle a 60-as években így határozta meg: „Európa az Uraiig tart”. De Gaulle ebbe a ki­jelentésébe majdnem belebukott. Igen, mert akkor a „vasfüggöny” masszív választóvonala kettészelte a kontinenst, s a Szovjetunió által uralt és meghódított Keletet a maga diktatúrájával mégsem nevezhette nyugati ember és gondolkodó Euró­pának. Európa népei mindenkor szigorúan disztingváltak, érezték és éreztették a különbségeket. Való igaz, hogy több Európáról kellene szólnunk. Legalább négyről, ha földrajzi, történelmi és kulturális szempontok alapján elemezzük a kérdést. Valójában a kontinens történelme leplezi le a probléma bonyolultsá­gát. Nincs akörül vitánk, hogy tör­ténelmének, kultúrájának bölcsőjét valahol Délen, a mediterrán parto­kon ringatták. A hellén-római kultú­ra szinte napjainkig hat. De mit kez­dünk akkor a rohamléptekben ide­jövő népekkel, amelyek az ázsiai sztyeppékről vándoroltak be? A bar­bár népek tucatjaival, amelyek egy­mást taszigálva türemkedtek a kon­tinens belseje felé, sőt az előttük já­ró népeket legszívesebben a tenger­be szorították volna. Századokon ke­resztül jöttek, hatalmas falkákban a „vízzel jól ellátott” kontinensre. Ad­dig, amíg mediterrán Európáról le­hetett szó, kicsiny volt ez a konti­nens. A barbár népek Északon és középtájt helyezkedtek el, ill. mara­kodtak egymással. A latin költők és történészek ezt a területet soha nem nevezték Európának, hanem a „bar­bárok világának”. Sorsszerű volt, hogy az ókorban kettő, ill. három Európáról esett mindig szó. Némi integrálódás akkor követke­zett be, amikor letelepedtek, vagy az erősebb népek letelepedésre kény­szerítették a frissen érkezett nomád népeket, amikor szétverték a portyá­­zó, rabló hadakat és kialakult valami abból, amit ma államnak nevezünk. De közben éppen azon a vidéken, ahonnan Zeusz elrabolta Europét, vagyis a Kánaán vidékén támadt egy zsidó próféta, akinek szelíd eszméi Európa felé tartottak. A prófétát Jé­zusnak hívták, mozgalmát pedig ke­reszténységnek. Hogy tanítása ép­pen Európában hódított, az ugyan­olyan „véletlen” és rendkívüli, mint ahogyan Zeusz is Hellaszba hozta Europét. Először Róma és a Földkö­zi-tenger melléke kapitulált Jézus­nak, majd fokozatosan a barbár vi­lág. Hovatovább annyira európaivá vált a názáreti Krisztusnak az eszme­ RÉDEY PÁL Az Európa-kérdés és a Dunakanyar

Next