Dunakanyar, 1993 (29. évfolyam, 1-2. szám)
1993 / 2. szám
DUNAKANYAR• Valahol, mélyen a mitológiák világában kell keresnünk Európa múltját, születésének pillanatát. A mitológiák fel is jegyeztek egy történetet, amely némiképpen eligazít bennünket a földrész születése dolgában. A történet szerint tőlünk idegen világban kell keresnünk múltunkat. Mert valahogy úgy volt — a mithikus fogalmazás szerint —, hogy Agenór kánaáni királynak öt fia mellett született egy csodálatosan szép lánya: Europé. A lány annyira szép volt, hogy Zeusz, az istenek fejedelme beleszeretett és nem tudott szabadulni a gondolattól, feleségül kell vennie. Törve a fejét, miképpen hajtaná végre tervét, bikává változtatta magát, és azon a tengerparton legelészett, ahová a királylány barátnőivel fürödni járt. A bika hófehér volt és szelíd, kicsi, ékkövekhez hasonló szarvakkal. S amikor felfigyelt rá Europé, és észrevette, hogy szelíd, mint a kezes bárány, leküzdve félelmét, hátára merészkedett. A bika szépséges terhével a tengerbe vetette magát, és úszni kezdett a riadt királykisasszonnyal. Kréta szigetén kötött ki rablott szerelmével. Itt sassá változott és magáévá tette Európát. Europé három fiat szült Zeusznak. Mindez időszámításunk előtt mintegy 2000 évvel ezelőtt történt, és a mitológia szerint kontinensünk eredetét a föníciai partokon kell keresnünk. Az, hogy Kréta szigetére hurcolta Zeusz a királyleányt fönícia partjairól, Kréta ősidőkben történt hellén megszállására utal. Maga a név: Europé „szélesarcút”, „vízzel jól ellátottat” jelent. A föníciai királylány elrablásából pedig következtethetünk egy rablóhadjáratra, amelynek célja Türosz föníciai város kifosztása volt. A mondák, legendák mitikus világából pusztán Europé neve maradt fenn teljes épségében, azt azonban végül sem tudjuk s ebben a tudomány sem nyújt eligazítást, mikor és hogyan kapta kontinensünk a szépséges királylány nevét. A gond teljes súlyával éppen napjainkban szakad a nyakunkba, amikor lépten-nyomon használjuk az „Európa” fogalmat. Sok tekintetben zavarosan. Hol földrajzi, hol kulturális, hol pedig történelmi összefüggésekben, véletlenül sem meghatározva a szó eszmei, szellemi jelentőségét. Beszélünk egy kontinensről, mint földrajzi kategóriáról, amelynek határai Északon a „Nordpol”, délen a Mediterrán-tenger, Nyugaton a La Manche, Keleten pedig az Ural. Beszélünk egy gazdag történelmi múltról, amely 70-80 nép szüntelen mozgásában fejeződött ki. Ennek mozgástere kétséget kizáróan a kontinens volt, és a szakadatlan háborúkban kiontott vér tapasztotta egybe a kontinens történelmét. Szólunk európai kultúráról, amely mögött hatalmas szellemi vonulatok ábrázolódnak ki. A hellén római kultúra, vagy annak emlőin felnövekedett humanizmusról és reneszánszról, vagy a barokkról, felvilágosodásról, mint európai áramlatokról. És beszélünk Európa gazdaságáról, civilizációhoz való viszonyulásáról. Vagy arról az egyedülálló fejlett politika érzékről, amely ugyancsak meghatározta a kontinens népeinek életét. Valahol azonban minden teória sántít. Igaz, hogy a földkerekség valamennyi kontinense közül a mienk járt élen tudományban, felfedezésben, feltalálásban, igaz, hogy a világ népei sok mindent köszönhettek Európának, mégsem egyértelmű és egységes sem történelme, sem kultúrája. Valószínűleg származásának kétes mivolta a magyarázata annak, hogy a kategóriák zavarosak, és valami elképesztő szinkretizmus nyomaszt bennünket. A dolgok keverednek, egymásra tekerednek, mint a hagyma héja, s végső soron közhelyekbe torkollik véleményünk és felfogásunk a kontinensről. Mert ha például a földrajzi kategóriát boncolgatjuk, azonnal megtorpanunk Európa határainak kérdésénél. Ténylegesen az Uraiig tart keleten a határa? De Gaulle a 60-as években így határozta meg: „Európa az Uraiig tart”. De Gaulle ebbe a kijelentésébe majdnem belebukott. Igen, mert akkor a „vasfüggöny” masszív választóvonala kettészelte a kontinenst, s a Szovjetunió által uralt és meghódított Keletet a maga diktatúrájával mégsem nevezhette nyugati ember és gondolkodó Európának. Európa népei mindenkor szigorúan disztingváltak, érezték és éreztették a különbségeket. Való igaz, hogy több Európáról kellene szólnunk. Legalább négyről, ha földrajzi, történelmi és kulturális szempontok alapján elemezzük a kérdést. Valójában a kontinens történelme leplezi le a probléma bonyolultságát. Nincs akörül vitánk, hogy történelmének, kultúrájának bölcsőjét valahol Délen, a mediterrán partokon ringatták. A hellén-római kultúra szinte napjainkig hat. De mit kezdünk akkor a rohamléptekben idejövő népekkel, amelyek az ázsiai sztyeppékről vándoroltak be? A barbár népek tucatjaival, amelyek egymást taszigálva türemkedtek a kontinens belseje felé, sőt az előttük járó népeket legszívesebben a tengerbe szorították volna. Századokon keresztül jöttek, hatalmas falkákban a „vízzel jól ellátott” kontinensre. Addig, amíg mediterrán Európáról lehetett szó, kicsiny volt ez a kontinens. A barbár népek Északon és középtájt helyezkedtek el, ill. marakodtak egymással. A latin költők és történészek ezt a területet soha nem nevezték Európának, hanem a „barbárok világának”. Sorsszerű volt, hogy az ókorban kettő, ill. három Európáról esett mindig szó. Némi integrálódás akkor következett be, amikor letelepedtek, vagy az erősebb népek letelepedésre kényszerítették a frissen érkezett nomád népeket, amikor szétverték a portyázó, rabló hadakat és kialakult valami abból, amit ma államnak nevezünk. De közben éppen azon a vidéken, ahonnan Zeusz elrabolta Europét, vagyis a Kánaán vidékén támadt egy zsidó próféta, akinek szelíd eszméi Európa felé tartottak. A prófétát Jézusnak hívták, mozgalmát pedig kereszténységnek. Hogy tanítása éppen Európában hódított, az ugyanolyan „véletlen” és rendkívüli, mint ahogyan Zeusz is Hellaszba hozta Europét. Először Róma és a Földközi-tenger melléke kapitulált Jézusnak, majd fokozatosan a barbár világ. Hovatovább annyira európaivá vált a názáreti Krisztusnak az eszme RÉDEY PÁL Az Európa-kérdés és a Dunakanyar